Tolna Megyei Népújság, 1967. szeptember (17. évfolyam, 206-231. szám)

1967-09-24 / 226. szám

1967. szeptember 24. •TOLNA MEGYEI NÉPÚJSÁG s SORSOK — EMBEREK Hűség a zászlóhoz A hajdani építőmunkást ha­tározott kiállásáról, segílőkész- ségéről, küzdőszelleméről isme­rik községszerte. Nyugdíjas, be­teges is. Pihenhetne, de nem tud. Komáromban kezdte, több mint három évtizeddel ezelőtt és '1947-től megyénkben folytatja. Egy sorban az apa és fiú Évek óta látogatta akkor már a fiatal kőműves a komáromi munkásotthont. Addig kopog­tatták a mesterek építkezésein a téglát, míg legtöbbször sztrájk jött ki belőle. Edződött. Több sikeres bérharcon túljutott már 1935-re, amit a kollektív szer­ződésben kikötött bérek kiharco­lásáért vívtak. Huszonnégy esztendős „segéd­úr” volt a fiú, amikor édesapja — az oroszországi szocialista forradalom hajdani vöröskatoná­ja —, elé állt. — Édesapám. Én is belépek a pártba. Mit szól hozzá? — kö­zölte a nagy elhatározást. Apja úgy reagált, ahogy sejtette. — Őszintén örülök, fiam, hogy így döntöttél. Tudtam én, hogy te is eljutsz a zászlóhoz. Aján­lóid vannak? — Mind a kettő megvan már, a munkásotthonból. Több jótál­lót is tudnék szerezni. Ha fel­vesznek, május elsején mind a ketten, mint párttagok vonulha­tunk fel a párt vörös zászlaja alatt — tervezgette a fiú. * , Párttagságának kelte: 1935. május 1. A nagt/ komáromi ünnepre már az otthoniakkal, Izsa köz­ség kommunista pártszervezeté­vel együtt vonult az újdonsült párttag. Együtt menetelt a hosszú nyelű vörös lobogó alatt a fiú az ap­jával. Másnak érezte magát, pe­dig nem először vonult fel má­jus elsején. Akkor már mint párttag készült az ünnepre. Hiába működhetett akkor még legálisan a kommunista párt, engedély kellett a nagygyűlés­hez. Tudták, hogy hiába kértek engedélyt a nagy proletárünnep- méltó megünnepléséhez. Szájról szájra járt a munkásság, a kör­nyező falvak körében a hír: „A tilalom ellenére megtartjuk”. Az izsaiak a többiekkel együtt a Kossuth-térre vonultak. — Láttuk a csendörkordont és a lovas csendőröket. Még a tűz­oltókat is kivezényelték „a rend védelmében”. Mikor odaértünk, már óriási volt a tömeg. Lehet­tünk vagy tíz-tizenkétezren — emlékszik mosolyogva Nagy elv­társ. — Meg tudták tartani a gyű­lést? — Részben sikerült. Ritka nagy hatású, gyújtó szavú szónokunk volt. Steiner Gábor tanító be­szélt, ő volt akkor a párt me­gyei titkára. Amikor felállt az emelvényre, mozgolódni kezdtek a csendőrök. Néma csendben itta a szavát a tömeg, mégis keveset tudott szólani a mi megyei tit­kárunk. Akcióba lépett a csend­őrség és a tűzoltóság. Fecsken­dőkkel szórták szét a népet, a szónokát meg — hiába volt a védögyürű —, leszedték a csend­őrök az emelvényről. Szétverték az ünnepünket, de célját elérte a párt. Vigyáztunk a zászlókra. Épségben hazavittük a nagy becsben tartott vörös lobogót — emlékezik. A tilalom ellenére Tudták már a komáromi me­gyei pártközpontban, mi követ­kezik 1938. novembere után. Át­vonult a Duna hídján az akkori magyar államfő, híres fehér lo­ván, miután deklarálták a terü­leti visszacsatolást. Ettől kezdve a föld alá szorult a kommunista párt, tagjai üldözöttekké váltak. A „lovas tengerész” bevonulása után megkezdték a párt tagjai­nak letartóztatáséit. Néhány nap múlva, sötétedés után, zári, fekete autókkal is­meretlen emberek jelentek meg Izsa község központjában. Ko­máromban