Tolna Megyei Népújság, 1967. augusztus (17. évfolyam, 179-205. szám)
1967-08-06 / 184. szám
I » Vészi Endre: HELYCSERE Az olvasó, ha olykor személyesen találkozik az íróval, jó szokás szerint — udvariasságból, unalomból, vagy valódi érdeklődésből — elkerülhetetlenül megkérdi, mi a módszere, hogyan dolgozik, hogyan készül a mű? Én ilyenkor, hogy mesterségem komolyságát és társadalmi megalapozottságát hangsúlyozzam, a konok és szorgalmas anyaggyűjtést szoktam kiemelni. És valóban, ha kihúzogatom nehéz fiókjaimat, felderítem a szekrényalját, előhömpölyögnek a füzetek, noteszok, zsebnaptárak, olyan áradást okozva, hogy feleségem okos rendteremtő kedvére van szükség, visszaszorítani őket papírillatú medrükbe. A nyersanyaggyűjtés fárasztó kényszerétől nem tudok szabadulni. Csak az utóbbi két-három esztendőben is hányféle emberrel beszélgettem! Mérnök, taxisofőr, fedélzetmester, boksztréner, kibernetikus, hivatásos házasságszédelgő — mennyi lélek, jellem, magatartás viaszlenyomatát őrzik emlékeim! És idézhetném a helyszíneket, a reménytelen gyaloglásokat. És mindenekelőtt a kudarcot. Hogy az élet úgynevezett sűrűjét, az embert, az atmoszférát, a dialógusok nyers, mellbevágó fordulatait, vagy éppen a komplikált, sok árnyalatú gondolkodást milyen esetlegesen' sikerül átvinni abba a másik dimenzióba, amit úgy hívunk: irodalom. Most is így kerülök a jeles- tudományú férfi intézeti szobájába, amely végtelenül tágas, a falakat könyvekkel, iratokkal zsúfolt polcok kárpitozzák, s a régi bőrgarnitúra keserű hűvösséget áraszt. A nagy íróasztal túlsó partján, valahol a végtelen határán a tudós ember, szikáran, lényegretörő mozdulatokkal és szavakkal, a lenyűgöző biztonság tulajdonosaként. Érzem is a lámpalázat, a feszengést, sikerül-e kérdéseimmel körülhatárolni a lényegest? S ‘hogy a válasz, amely esetleg két mondat hátteréül szolgál majd írásomban, megéri-e ezt a feszélyezettséget? Látnivaló, emberem fontos személy, toronytermetű titkárnője az önállóan cselekvők határozottságával, de lábujjhegyen jár a dolgozószobában, a telefonok rekedt berregése nem mar bele a csendbe. Ö maga készséges, de hangjában különválik a szórakozottság. A kérdéseim mögött nyilván saját kérdéseit hallja és azokra válaszol. Rajtam keresztül önmagával beszélget, rendezi programját, fontolgatja délutáni hozzászólását a tudományos bizottságban. Vagy talán nőre gondol? Valamilyen kis lopott randevúra? Eldugott cukrászdára? Vagy néhány mohó símogatásra autó félhomályában? Ugyan kérem! Pillantásának ipariszürke tárgyilagossága megcáfolja mindezt. S ahogy a telefonba szól, percenként szinte, kirekesztve minden szószaporító mellékmondatot, ahogy partnereit vissza- kényszeríti a mondanivalóhoz! Már-már a beszélgetés vége felé járunk, gondolom, legalábbis a tudós arcának élénkülő nyugtalansága jelét adja ennek. Becsukom füzetemet, kezem elfáradt, szememben káprázó karikák. Sötét van itt, hideg van. Elég volt! Megkönnyebbülök és átfut rajtam az öröm, milyen jó lesz kilépni ebből a bénítóan tekintélyes hűvösségből a napsütötte utcára és végigszaladni egy fénycsíkon. Nem két mondat, egy mondat sem lesz ebből, dühítem magamat és már emelkedem a mély fotelből amikor a férfi megszólal. „Maradjon, kérem ..." vagy talán ... sietős? Hová tűnt ebből a hangból a diplomatarutin? Az egyenletes, távoltartó semlegesség? „Mert ha nem sietne, kérem»... de csak ha igazán nem tartom fel... ” Egy makogó kamasz a rossz lelkiismeretűek kategóriájából. Egy körmét harapdáló készületlen fiatalember. „Persze csak akkor, és igazán akkor...” Hová tűnt mondatainak elegáns lezártsága? „Volna ugyanis egy kérésem ..Az iratoktól megroggyanó polchoz lép, kiemel egy dossziét, Visszaül a helyére, de most milyen közel került, semmi távolság, semmi túlsó part! „Én ugyanis írok, persze, ha jut rá idő. Novellákat.” Sematikusan és izgatottan nevetgél. He-he. És most megszólal valaki, váratlan magabiztossággá. Én. És kinyújtja kezét atyai jóindulattal a kéziratra. Ugyancsak én. Persze, majd elolvasok egyet, no hogyne! Nem, ha megengedem, de csali ha igazán, ő szeretne egyet felolvasni. Zavart nevetgélés. He-he. S már kihúz egy gondosan gépelt, miniszteriális kéziratot, a száraz hang felfénylik, sokat ígérőén olvasni kezd. Belép a titkárnő, a toronytermetű nő, a főnök elharapja szavát és zavartan a levegőbe néz,- kivárja, míg beosztottja távozik. Mérhetetlennek tűnik a várakozás, a szégyen, mint valami szakmai szolidaritás, most már az én gégémet is csiklandozza. Tovább olvas. Megindítóan hangsúlyoz. Istenem, milyen védtelen lett most ez az ember, milyen fedetlen! A berregő telefon villámütésként éri. Ismét a titkárnő. Átvonul a szobán, valósággal kettéosztja. A főnök vörösen, verítékesen hallgat, vesztegel, mintha egy hadititok kellős közepén tartana. És így tovább. Végesteien végig. És amit írt, mégcsak nem is rossz. A metamorfózis tökéletes. A nemrég még szorongó és lámpalázas író néhány ásítást fojt el, s a térde lassan zsibbad a merev üléstől. A tekintélyes férfi pedig, a túlsó parton, félénken föl-föltekint papírjából, s kp tatja a hatást. Gondolom, még ebben az esztendőben nemzetközi konferenciákon kell felszólalnia, Genfben, vagy Nairobiban, vagy esetleg Adisz-Abe- bában... Okos ellenőrző figyelem középpontjában fejti ki majd gondolatait. Tanulmányait idézik, véleményére hivatkoznak, vitatkoznak vele. A tudományos közvélemény ezt az emblémát őrzi róla: áll, szikáran és izmosán, előre dőlő vívómozdulattal. És most íme, a másik énje dadog. A másik énje nyugtalanul pislog. A másik énje sápadtan fel-feltekint. Rettegve várja az ítéletet. S ha végül az írásban műkedvelő is, ebben a félelemben teljesen profi. BESZÉLGETŐK (Mohácsi Regős Ferenc rajza.) GALAMBOSI LÁSZLÓ: Tovább Későre jár. Kettőzve léptedet elérhetnéd a csukódó eget. Maradsz. Gyermeked, karjaid között, hajnalfehér ruhába öltözött. Eldobott botod lopva felveszed, vándorláshoz hajlékony fegyvered. Fiad fölveti koszorús fejét, szimatolja lángok lehelletét. Pihennél. Ugrat, száguld a csikó, sarkantyúval gyorsít a Suhanó. Utána csak. Dübörgő gondolat sem előzheti győztes fiadat! Minden gyermek páncélban született, választatott, hogy vívja az eget. Az agg apa hű fegyverhordozó, táltost nyergei, ha roskad á Fakó. Arca elől fölrepül a virág, félti kehelyben őrzött sugarát, az ifjú felé lágyan meghajol. A gyökerek tudják, hogy valahol a gyermek győz, az apa lezuhan. Csillag reszket a Kettős Kapuban, búcsúzni jön s ölelni boldogan. Hajolj hozzá s vágtass tovább fiam. PÁLOS ROZITA: Egy prágai falatozóban Csodálatos szép arcot láttam ott idegen volt ajkán a csend ahogy a kávét elém helyezte és a megölt húsvéti bárány boldog szemével nézett le rám ó az a tekintet legendakék válasz volt minden tagadásra mit az ész a csodálatos kapujára fölszegezett a láthatatlan izzott fel akkor előttem egy pillanatig ^ s mióta elsuhant csészém ködlő mosolyán tudom: emberfeletti csak ember lehet Petőfi a Körszínházban A kilencedik évadjához elérkezett Körszínház hozzászoktatta a nézőket, hogy programjától meglepetéseket várjanak. A Kazimir Károly főrendező vezetésével alkotó nyári együttes évről évre a világ drámairodalmának egy-egy elfeledett ritkájn játszott művére hívja fel a közönség figyelmét. Ezúttal egyik legnagyobb köl tóklasszi kusu n k, Petőfi, háromnegyed évszázada elő nem adott, egyetlen befejezett drámáját, a Tigris és hiénát tűzte műsorára. Tévedésről lenne szó • Petőfi drámájának eddigi mellőzése esetén? Az értékelő kritika nem vette volna észre a darab művészi vonásait, esztétikai erényeit? Nincs erről szó. a dráma mostani bemutatója is meggyőz arról, hogy ha azon a költőgéniusz kezenyama rajta is van, sorain pedig időnként át is izzik Petőfi nagy lelke, szabadságra törő szelleme, mint műalkotás, kiforratlan. S nemcsak a költő világirodalmi nívójú életművében tölt be halványabb szerepet, nincs jelentősebb helye a kor romantikus drátrrtairodal- mában sem. A XII. században, II. Béla király korában játszódó, Borics trónkövetelőnek a törvényes uralkodó ellen indított ármányait megjelenítő történet jellegzetes válságtermék. Méghozzá a Felhők-korszak vad- romantikus, sötéten tragikus el- borulásáé, Az őrült, a Voltak fejedelmek..., az Igazság! alszol? című versek időszakából, melyet még nem hatott át az a forra- daimári hivatástudat, a „világszabadságnak” az az ihlete, melyhez néhány hónappal utóbb már elérkezett a költő. Szélsőséges, vad indulatok kavarognak a Tigris és hiénában, nekidühült, örvénylő szenvedélyek, — olyan intenzitással, amely nemcsak a mai ember számára valószínűtlen, de a szélsőségesség tekintetében a reformkorban is jócskán túltett Vörösmarty, Teleki László, Szigligeti, vagy Czakó Zsi gmond romantikus tirádáin, cselekményfordulatainak túlzásain. Ennek ellenére: a Körszínház idei vállalkozása mindenképp méltánylást érdemel. Kazimir Károly értelmezése ugyanis a dráma alapvető gondolati tendenciáját, filozófiai jelentését erősítette meg és bontotta ki a színpadon. Mégpedig úgy, hogy egyes rövidítéseken kívül a darab szövegén mi se változtatott •— az ábrázolt gondolat Petőfi gondolata maradt a Körszínház játékterén is. Az önző. a tömegektől elidegenedett, gátlástalanul önkényeskedő hatalom drámája zajlik Petőfi színpadán. A költő itt szakít a hatalomnak azzal a fajtájával, mely a néptől távol áll. Petőfi lázadása a jogtipró. zsarnoki félsőbbsée ellen — melyet nyilván a Habsburs-kamn- rilla, Metternich, Zsófia fő- herceaasflaony cselszövései ins^- piráltak —, állotmás volt abban az ideológiai fejlődésívben, amely utóbb a forradalom hirdetéséi s a néphatalom igenléséig vezetett Az a gondolat villan meg — ha töredékesen is — a Tigris és hiénában, s Kazimir elmélyült rendezése ezt fokozza fel —, hogy a hatalomnak sosem szabad egyének, egyes vezető személyek önös érdekeinek játékszerévé alacsonyodnia, s hogy a hatalom igazi letéteményeseit nem a királyok' emberei közt kell keresni. A pozitív erkölcsi értékeket itt már nem fejedelmi kiválasztottak, hanem szolgák és földönfutók hordozzák, s a rendezés a dráma gondolati velejére tapintott akkor, amikor az uralkodói kreatúrák, Borics, Predsziláva, Sámson cinikus gonoszságával szemben középpontba állította Saul, a kóbor lovag önfeláldozó alakját.- ű az, aki. Petőfi átmeneti, de a későbbi „lángoszlopot” már jélző-előle- gező művében leginkább 48 márciusa és szeptemberei, az Apostol lelkisége felé mutat, előre. Egy új, emberséges hatalom és vele egy új, igazabb társadalmi rend igényét sejteti Petőfi színpadi művében, s ezt a tendenciát a rendezés nemcsak a fejedelmi személyek elvetemült karakterén át tükrözi, hanem azok ellenpólusán is. Vak Béla király, a jámbor, de tehetetlen, , széthullóan gyenge uralkodó^ figurája ezen a színpadon félreérthetetlenül sugározza, hogy a méltó hatalom megvalósulása nem egyes személyek jóságos jellemén hanem éppenséggel energiáin és erőn — az emberek érdtekében okosan munkáló energián és erőn múlik. . A példázat elvonatkoztató gondolati érvénye érdekében a színpadra állítás csak kicsiny szövegrészeket törölt az eredeti darabból, s hogy a romantikát, mégis. „elviselhetővé” tegye, a narrátor énekes időnkénti szerepeltetésével, a kísérőének balla- disztikus-költői s ztimbolikáj rival,- s a szereplő kiváló színészgárda, így Sulyok Mária, Nagy Attila, Szirtes Ádám, Koltai János mértéktartó, jelzésszerű játékával igyekezett enyhítem a Petőfi-mű egyes avittas szertelenségein. Ez nem mindig sikerült: a befejező börtön jelenetekben és Judit szökésében például a dráma romantikus túlszínezettsége, har- sánysága, szavalásra szánt dek- lamáló jellege ellenállt a •rendezői-színészi együttes szelidítés- nek. A dráima gondolati lényegét azonban ezzel együtt is sikerült a mai nézőkhöz eljuttatnia, a bátran korszerű rendezői koncepciónak. FENYŐ ISTVÁN
