Tolna Megyei Népújság, 1967. augusztus (17. évfolyam, 179-205. szám)

1967-08-27 / 202. szám

Csányi László:

Lány, piros kabátban

Hajnal felé — miként ez minden Ady-életrajzban olvasható — rosszul lett. Szótlanul ült az ágy szélén, sápadtan, szinte földszínű arccal, s kezét a szívére szorította. „Fáj” — mondta és sóhajtott. Később még ezt is mondta: „Nem is fájdalom ez. Szorít. Mintha rögtön megfulladnék”.

A lány már magára kapkodta ruháit, s kabátját is felvette. Matrózblúzt viselt, erre húzta fel kis piros kabátját, ha ugyan nem így kellene mondanunk, „azt a piros kabátot”, ami mindvégig névtelenül hagyta viselőjét, s épp ezért irodalomtörténeti nevezetességre tett szert, s az Ady- életrajzokban egyetlen ismertető- jele a tizenhét éves lánynak, aki azon a hajnalon a Magyar Király szállóban egyetlen tanúja volt a váratlan szívrohamnak.

Mert alig kapkodta magára ruháit, s a nevezetes piros kabátot, amikor Ady összeseit. Addig az • ágy szélén ült, s most valamiért felemelkedett. Talán azért, hogy búcsút vegyen a lánytól, aki már az ajtóban állt, talán azért’ hogy lefeküdjék. Arca, mely addig szürke volt, földszínű, elfe- héredett, s elemyedt teste a földre zuhant. Kezét most is a szívére szorította, de ujjai összerán- dultak, s színtelen körmei belevájtak meztelen mellébe.

A lány nagynehezen az ágyra emelte az élettelen testet, zsebkendőt keresett a szekrényben, megvizezte. Sokáig állt az ágy mellett, tanácstalanul. Újra megnedvesítette a zsebkendőt, melyből most valósággal csöpögött a víz, s így tette vissza a beteg szívére. Később, jóval később, leszaladt a portáshoz, s kérte, értesítsen valakit, mert az úr nagyon rosszul van.

A portás bólintott, de ő még nem mozdult, állt a portásfülke előtt, s a kijáratot nézte. Három, négy lépés, gondolta, de az jutott eszébe, hogy az ott fönt meg is halhat, s akkor őt kihallgatják a rendőrségen* meg kell mondania a nevét, bekerül az újságokba, s természetesen otthon is megtudnak mindent. Inkább visszament az emeleti szobába, újra kicserélte a zsebkendőt és várt Meg akarta kérdezni, hogy jobban van-e már, de nem jött ki) hang a torkán, s az, úgysem válaszolt volna. így hát csak állt az ágy mellett* matrózblűzban, piros kabátban.

— Én voltam, — mondja az idős hölgy. Tekintete nyílt, majdnem derűs. Kételkedve nézek rá. Hetvenkét éves, hajdan való- színűtlenül fekete haja megőszült, a szájszegletben, szeme körül ösz- szefutnak, egymást keresztezik a ráncok.

— Akkor már nyolcadikos gimnazista voltam, — mondja rosz- szallóan — Ady Lajosné tévedett. De nemcsak ebben. Persze mit is lehetett várni tőle? A beosztással élő polgárasszony szemével nézte Adyt, s ma is megmosolyogtat, amikor ilyeneket ír: Családi szempontból jobb ezt a korszakát figyelembe se venni. De Ady olyan volt, amilyen, s kinek lenne abból haszna, ha beáll a polgári életrendbe s jámbor tanár lesz, vagy józan életű főkönyvelő?

— Igen, asszonyom, ebben igaza van..De ha bizalmára méltatott* megkérdezhetem-e, mi indít egy tizenhét éves lányt arra, hogy felosonjon az ismert szállóba, vállalva a messziről rikító ismertetőjel, a matrózblúz és a piros kabát kockázatát?

