Tolna Megyei Népújság, 1967. augusztus (17. évfolyam, 179-205. szám)

1967-08-10 / 187. szám

f ‘TOINA MEGYE! NEPÜJgÄS 1SG*. augusztus 10. A PÁKÁSZ 4 Trézsi néni ott ült tő­lem nem messzire. Csak néztem őt irigy­kedve, ő soha sem ment ha­sa üres kézzel. Bezzeg én...! Pecázni azt szerettem, de a szerencse elkerült. Hétéves voltam akkor, édesapám szá- lakenderből font nekem zsi­neget, ráakasztott egy horgot és utamra bocsátott, „no, menj, próbálj szerencsét!”. Ültem a parton, s csak vár­tam és vártam... Egyszerre csak kapott ám a hal. Bekap­ta a horgot, húzta a zsineget, meg a botot is csuda erővel, tn meg csak markoltam a botot. Dehogy engedtem vol­na el! Inkább mentem ma­gam is... Húzott maga után a hal befelé, egészen a mély vízbe. Igaz, tudtam én már úszni akkor is, dehát nem akartam engedni a pecabotot, s már-már fulladozni kezd­tem, amikor az öreg csatorna­őr, a gátőr, aki már figyelt a csónakjából, utánam evezett, s kirángatott a hajamnál fog­va a mélyből. S kirántotta utánam a halat is. Egy 13 ki­lós ponty volt. Kettészeltük, pont a közepén, teljes hosszá­ban és megfeleztük, ahogy már egy ilyen kaland után illik. Juhász Pista bácsi így me­séli el első kalandját a Hal­lal. így mondja. S így tör­tént, Vagy talán igaz se volt, valóságos mese az egész? Ki tudja ma már. A hátai Pista bácsi így beszéli. S annyi bi­zonyos, hogy a 31 éves idős ember arcát sötétre cserzette a nap, meg a viz, kérgesre fútta a szél, s az is bizonyos, hogy halászember volt világ­életében, a kiveszőben lévő pákászok élő ivadéka. — Mekkora hal volt a leg­nagyobb, amit fogott- életé­ben? — Egy nagy-nagy harcsát fogtam. Ügy május hónap vége felé. Akkor ívik a har­csa, aki a közelébe merész­kedik, annak a csónakjá t teli­dobálja vízzel, mert úgy ug­rik fel, mint valami szökőkút törtetne a magasba hirtelen. 'No, ebben az időben fogtam egy 73 kilós harcsát! Az volt ám a hal! Az... — Pista bácsi pákászott is. .Ma már elfelejtett „mester­ség” ez. Hogyan zajlott le a pákászás? — Beültem a csónakba, s elkezdtem evezni befelé, a tnagy Dunára. S ahogy lassan eveztem, a part mentén, vagy a nádasban amúgy féltérdre ereszkedve, fogtam a „buty- kallót”, s elkezdtem ütögetni a vizet... Az visszubeszél ám, azt mondtuk ilyenkor, hogy a harcsa haragszik... Azután egyszeresük nem kell már csalogatni a harcsát... Hirtelen, hopp, bekapja a csalétket... És már viszi is a ladikot, csak úgy röpül vele, meg kell kapaszkodni a csó­nak szélében, nehogy kiessen az ember. A 73 kilós harcsám is úgy szállt velem, elég volt kihúznom. Nagy fizikai mun­kát követelnek ám a halak a halásztól. A 73 kilós is na­gyobb volt, mint én! így kell pákászni, vagy nem így kell? Pista bácsi így me­séli, így emlékszik rá. Hiszen régen csinált ő már ilyent, most már csak pecázgat. Úgy mondja: „ha az időm engedi”. Edényben a kispolc alatt négy apró aranykárász várja, hogy csalétkül a horogra akassza őket. Egy kis papri­kás tésztát is visz magával, arra is jól mennek a halak. — Enni is szereti a halat, vagy csak fogni? — Enni is, a hal az életem. Nem vagyok meg én nélküle! — Melyik fajtát kedveli a legjobban? — A Jcajgókeszeget, a jász­ke szeget, meg a dévérkesze- get kedvelem a legjobban, de a