megkapták a paran­csot, hogy éjszaka tartóztassák le az izsai kommunistákat. Ket­ten szerepeltek a Nagy-családból listájukon. Felzörgették a község bíróját és közölték vele a parancsot. Ellenkezésre nem számítottak, mert a bíró a kisgazdapárthoz tartozott. Mégis vita kerekedett közöt­tük. — Tiltakozom az izsai letar­tóztatások ellen — közölte velük határozottan. — Milyen alapon? — Én vagyok a község felelős bírája. Ezen az alapon és ilyen jogon nem engedélyezem. — Felforgató elemeket próbál védeni? Mindannyian az állam- rendet veszélyeztetik! — patto­gott a tiszt. — Nem védem én őket, de nálunk sokan vannak. Garanciát vállalok, hogy viszatartjuk őket a felforgatástól. Fel fognak hagyni korábbi tevékenységük­kel — határozta el magát a bí­ró, tartva a közvéleménytől. Az idegeneket megzavarta a határozott fellépés. Engedve a jótállásnak, dolguk • végezetlen hazatértek. * Dehogy hagyták ők abba. Ét­től kezdve titokban találkoztak. Megtanulták a konspiráció szi­gorú szabályait és körültekin­tően be is tartották. Demokrá­ciát követelő, háborúellenes ági- tációs központjuk egy ideig az egyedül élő falusi szabómester otthona volt. Kiosztották a re­szortokat, ki figyel és ki dolgo­zik. Éjszakánként innen indultak a kőfallal körülvett városba, plakátragasztási, röplapszórási portyáikra. Reggelente a sza­badságot éltető, fasizmusellenes jelszavakkal volt teleírva a kő­fal. A „tettesek” között volt Nagy Lajos, fiatal kőműves- segéd is. Szökésben... Sokat tudott már akkor a Szovjetunióról, az ott folyó óriá­si építkezésekről, amikor be­vonultatták. 1944-et írtak, ami­kor egy ízben vitába kevered­tek a nyilas, győri illetőségű szakaszparancsnokkal. A szov­jet hadsereg győzelmének esé­lyei, a hátország szilárdsága ke­rült szóba. A vita hevében a kommunista Nagy Lajos kissé megfeledkezett szokott óvatossá­gáról. — Fejbelövetem, ha még egy­szer ki meri ejteni a száján az oroszok győzelmét. — Ma talán megteheti, had­nagy úr. De már nem sokáig, holnap már nem biztos — ezt találta válaszolni. 4 Ketten indultak búcsú nélkül. Fegyverüket is magukkal vitték. Orosz fogságba szerettek volna kerülni, de többszöri kísérletük ellenére sem sikerült átjutni a fronton. Bújkáltak. Akkor már statáriumot hirdettek a katona- szökevényekre — Akadt olyan, aki vállalta. Ismerős vidéken — ismeretlen család. Komárom perifériájára vetődtem, Kabátfalunak nevez­ték azt a külterületet. Szermá- novics Andrásnak hívták. Elő­ször csak egyre erőltettem, hogy tiszti legény vagyok, elszakad­tam a csapattól, megpihennék. Gyanúsnak találtam, hogy a házigazda nyíltan szidta a né­meteket és így marasztalt: „Sose menjen a csapat után”. Vállal­ták a veszélyt, segítettek. Azóta sem tudok többet, mint a nevét és hogy igaz ertiber. Ha alkal­mam adódik, megpróbálom meg­keresni — mondja Nagy Lajos elvtárs. « Forradalmi ünnepeinken mel­lén ott ékeskedik a Szocialista Hazáért Érdemrend és a Munka Érdemrend ezüstfokozata. Húsz éve elmúlt annak, hogy Tolna megyébe került, Sióagár - dón él. Ott a munkásosztály fel- szabadulásáért harcolt, itt pedig parasztságunk felemelkedéséért küzd. A megalkuvást nem is­merő szívós kommvmista évek óta a sióagárdi Sióg yönye Tsz párttitkára. Egyike ő a párt hét­köznapi hőstetteket mindig vál­laló katonáinak. Pihennie kell, mert beteg a szíve. Két .hete érkezett haza a balatonfüredi szívkórházbol. Har­minckét