— Kérdése nagyon is természetes, s ma már felelhetek rá. De előbb egy József Attila-sort idézek: Te rongy, aki szeretni gyáva vagy... Én nem voltam gyáva, s ne firtassuk, társadalmilag, főleg polgári erkölcs szempontjából, milyen megítélés alá esik, mert akkor azt is meg kellene idéznünk, aki „szeretni gyáva” volt. De figyelmeztetnem kell: méltánytalan lenne velem, ha azt a kalandot, ott a Magyar Királyban, egy fiatal lány szemérmetlenségének tudná be, ahogyan sajnos több életrajzíró tette. Sokat próbált öregasszony vagyok, aki megengedheti magának a kíméletlen szókimondást. A szerelmi felkínálkozás a nő leghatásosabb bizonyítéka: hódolat, lebomlás, odaadás, — mit tudna- ennél többet adni? Persze ez csak az egyik része: mert "a szerelem soha nem ilyen egyértelmű. Mert az „odaadás” — tegyük idézőjelbe ezt a szót — csak látszólag az, valójában befogadás, egyesülés, azonosulás, igen, azonosulás egy magasabb szférában. Én pedig nem értem be azzal, hogy közelébe férkőzzek, egy akartam lenni vele, és ezt próbálja szó szerint érteni, ahogy akkor egy tizenhét éves lány elképzelte, s ahogy ma a hetvenkét éves vallja

Kifulladt, az utolsó szavakat szaggatott lélegzete törte meg, s most félrebillentett fejjel ül előttem, fáradtan, mint aki valóban felért a valószínűtlen csúcsra.

— De bocsásson meg, asszonyom, ez az azonosulás végeredményben csak látszólagos. Mondjuk így: az állandóan pusztuló és megújuló epidermisz élménye, aminek csak a sóvárgő képzelet próbál való értéket adni. Ha lefejtjük róla azt, amit az önái - tatás ad hozzá, mi marad?

— Könyörtelen hozzám, de így van jól. Mert mit érdemel az öregasszony, akiből látszólag csak egy fiatalkori piros kabát lobogása maradt meg? Mégis, szeretném figyelmeztetni, ha így fogja fel, a szerelemből nem lesz egyéb, mint néhány másodpercnyi borzongás, aminek akkor sincs' jelentősége, ha vérmes emberek gyilkolni is hajlandók ezért. De ahogy visszagondolok* egészen mást érzek. A dac örömét is, hogy nem voltam *,gyáva” szeretni, de nemcsak ezt. Az imént azt mondtam, az odaadás azonosulás is, s erre maga az epidermisz élményéről beszél.

Ezt már dohogva mondja, s széttárja a kezét De amikor folytatja, hangja megbocsátó, s úgy érzem, nemcsak kijavítani akarja szavaimat* hanem jóvá tenni is.

— Milyen csodálatos is, amikor egy fiatal lány, — s most talán jobb lenne, ha elfordítaná a fejét, hogy ebben a pillanatban ne lásson — aki szép és kívánatos, vágyat, mondjuk így* *,epidermiszvágyat” tud, kelteni, de az azonnal átvált valami mássá, s a gomolygó élmények szavakba kívánkoznak. S még ezzel se mondtunk el mindent. Mert a megfogalmazatlanság a vers kötöttségébe kívánkozik, más akar lenni, több önmagánál, s ezzel magához emeli a kiváltó okot is. S a megfogalmazás szükségszerűen imádságba fordul: Mert csak buta és gyönyörű. De engedd meg, hogy folytassuk Ezt a csaló játékot. Ámen.

— Köszönöm, hogy egy Ady- idézettel bizonyítva ilyen szépen vall a Múzsa-szerepről.,.

— Ö, a Múzsa-szerep — és mosolyog. — Inkább azt mondanám, valamiben részem volt* vagy pontosabban, valamit kiverekedtem magamnak azzal, hogy fölosontam a Magyar Királyba, s vállaltam minden kockázatot. Most már bevallom* nagyon féltem. De megérte. Igen, ezt így ki merem mondani; azóta volt időm gondolkozni rajta. Mert része lehettem valaminek, ami " t több nálam, s bár társadalmilag talán nem lehet megmagyarázni, de minden időkre felment az a néhány vers, bújkáló sor, harsány rím, ami én is vagyok, amivé szükségszerűen lettem.

— Ez igazán meggyőző, köszönöm. De engedjen meg még egy kérdést. Mi történt azután?