legdrágább hal sem rossz, a kecsege. Meg lehet enni „szőröstől, bőröstől”. Nincs csontja, csak porcogó a ge­rince. — Halászlét tud-e főzni? — Ilyent kérdezni egy ha­lásztól! Kifogtam én sok ha­lat, rengeteget, de, hogy mennyi halászlét megfőz­tem. .. No, csak annyit mon­dok, hogy Három bográcsom kilyukadt. Képzelheti, meny­nyi halat főztem én akkor! Evett a főztömből még a Bethlen Pista is! Nagyon íz­lett neki. — És hogy készül az igazi, jó halászlé? — Egy lcilónyi halhoz, egy jó fejnyi vöröshagyma, apró­ra vágva, só. meg úgy másfél kanálnyi jóféle törött piros- paprika, meg cseresznye­paprika is, hogy csípős le­gyen, s annyi víz, hogy ép­pen csak ellepje a halat. Az­után, ha a gőze fölött az em­ber ujjai szinte ragadnak, akkor kész az igazi halászlé. Íme a recept, Pista bácsi szívesen adta. Ki kell pró­bálni. MÉRY ÉVA ^A^„IAAE RÁDTO- RÖK, AZT AAOND' I, JA A SEREGEK ->URA, ÉS FÜSTTÉ ‘Iégete/w SZEKE- ^j RElT.OROSZlÁNi i KÖLYKEIDET KARC % E/AÉSZTI /WEG" KEPREGENYVAlTOZAT: SARLÓS ENDRE ... KILENC EMBBR-Vm GÉL TÁMADÁSBA t Jm aaentOnk Ár. | FRANCfÁT ME&ÖL - '**SL rOmk.,az akadályt LEROAAEOl TŰK. < KRAUS T/EEOES ELE- SBTTr... n&rtfAf*0 aailveai CSODÁLATOS és aa/lveas a/voaao RULT EG'Vé/V/sé&.« Mérhetővé a szag? Az anyagoknak csaknem vala­mennyi tulajdonságát mérni tud­juk. A méret, súly, szín és vegyi összetétel — mindez számszerűen kifejezhető. De mi a helyzet a szaggal? A szag az anyagnak olyan tu­lajdonsága, amelyet csakis a szer­vezet speciális idegvégződései ér­zékelnek. Ma még nem állnak rendelkezésünkre olyan technikai eszközök, amelyek a szagot árasz­tó anyagra ugyanúgy reagálná­nak, mint az orrunk. De ha nincs is ilyen eszköz, ez nem jelenti azt, hogy egyáltalán nem is lehet. Az ingerelt szaglószervnek — a szagok „vevőkészülékének'’ — viselkedése a szervezetben ugyan­olyan, mint. például a látó- vagy hallószerv viselkedése: villamos impulzussorozatok keletkeznek, melyek az érzékszervre gyakorolt hatásról információt szállítanák a központba. A kutatás iránya tehát kettős. Az egyik annak áttanulmányo­zása, hogy az illatos anyagok mi­lyen impulzusokat juttatnak az idegsejtekre, a másik egy olyan készülék létrehozása, mely meg­különbözteti a szagokat. Mindkét feladat egy új, rohamosan fejlődő tudománnyal, a bionikával kap­csolatos. Érdekes nyomon indultak el a kutatók. Több kísérletből arra következtettek, hogy a szaglás elnyeléssel van összefüggésben. Ez fontos körülmény, mivel az el­nyelés feltétlenül hőfejiődéssel jár. Itt hívták segítségül a kuta­tók a rádióelektronikából ismert termisztorokat, melyekben a hő­mérséklet legcsekélyebb ingado­zása az ellenállás hirtelen meg­változását váltja ki. Az elnyelő hártyával bevont termisztort kis cellába helyezik és villamos áramkörbe kapcsolják. A bebocsá- tott illatféleségek más és más hőfejlődést idéznek elő a ter- misztor felületén, ami pedig kü­lönböző jeleket hoz létre az áramkör műszereiben. E módszerrel tehát a szagok felismerése és osztályozása nagy érzékenységű villamos méréssé egyszerűsíthető. Természetesen ez a szagok mérésének még csak a kezdeti lépése. A jó alapokon induló osztályozási elv további tökéletesítése később bizonyára lehetővé teszi nemcsak a szagok felismerését, hanem koncentráció­jának megállapítását is. BLAHÓ ISTVÁN il HRNNOUERI =fenevad Mivel akkoriban az újságok már gyakran írtak eltűnt fiúkról és fiatalemberekről, Klo­bes elhatározta, hogy megfigyeli, kik járnak Haarmann-nál, s jól megjegyzi magának ar­cukat. Néhány nappal később az újságok megírták, hogy eltűnt egy darmstadti tisztviselő fia, aki keresztülutazott Hannoveren. Klobes a rend­őrségre ment, s kérte, mutassák meg az eltűnt fiú fényképét. — Ö az! — mondta. — Ezt a fiút láttam nála! — mondta, egészen határozottan. — Kinél? — kérdezték. — A velem szemben lakó Haarmann-náL A rerfcőrség rögtön házkutatást tartott Haar­mann szobájában, s megtalálták az eltűnt fiú felöltőjét. Haarmann beismerte, hogy a fiú járt a laká­sán, nála aludt. Másnap reggel a várasba — 16 — ment, s azóta nem tért vissza, pedig felöltőjét xb otthagyta. Néhány napig fogva tartották Haarmannt, de kénytelenek voltak szabadon bocsátani, mert ebben az esetben igazat mondott: az eltűnt fiú néhány nap múlva jelentkezett szüleinél. Ez az eset végzetes következménnyel járt. Ugyanis, amikor Klobes legközelebb ismét a rendőrségre ment, hogy újabb gyanús észre­vételét közölje* durván kiutasították, valósággal kidobták... Pedig — ha meghallgatják —, legalább tíz fiú megmenekült volna a haláltól, a lemészár­lástól, s Haarmann egy évvel előbb került volna rendőrkézre. Ugyanis Klobes egy este megfigyelte, hogy Haarmann nagy zsákkal a hóna alatt, kioson lakásáról, az Öváros sötét sikátorain a folyó­partra megy, s ott, a bokrok mögött, a folyóba dobja a zsákot. Eízt akarta elmondani a rendőrségen 1923. má­jusában, amikor egymás után érkeztek feljelen­tések a rendőrségre, serdülő korú fiúk titokzatos eltűnéséről. A rendőrségen azonban nem hallgatták meg Egyszerűen kidobták. A rendőrség ezzel a vég­zetes hanyagsággal lehetővé tette, hogy a han­noveri • fenevad még egy évig garázdálkodjon. — 17 — ŰJ LAKÁS, ŰJABB GYILKOSSÁGOK Ügy látszik, Haarmann sem érezte magát biz­tonságban azon a környéken. Ezért 1923. júniu­sában lakást változtatott és a Rote Reihe nevű sikátorban bérelt albérleti szobát. Hans Grans ide már nem követte. Wittkowskival együtt más­hol lakott. ' 1 Sohasem derült Ki pontosan, hogy Haarmann hány fiút mészárolt le ebben a szobában, de letartóztatása után megállapították, hogy a padlódeszkák teljesen át voltak itatva vérrel. Elisabeth Engeltől bérelte a szobát, s igen jó viszonyban volt vele; amihez kétségtelenül az is hozzájárult, hogy gyakran megajándékozta használt ruhaneművel — kizárólag fiúk visel­tes holmijaival, nadrágjával, sapkájával, nyak­kendőjével. Cserébe a háziasszony átengedte neki használatra konyháját, ha Haarmann ven­déglátást rendezett szobájában. Özvegy Lindnemé, a ház másik lakója nem szívelte Haarmannt és többször felhívta rá a rendőrség figyelmét. Nem egyszer jártak detek­tívek a lakásán, de — mintha nem is vélet­lenül, hanem szándékosan történt volna —, rendszerint Olyankor, amikor minden rendben volt. Egy alkalommal Lindnemé feljelentésére az éjszakai órákban bekopogtatott egy detektív Haarmann-nál. Ö azonban nem nyitott ajtót, hanem a zárt ajtón keresztül kiszólt: — 18 —

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents