Tolna Megyei Népújság, 1967. augusztus (17. évfolyam, 179-205. szám)
1967-08-13 / 190. szám
Petőfi Tolnában (Az uzdi halászbál) Már ismertettük Sass Erzsébet ját belevágta a kocsiba, s így emlékezéseit Petőfi borjádi látó- fakadt ki: gatásáról és „A négy ökrös sze- — Na Zsófika, nem hittem vol- kér” keletkezéséről. De a 85 éves na, hogy az életben még egyszer asszonyság egyéb epizódokat is színész legyek, elmondott ebből az időből Ma- — De mi baja magának ma, daynak, s minthogy ezeket a Pe- Sándor bácsi, olyan komoly, tőfi-irodalom mindmáig nem re- olyan különös, — kérdezte Zsófi, gisztrálta, meg kell mentenünk ki húgával együtt félig tréfásan őket a feledéstől. bácsizta Petőfit. A vasárnapra tervezett halász- — Nincs nekem, Zsófika, sem- bált csakugyan megtartották Uz- mi bajom, nem fáj az én fejem, dón. Előtte való szerdán Sassék és nem is fájt. De mondhatom, Petőfi a megbeszélés szerint át- hogy ha még egyszer egy olyan rándultak Gyönkre, hogy meg- nővel találkozom, mint ez, nőhívják Petőfi gyerekkori kosztos- gyűlölő leszek, gazdáit, Hittigéket és leányukat, Hogy mi volt a költő várat- Amáliát. Határtalan volt Petőfi lan és érthetetlen elhidegülésének öröme, — mesélte Sass Erzsébet oka, nem tudták megmagyarázni, — hogy viszontláthatta gyermek- csak azt látták, hogy amilyen kori leánypajtását, ki azóta ve- hirtelen fellobbantak érzései, épp- szedelmes szépségű hajadonná oly hirtelenül haragosra váltak, serdült. A leány és a költő igen (Szerintünk lehetséges, hogy Pe- bizalmas, meleg beszélgetésben tőfi utólag tán olyasmit vett töltöttek együtt néhány órát. észre, vagy gondolt, hogy a „ve- „Galamb módjára” összebújva szedelmes szépségű hajadon” olvasgattak valami könyvet. Es- csak kacérkodott vele, játszott az te, mikor Borjádra visszaértek, érzéseivel.) Éfe hogy teljes legyen Petőfi kipirult arccal odaáll ennek a kényes-heves- költői ter- Sassné elé: mészetnek rajza, jegyezzük fel, — Édes asszonynéném, ma nem hogy aznap délután, az uzdi hatudok vacsorázni! Olyan szerel- lászbálon Petőfi mulatott a leg- mes vagyok, hogy se hallok, se jobban. Pestiék 14 itcés kulacsát látok. nyakába akasztotta, s órákon át S csakugyan, hiába unszolták, vidáman élcelődve forgolódott a egy falatot sem evett. Valószínű- mulatók között, leg ez este írta „Gyermekkori ba- Sa^s Erzsiké még két epizó- rátnémhoz” című költeményét, dott mesélt el Madaynak, ki ar- melyben boldog elragadtatással ra következtetett belőlük, hogy idézi fel az együtt töltött éveket. „Petőfiben még világfájdalmas Épp ezért érthetetlen, ami vasár- korszakában is (Csapó Etelka ha- nap, a híres uzdi halászbál nap- lálának s Mednyánszky Bertától ján történt. Petőfi ugyanis kora való kikosaraztatásának évében reggel fölkelvén, igen levertnek is) lakozott egy kis legényi paj- mutatkozott. Sassék faggatták, mi kosság”. (Itt közbeszúrjuk, hogy a baj? Petőfi azt felelte, hogy bizony mesterkélt fájdalom volt kriminális főfájás kínozza, mire a bánata mind a két esetben, Erzsiké pohárban reszelt tormát „költői játék”, mint maga mond- adott neki, hogy szagolgassa, ez ta később szerelmeiről.) csillapítani fogja fájdalmát. Pe- Egy este Erzsiké jóéjszakát kí- tőfi megtette, majd felsétált a vánt a fiúknak. Petőfi odaszólt mokri szőlőbe (erről szól a „He- neki: gyen ülök” c. verse), s csak dél- — Jöjjön csak Erzsiké, vala- ben került haza. Akkor már Sas- mit súgok magának, sóknál volt a „gyermekkori barát- Erzsiké hozzáhajolt, mire Pe- né”, szüleivel együtt. Petőfit a tőfi röpke csókot lehelt bal ar- lány mellé ültették, de az ebéd cára. A kislány pirulva méltat-_ egész ideje alatt néma maradt, lankodott: Kijelentette, hogy fáj a feje, s — De hiszen, Sándor bácsi, többet nem szólt senkihez, leg- maga nem súgott semmit! kevésbé szép fiatal szomszédjá- — Olyan mélyről jött, Erzsi- hoz. S mikor az ebéd végezté- kém, hogy mire fölért, — elhalt. (vel Sass Erzsi nénje, Zsófika je- A másik szintén érdekes apró- lentette, hogy a kocsi kész, ő ság, kár volna elhallgatni. Sas- előremegy Uzdra segédkezni a sóknál azidőben egy igen szép, konyhán, Petőfi kapva kapott az fekete szemű parasztlány szolalkalmon, s faképnél hagyva az gált. Petőfi többször rajta felej- egész társaságot, felugrott Zsófi- tette szemét, s észrevehetően el- ka mellé a szekérre. Alighogy ki- gyönyörködött a lány rózsás ar- fordultak a kapun, Petőfi kalap- cában, de kivált csillagot játszó, IHÄSZ-KOVÄCS ÉVA: Annakidején Annakidején még megfigyeltük, hogy minden estefelé egyetlen dallamot hozott a szél küszöbünkre. — Emlékszel? — Legelőször egy paplant, meg egy beretvafelszerelést vásároltunk, — ágrólszakadtak — s összenevettünk, mint cinkosok, kik nem érzik az elkövetett bűnök súlyát. Valami nagy-nagy dologról álmodoztunk abban a kis akólban, mely akkora sem volt, mint egy hajókajüt. Most tág a lakásunk, értelmetlen pálmák bámulnak álmatagon, de érzem, — s te is érzed — a sűrűsödő évek súlya mennyire nyom, s örökösen keresünk valamit az összedobált napok porosodó polcai közt, s az ablakokon, ahonnan arra a kis akólra nézünk vissza minduntalan. Csak a hangod a régi, meg mongolos két szemed: — az a féltő — simogatású — most összehúzod, mint aki távolról szemlél egy képet, s mint akinek már bánata van. Szíved: ez a halk-remegésjű mahagóni gitár milyen hallgatag most, eltévedt dallamot kutat a távoli éjben, ahol feleslegessé válnak a mozdulatok, s erőltetett a pillanat. Megőszült álmaink talpig fehérben távolodnak. Már nem nevetünk... — csillag zuhan — s cikkan a messzi madárdal, fáradtan úszunk szemben az árral ifjúságunk rozoga hídja alatt. ________ m ély tekint etéEen. Egyszer az udvaron megszólítja őt Petőfi: — Szép jány, hunyja le csak a szemét egy percre. A lány lehunyja, s Petőfi hirtelen csókot nyom lecsukott szemhéjára. ... Ennyit gondolunk felelevenítésre méltónak Maday beszámolójából. Sass Erzsébet szerint Petőfi négy hetet töltött náluk, s ezalatt a méhesben lakott és dolgozgatott. Dienes András felkutatta a méhest (melyet azóta a helybeli termelőszövetkezet gondozásba vett), s kiderítette azt is, hogy Petőfi ott szerezte az ihletet a ,,S(ass) K(ároly) emlékkönyvébe” írt sorokra, beleverve fejét az ajtó alacsony szemöldökfájába: Vén épület már a világ, Le, alacsonyra süllyedett, Ha egyenest jársz: beütöd A gerendában fejedet. Hajolj meg, ha a fejtörő Gerenda ellenedre van ... Én inkább betöröm fejem, Semhogy meghajtsam derekam! Egyéb Borjúdon viselt dolgai már ismeretesebbek: ott találkozott „A magyar nemes” modelljével, Kis Pál szolgabíróval, s írta róla szóló szatíráját; a mokri szőlőhegyen született „A költő és a szőlővessző” című verse és a „Szerelem átka” elbeszélő költeménye. VÁRKONYI NÁNDOR Bocsáss meg kedves Barátom, hogy a nevedet is kiírom, de olyan messze estünk már időben, amely lassan mindent fakóvá tesz, hogy csak a legszűkebb baráti körünk ismer rád, ha ugyan él és emlékezik még. Meg azután valami büntudatfélét is érzek és ezért szorítom meg nyilvánosan a kezedet, hiszen legjobb barátok voltunk. Barátságunkra íme a bizonyság. Tíz éve lehet, hogy Pestről hazafelé a vonat folyosóján egy hangot hallottam, melyben a te hangodra ismertem anélkül, hogy láttalak volna. Aztán megszólítottalak. A tovatűnt negyven esztendő feletted sem szállt el nyomtalanul, homlokod, arcod barázdált, koponyád meg teljesen kopasz. Ez utóbbi idézte fel bennem azt a gyermekkori csínyt, amelyért ezt a bizonyos bűntudatot érzem. Negyedikes gimnazisták voltunk akkor. Nem ültünk egymás mellett, de nem is nagyon messze, pontosabban nem túl a súgás határán. Kevés beszédű, de annál melegebb szívű barát volt Antal fi Jenő; közepes tanuló, tanárai szerették, diáktársai is. Mi ketten meg éppen összetartottunk. A történetnek jóformán alapja, hogy másodikos elemista korom óta gyűjtök „régiségeket”. Néha inkább ócskaságnak nevezhető tárgy is került gyűjteményembe, mert minden kezemügyébe akadt rozsdás vasat eltettem. így került hozzám egy igen rozsdás, törött fogú hajnyíró gép is. Talán az elsők közül való volt. Most már igazán sajnálom, hogy nincs meg, de a tanári szigor akkor, mint bűnjelet elkobozta. A rozsdás gép, mikor hozzám került, sehogy sem működött. Dehát, ha gép, akkor működnie is kell, erősködtem szóval és tettel, s addig erőlködtem, addig kattogtattam, míg végre működni is kezdett. Megelégedéssel járattam szerzeményemet. Arra nem is gondoltam, hogy a foM. ISZAKOVSZKIJ: Szülőfalumban A pásztorkürtből búg a bánat S megint a rét fölött lebeg. Mint lomha lúd-sor, imbolyogva Vonulnak fönt a fellegek. Henyén bolyongok erre-arra E régen ismert tájakon. Milyen csodát fürkésszek itt lenn? Mit várok? — Én sem tudhatom. E falvaknál, e kis folyónál Hol szűk ösvényeken megyek, Nem látok régi ismerőst már, Rokont, barátot nem lelek. Sokan hagyták el már a házuk — Hol járnak? Mit találtak ott? Volt épp elég, ki itt közelben Két ölnyi mély lakást kapott. Milyen csodát kereshetek még, Szülőfalum, te hű vidék? De innen mentem el fiadként, S tavasz-korom itt múlt ki rég. Kimúlt — hisz’ úgyse volt aranykor. Kimúlt — fakón, zenétlenül. S habár ilyen volt, ámde mégis Nekem ma frissen felderül. S örökre drága már e tájék Erdőivel, mezőivel, És minden völgy, halom, folyócska A tűnt tavaszt idézi fel. Habár minden nyom elmosódott És sok kis emlék elveszett — E keskeny út messzebbre szólít: Fenséges cél felé vezet. Franyó Zoltán fordítása 80 esztendeje született Franyó Zoltán romániai magyar költő, műfordító és tanulmányíró. Versei publikálásával kezdte irodalmi pályáját, majd különféle lapok és folyóiratok munkatársaként, szerkesztőjeként dolgozott. Fő hivatásának azonban a műfordítást tekintette: több ezer verset ültetett át magyar nyeltre. 1958—60 között adták ki műfordítói életművének három vaskos kötetét Évezredek húrjain cimmel. Ebből vettük Mihail Iszakovszkij fenti versét is. gaknak éleseknek kellene lenniük. Alig vártam, hogy új szerzeményemet diáktársaimnak nemcsak megmutassam, hanem annak működését is bemutassam. Másnap elvittem hát az iskolába. Igazán akkor érek el hatást — véltem —, ha szépen megnyírt fejet mutatok be társaimnak és csak azután mutatom meg az eszközt: íme ezzel! Érsekujváry Lajos: Bocsáss meg Szerdai nap volt. Az első két óra latin. Feleltetés. Figyelnem sem kellett, így a pad alatt szépen bejárattam a gépet, — no meg egy kis súgással kisegítettem Jenőt. Látva üstökét, ekkor határoztam el, hogy az ő haja lesz az első áldozata gépemnek. Jött a tízperc. Közöltem tervemet Jenővel. Nem is kelleti nagyon rábeszélnem, mert hatott rá, hogy mindez ingyen történik. Megcsattogtattam gépemet, amely kifogástalanul szelte a levegőt. Az elhatározást tett követte, ami nem is váratott magára sokáig. Hogy a profán szemek elől rejtve maradjunk, és hogy a kész műnek a látása annál hatásosabb legyen, hát az udvar végén levő ámyékszék mögé rejtőztünk. S megkezdődött a művelet. Ma, amikor e sorokat írom, felidéződik bennem annak minden mozzanata és itt-ott mosolyra fakaszt, de nem így volt azonban akkor. Jenő barátom egy tuskóra ült és én úgy forogtam körülötte, mint egy vérbeli borbély. Először hátul, a tarkó tájon akartam kezdeni a nyírást, de kétségem támadt, hátha az apróbb hajat majd nem viszi olyan símán, jobb lesz hát elöl, a nagy hajjal kezdenünk. Ha ez már megvan, az apróbb hajzat, ha meg is marad, nem olyan feltűnő, no meg a hatás is impozánsa bö. így hát a homlok közepétől kezdtem a nyírást. Simán szaladt a gép a fejtető közepéig. Ebből mindjárt ki is számítottam, hogy pontosan öt percig tart a munka. De kár volt a korai öröm. A valóság gyakran rácsúfol az emberre. A hajszálak, melyeket fogva tartottak a rozsdás fogak, mind jobban akadályozták a gép működését. Ahogy kínosan erőlködtem, egyre sűrűbben hallatszott a szisszenés, majd sírás lett belőle és minden marasztalásom és könyörgésem ellenére Jenő barátom felkelt a tuskó-székről. Ekkor már a fejtető ezer apró tűszúrásból vérzett, s a homloka is véres volt. Ugyanis a gép nem nyírta, hanem szaggatta a hajszálakat. Abban a tízpercben mi mentünk be utolsónak az osztályba. Néhányan nevettek csak, legtöbbje szánta Jenőt. Ekkor lépett be az osztályba Szűcs tanár úr. Bevallottam bűnömet. A tanár úr 20 fillérest nyomott Antalfi Jenő markába és elzavarta a borbélyhoz, miközben hosszúfüles jelzőket röpített utána. Ekkor kaptam az első osztályfőnöki megrovást abban az esztendőben. A bűnjel meg ott hevert a katedrán az óra végéig, amikor is hivatalosan „elkoboztatott”. Hogy a tanári szobában mi volt a vélemény az esetről, nem tudom, de éles fülem egy-egy szívből jövő hahotát fogott fel. Kedves Barátom, amikor ott a vonat folyosóján hangodat hallottam, hirtelenében ez jutott eszembe, s mikor tar koponyádat megláttam, bűntudatot éreztem, hátha akkor, ott, én is hozzájárultam korai öregségedhez.