— Semmi. Néhány osztálytársam gyanította ezt a rendellenes és természetesen rövid életű kapcsolatot, de más nem tudott róla, legkevésbé a szüleim. Először arra gondoltam, hogy soha nem megyek férjhez, tudja, mint az a Levetzow-lány, akit Goethe szeretett. De aztán másként történt. Férjem előtt természetesen mélyen hallgattam, s ez a némaság, mely kezdetben kötelességem volt, később afféle karthauzi-fogadalommá változott. Annyi mindent írtak róla s közte annyi ostobaságot is, hogy semmi kedvem nem volt a kortárs-tanu gyanús szerepéhez. Meg aztán úgy éreztem, nem tanú voltam az életében, hanem versei része, s ez mindennél több. Ehhez a szerephez pedig csak a névtelenség alázata illik, meg az Ady-élet- rajzok — vallja be — kicsit ingerlő szakasza a piros kabátos, matrózblúzos lányról.

— És most már nem is akar kilépni ebből a névtelenségből?

— Nem. Soha. De minek is jelenteném be a nevem, amikor így hatásosabb? Amit akartam, elértem. Mert joggal érzem, hogy ezen már a halál sem változtat, hisz ott élek mindvégig, múlhatatlanul, a verssorokban, szinte kozmikus értelmet adva annak, amit Ady a „buta és gyönyörű” jelzővel illetett.

Ezüstszelencét vesz elő, tükrében megigazítja haját. A mozdulat nem változott: ugyanígy, a karok derékszögében, tenyerét visszafordítva igazította el akkor még fekete haját azon a hajnalon is. Azt hiszem, ő is erre gondol; arcának átlós ráncai széttörnek, mosolyát ezekből a mozaikkockákból kell összeraknom,

— Egyszer, valamikor a harmincas években, csak a véletlen mentett meg. Férjem egy Adyról szóló cikket olvasott. Ez volt a Magyar Királyban lejátszódott kaland. Homlokára tolta szemüvegét és így szólt: „Mennyi nő megfordult az életében”! Amikor nem feleltem, így folytatta: „Még ez a piros kabátos is. Micsoda egy nő lehetett! Szinte irigylem ezt az Adyt.5

— Ránéztem, azt hittem, megérti a pillantásomat. De újra beletemetkezett az újságjába, s csak a fejét ingatta: „Vajon, mi lett abból a lányból?” Soha nem tudta meg. S. ezzel most már be kell érni mindenkinek. Magának is. r m

PÁKOLITZ ISTVÁN:

Sisiphus

Végzet örök halál

és reménytelen kárhozat lenne a büntetésed

ha csak muszájból tennéd Eleve halálra ítélt kihez is mennék

hogy kitudjam a föltámadás titkát:

Minden tökéletlen emberi szerzet s minden istenek szándéka ellenére akarod csúcsra görgetni a sziklát

És mindig újra kezded.

GALAMBOSI LÁSZLÓ:

Esküvő

Fölfeszített galambszárnyak hullnak néma cimbalomba, gyöngy csorog a halálfejből, mellény omlik, száll a szoknya.

Hint az eső sastoliakat, hoz jég-tömött vánkosokat. Gyermektelen hinta játszik, fejszézzetek roskadásig.

KI forgatja fönn a táncot? Dől a szikla, nyög a kémény,

Ki szaggatja, mint a ráncot? ki ül a füst farkavégén?

Árnyék épül nyírfalombra, Angyalingben fut a labda,

vőlegényre, menyasszonyra. Ki kergeti magasabbra? Fölfeszített galambszárnyak hullnak néma cimbalomba, gyöngy csorog a halálfejből, mellény omlik, száll a szoknya.

CSERHÁT JÓZSEF:

Gyorshajtás

Tengerek kishuga: tó, csillagok testvére: föld, szabadon iramló fiatalság, befelé napozó öregség, hozzátok szólok.

— Tavunk, légy jó a földhöz.

— Földünk, az élőt ne fogadd be, a holtat ki ne dobd magadból.

— Tiszteld a vént, te, fiatal,

neki te vagy a csecsemő, ,,

akit a legszebb álmaiban most is a térdein érez.

Nyughass, öreg, bölcsen mosolyogj.

Rendszáma van a szerpentineken <• megfutamodó szerelemnek.

Ne írd föl gyorshajtásért.

4 közművelődés érdekében

— Es a színházjegyek ára?

— Vajon kapunk-e majd támogatást a könyvtárépítéshez, vagy azt mondják: magad uram* ha szolgád nincsen?

— Ingyenes maradhat-e a középiskola?

Ilyen és hasonló kérdésekkel naponta találkozunk. Az új gazdasági mechanizmus előkészületei a kulturális közvéleményt is megmozgatták s e hullám verés naponta új problémákat sodor a diskurzusok középpontjába.

Nem vaJószínű, hogy ebben a percben bárki is mindenre — árakra* költségvetési adatokra, gazdálkodási részletszabályokra — kiterjedő tájékoztatást adhatna ezekkel a kérdésekkel kapcsolatban. Az alapvető elvi és gyakorlati problémák azonban már tisztázottak.

Elsősorban is az, hogy kultúrpolitikánk fő céljai továbbra is változatlanok, nem igényelnek módosítást. Ami változás várható a népművelés területén az új mechanizmus keretében, az elsősorban az ésszerűsítésben, a munka

hatékonyabbá tételében várható. A Művelődésügyi Minisztérium egyik vezetője így fogalmazott: „Korszerűsíteni és a reformokhoz igazítani kell a népművelés gazdálkodását is. Az a központi gondolat, hogy nem lehet egyaránt ráfizetéses a jó is, meg a rossz is, s hogy egyszer majd el kell érni ahhoz, amikor csak a jó a nyereséges ..

Ez egyebek között azt is jelenti, hogy a kulturális vállalatok, intézmények munkáját módosítani kell. Bizonyos korszerűsítésre szorul ennek során a különféle beléptidíjak rendszere. Ennek nem a mostani árszínvonal emelkedése, hanem differenciáltabbá válása lesz a következménye.

Már ebből is nyilvánvaló, hogy a művelődésügyi miniszter árhatósági jogkört gyakorol. Ez a tény pedig arra jelent biztosítékot* hogy a kulturális termékek és szolgáltatások árképzésének alapelvei és gyakorlata elsősorban a közművelődés általános érdekeit szolgálja.

Minisztertanácsi határozat is született a közelmúltban e kérdések szabályozása érdekében. Általános megelégedést váltott ki a határozatnak az a része* mely leszögezte: a művelődés- ügyi intézmények ellátásának jelenlegi szintjét meg kell tartani, ugyanakkor biztosítani kell az összhangot a tervekben szereplő fejlesztési célok és a rendelkezésre álló anyagi eszközök között.

Hogy változatlanul a bevált szocialista kultúrpolitikát folytatjuk az új gazdasági mechanizmus keretei között is, azt egyebek között a szóban • forgó kormányhatározat alábbi döntései példázzák:

A tankönyvek és a tanszerek kivételével továbbra is változatlanul ingyenes az általános iskolai, a gyógypedagógiai iskolai, s a középfokú oktatás, a szakmunkásképzés, a dolgozók általános iskolai oktatása.

Fenn kell tartani továbbra is

az alsó- és középfokú oktatásban a szociális juttatások (diákotthon, tanulószoba* menza, napközi otthon) jelenlegi térítési szintjét, de ennek egyénenként jobban kell alkalmazkodnia a szülők anyagi helyzetéhez. A felsőoktatásban olyan új tandíj-* ösztöndíj- és szociális támogatási rendszert kell kidolgozni* ami a jelenleginél jobban serkenő tanulásra a diákot, de a mostaninál érzékenyebben ügyel arra* hogy a szociális szempontból jobban ráutaltak nagyobb arányban részesüljenek a társadalom támogatásából.

Alighanem nagy érdeklődést vált ki az a döntés is, amely szerint a művelődésügyi miniszter rendelkezésére álló kulturális alap létesül. Ennek rendeltetése: a fontos kultúrpolitikai célok megvalósításának anyagi iá, mogatása, a művelődéspolitikai szempontból értékes művek alkotásának ösztönzése, népszerűsítésüknek elősegítése.

Kétségtelen, hogy az új helyzetet az is jellemzi majd, hogy az eddiginél jobban megnézik az illetékesek minden fillér helyét. Azok a népművelési helyi Vezetők, akik eddig minden apró-cseprő gondjuk megoldását „föntről” várták — nehéz helyzetbe kerülnek. A munka továbbfejlesztésében ezentúl a mainál nagyobb mértékben kell támaszkodni a helyi kezdeményezésekre, erőforrásokra.

Ahhoz, hogy az ilyen érvek diadalmaskodjanak, a vitázó szavak egymagukban kevesek. A népművelés mindennapi gyakorlatának színesedése, ésszerűsítése, a népművelésen belüli gazdái, kodás szembeötlőbb fegyelme válhat a leghatásosabb szószólójává a jó ügynek, melyet a tervezett intézkedések is csak szolgálni kívánnak.

BAJOR NAGY ERNQ