éves párttagsága idején annyira életelemévé vált a poli­tikai-mozgalmi tevékenység, hogy sem ő, sem a többiek nem tud­nák Sióagárdon elképzelni, hogy Nagy Lajos abbahagyná. Sokat dolgozik, mindennel törődik. Pi­henhetne, de nem tud csak pi­henni. SOMI BENJAMINNÉ NAPIRENDEK A szövetkezeti gazdák munkát kérnek Egy alkalommal Nika Károly MÉK-igazgató hosszasan ecsetel­te a piac igényeit. Gondolatéb­resztő módon arról beszélt, hogy a kertészeti áruféleségek osztá­lyozásával, csomagolásával, ki­szerelésével több közös gazda­ság újabb munkaalkalmat te­remthetne a tagoknak, főleg az asszonyoknak, a lányoknak, meg az idősebb embereknek. Napja­inkban feltétlenül időszerű elő­venni ezt a témát, s magát a le­hetőséget érdemes kissé köze­lebbről is szemügyre venni, sőt, indokolt ennél még messzebbre is elmenni. Miért? A kialakult helyzet miatt. Néhány közös gaz­daságtól és egy-két csúcs mun­kaidőszaktól eltekintve, Tolna megyében 1967-ben a termelőszö­vetkezeti vezetők egyik legna­gyobb gondja az lett, hogy nem tudnak állandó munkaalkalmat biztosítani mindegyik arra igényt tartó gazdának. A tagok követelik a munkát, de sajnos már most sincs any- nyi, amennyit kérnek, és már az idén is előfordul, hogy az üzem üggyel-bajjal, nehezen biztosítja a szociális juttatások igénybevé­teléhez elengedhetetlenül szük­séges 150, illetőleg 120 munka­napot. Némelyik termelőszövet­kezet vezetősége már ott tart, hogy mesterségesen lassítja a gé­pesítést, az új eljárások beve­zetését, mert ha például növelik a betakarító gépek számát, ak­kor mit kezdjenek a felszaba­dult kézi munkaerővel. Dombó- várott a közös gazdaság elnöke már tavaly elmondta, hogy min­den további nélkül felével, ne­gyedével csökkenthetnék a kor­szerűbb és a rendelkezésre álló technika bevetésével az önkölt­séget, de ha megteszik, akkor a tagok jó része munka nélkül marad. Megyeszerte ismerik a szek­szárdi, a bátaszéki, a tengelici növényterm-sztési komplexbri­gád munkáját Ezek a szinte tel­jesen gépesített egységek 10—12 műszakilag kiválóan képzett em­berrel végeznek el 2—2,2 ezer, hold földöm, minden munkát. Nem egy közös gazdaság ma már rendelkezik • az ilyen brigádok létrehozásához szükséges összes személyi és tárgyi feltétellel. Mégsem csinálják. Nyilván vi­lágos, hogy miért. A foglalkoztatottság gondjai te­hát egy részről személy szerint a tagokat érintik, más részről az üzem korszerűsítését is lassítják, majdhogynem gátolják. A ter­melőszövetkezetek vezetői per­sze törik a fejüket, hogy mit te­gyenek. Már eddig is sok jó he­lyi kezdeményezés született, de azt azért látni kell, hogy a gaz­daságok csak a maguk erejéből a foglalkoztatottságot nem ké­pesek a kívánatos mértékben megoldani. Márcsak azért sem, mert számítani lehet rá, hogy a jövőben az állandó munkát ké­rő tagok száma nő. Elsősorban úgy, hogy a bedolgozó családta­goknak, főleg az asszonyoknak, érdekükben áll nem bedolgozó­ként, hanem tagként dolgozni a Jövőben. Ehhez a különböző szo­ciális juttatásokkal foglalkozó rendelkezések adják az ösztön­zést. Növekszik a munkát kérők száma a már nem mindig kívá­natos visszaáramlás miatt: új be­lépők sokasága ostromolja a tsz- eket és legelsősorban azokat, amelyekben már a bentlévők sem kapnak folyamatos munkát. De megfigyelhető még egy érdekes jelenség. Dolgozni jelentkeznek azok a gazdák is, akik az elmúlt években csak ímmel-ámmal sze­reztek néhány munkaegységet. összességében számtalan kö rülmény indokolja, hogy az ügyes helyi kezdeményezések mellett a foglalkoztatottsági gon­dok enyhítését átfogóbb módon segítse a megye ipara és keres­kedelme is. Több seredeti ötlet­tel az új helyzet adta lehetősé­gek felismerésével erre megvan a mód. Nézzünk néhány kézen­fekvőnek látszó, a részleteket il­letően persze finomítást, kidol­gozást igénylő lehetőséget. A Paksi Konzervgyárnak működik egy telepe Faddon. Mi volna, ha a faddi Lenin Tsz és a Paksi Konzervgyár kétoldalú szerző­dést kötőé? A gazdaság elvállal­hatná ezen a telepen a feldol­gozást, a konzervgyár viszont megbízná a tsz-t, feldolgozó te­vékenységgel. Az ilyen, vagy az ehhez hasonló megállapodás mindkét fél részére előnyös vol­na. A konzervgyár mentesíthet­né magát az alkalmaztatással járó adminisztrációtól, és kizáró­lag a minőségre összpontosíthat­ná a telepen a figyelmet. Ezzel szemben a tsz újabb munkaal­kalmat biztosíthatna tagjainak, és ezzel más módon is növelhet­né a kertészeti növények minő­ségében, a gazdák érdekeltségét. A lehetőségek széles skálája kínálja magát más területen is. Ha a MÉK ismeri, márpedig jól ismeri, a külföldi és a belföldi piac igényeit, akkor ehhez most már teljes biztonsággal hozzáve- hetné a megyei lehetőségeket. Ha nem többel, három, vagy négy tsz-szel megállapodás jö- hetne létre. A MÉK jó ügyet szolgálna, ha kezdeményezne és ajánlatot tenne meghatározott árumennyiségek osztályozására, súly szerinti csomagolására. Negy- vén-ötven, vagy száz asszonynak újabb munkaalkalom. Esetleges utazásukat, elhelyezésüket is ki­fizetődne megoldani. Bizonyára a Népbolt Vállalat, a Vendéglá­tóipar is tudná foglalkoztatni egy, vagy két tsz-ben a munka­erőfelesleget, például konyha­kész áru készítésével. A tamási já­rásban már a múlt években is volt rá példa, hogy több tsz ki­segítette az építőipart. De hi­szen állandó jelleggel nagyará­nyú építkezés folyik a mezőgaz­daságban is és időnként segéd­munkáshiány lassítja a létesít­mények átadását. Újabb lehető­ség. Esetleg gyümölcsöző és terv­szerű kapcsolatot teremthetne a megye építőipara a közös gazda­ságokkal. Hosszabb távon, a jövőt te­kintve, a vidékre való ipartele­pítés enyhít majd legtöbbet Tol­na megyében is, az idetartozó gondokon. Azzal viszont válto­zatlanul számolni kell, hogy az idősödő tagok számára már ez sem megoldás. Helyi, megyei kezdeményezésekre volna legin­kább szükség. A foglalkoztatottsági gondok kirobbanása nem tekinthető vé­letlennek. Jele ez a mezőgazda­ság, első helyen a termelőszövet­kezeti rendszer kétségbevonha­tatlan stabilizálódásának. De je­le ánnak is, hogy a Statisztikai Hivatal számait leegyszerűsítve értelmeztük. Ezek a számok a tagok átlagos életkorát tekintve, a fenyegető elöregedést jelezték. A számokkal nincs baj, ponto­sak. De a mezőgazdaság egészét tekintve, nem a valóságos hely­zetet mutatják mert kizárólag a tagok életkorát tüntetik fel, a bedolgozó családtagokét nem. Márpedig közismert, hogy a csa­ládokon belül eddig rendszerint az idősebb családfő, a papa volt a tag... Ennek a felismerése is odave­zet, hogy már nem csupán üze­mi, ezzel együtt járási, megyei szinten is foglalkozni kell az új munkaalkalmak felkutatásával, a rejtett tartalékok feltárásával, SZEKULITY PÉTER

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents