Tolna Megyei Népújság, 1967. július (17. évfolyam, 153-178. szám)
1967-07-09 / 160. szám
A költő szülőháza és környéke A Babits Mihály utcának a Béla térbe torkollásánál egy régi utca képe tárul a szemlélő elé. Ennek kanyargós útvonalán haladt éjszakai dáridója hajnalán Salamon király, lovasaival és ebeivel a hegyi erdőkbe, majd kísérete visszahagyásával _ követte sietve a pomerániai Salome, aki tán regei alak; de erre járt I. Béla, a város megalapítója és I. László is. Az utca megtartotta utóbb is az ősidők előkelő jellegét, mert szellemkirályok járták és lakták: a költő-pap Borzsák Endre, a második városalapító, a kuruc Méreg Mihály, kinek szívében holtig lobogott Rákóczi szelleme, Hollós László, a világhírű gombatudós és az immár világ- irodalmi nagyság: Babits Mihály. Félszázad előtt még madárlakta gömbakácsorral szegett téglajárdán haladtunk. Az asz- jaltozás óta alásüllyedt épületek utcasorában kimagasló 13. sz. ház elé érkezve, jalán rövid szövegű emléktábla hirdeti, hogy e házban született Babits Mihály, 1883. november 26-án. A ház a nyugalom és csend laka volt évtizedeken át; talán már a költő születése előtt is lakták a múzsák, hogy előkészítsék kedveltjük érkezését. Akkor még kastélyszerűen parkozott udvartér tárult a régi zöld kapun belépő elé. A kaputól a pincékig hátravezető, egyenes utat, két oldalán fagyal- sövény szegélyezte. A kisebb fákkal, bokrokkal, virágokkal betelepített térséget cédrus, ta- mariszk és jegenyefák tették változatossá, kiemelkedve toronyszerűén az alacsony növényzet környezetéből. Az udvar végén, ma a nyitott pincék nemcsak ajtókat kérnek, de szomjasan áhítoznak a zajos szüretek nem szelídített levére is. A pincék előtt hatalmas ge- rendázattal épült féltetős építmény foglalt helyet. A költő nagyatyja, aki bár a vármegye főpénztárosa, de hivatala mellett a Szekszárdon idegeneknek is szembetűnően tájjellegű, fejlett kádáripart is űzte. Ennek emlékét a közelmúltban találták mega pince egyik zugába. Egy hatalmas, 12 centiméter vastag, hajlított hordódonga, mely elaggott állapotában is a vörösbor sötétlila színét inseli magán. A nesztelen nyugalmat árasztó ház rendjétől eltérő és csak a látogatók érkezése és a júniusi fészekhagyás ideje volt, amikor a Zöldike, stiglic és sárgarigó szülők hangos hivogatással röptették ágról ágra fiókáikat. Az udvaron, a második ajtó irányában álló szivárványoskút közelében két hatalmas szomorúfűz, földig lebocsátva buja hajtásait, eltakarta a fehér kerti padot, a rajta ülőkkel együtt. A kert e részén lila akác, orgona, hólabda, portokcsöves ribiszkusz és jázmin díszlett, s a szegélyvirágok: petunia, rezeda, kábító estike illata töltötte be az udvar levegőjét. A sűrűben egy építmény állt, de nem homokpalota, amint a költő verselte, hanem a magakészítette nyári sátra, abban íróasztala, ahol annyiszor mélyedt önfeledten munkájába. íJarangszókor az asztalhoz hívó, mindig nyájas húgának, Angélának hangjára felkapta a fejét, s szembenézve vele, a durtonikát énekelte neki, majd szórakozottan mondta: tudod! Ismét mélyen .munkába görnyedt és elfelejtett ebédelni. A nyári kánikula éjszakáit is sátrában, ózondús levegőn töltötte. A házzal szemben, az utca másik oldalán vonuló Séd-patak regényes környezete, a csermely csacsogása az impulziók sorát nyújtotta, poetikus megnyilatkozásokra. Költőnk szerette a Sédet, a házhoz tartozónak vélte. Jogosan. A természet nem a terület tulajdonosáé, hanem rajongójáé, aki ott derűt, felüdülést talál. A patak feldagadt sodra, a fenékerózió tátongó mélységeket teremtett, s tépte a gondozatlan partokat is. A felhőszakadás vízárja idehozta a bödői mith- reumnál felfakadt forrás berkében a kelta-római lánykák sóhajával kíséri, elhajított áldozati érmeit. A beállott apadás után a pénzkereső gyermeksereg örömrivalgása betöltötte a környéket. Megélénkült tavaszkor a Sédmeder madárvilága is. A partoldali, rossznövésű fák, bozótok sűrűjében békés otthonukban élték az éneklők boldog életüket. Nem is volt itt szünet szerelmes hívogatásban. A holdas éjszakákon elszánt versenyben álltak a fülemüleférjek csattogásban, zizegő kedveskedésben, kis párjukat felderítő, de kottára nem vázolható dallamokban. Amikor pedig Auróra a horizontig emelkedett, új tagokkal bőxmlt a madárkórus; felhangzott a poszáták áriája, sárgarigó fuvolája, a gerlekakasnak egyhangú krukkolása. Itt a meredek Séd-parton futott fel 1903. tavaszán, a hegyi erdő két eltévedt gímhölgye, s a Béla téri régi iskola sűrít kertjébe rohanva rövid időre meg is álltak, a kisdiákok nagy örömére. De volt a Sédnek egy veszélyes vadja is. Tanyája hetekig egy mély üreg volt, a híd közelében. Ez alatt a környékbeli házak tyúkólaiban létszám- csökkenés állott elő. A sötét felhőzetből kíváncsian kipillantó Hold elárulta a fosztogatót, s reggel az érdekeltek ásókkal járták a patak medrét. Az üregben rejtőzőt villogó szeme felismertté tette, s ásóval a lyukba döfve megöltök. Hatalmasan fejlett vadmacska volt. Preparátumát ismerte az egész város közönsége, Mehrwerth Lajosnak, az 1. sz. házban volt üzletéből, ahol két évtizeden át tette közhírré az elhalálozásokat, az éles fogaira függesztett gyászlevelek útján. Az irodalomba is beköltözött. A Gólyakalifa olvasója ismeri a költő gyermekkori benyomásait a kedvelt, s a regényben tüzetesen leírt üzletről, ahol, mialatt kiszolaálták a nyalánkságokon és fütyülős cukron kívül sokszor gyönyörködött a vadmacskában is. DR. KUN LAJOS MAKAY IDA: Adhatsz-e többet? Keringesz bennem. Szakadt drótban az újratámadt élő áram hályogos szemem te nyitod meg, amit csak néztem, újra lássam csupasz nyugalmam ékesíted sistergő Sebcstyén-nyilakkal te mersz nekem a szomjúságból, mely éghetetlen s olthatatlan a süketnéma gyötrelemnek hallást te adsz és szót a számon adhatsz-e még költőnek többet e legtöbbnél: hogy újra fájjon? \ IHÁSZ-KOVÁCS ÉVA: Jelentés Délről Ez a szívem északi része: itt nehezen olvad a hó és a tél zúzmaracsillagai hideg ezüstben. Páncéljukat a szél rázza-veri. Egyedül csak a déli a tiéd. Ez a déli, ahol szüntelen-sugárban sütkéreznek az ágak, kinyílnak a szerelem álomba-fogant virágai és mosolyogva köszönnek az emberek is. Mintha testvérem volna a föld. BEBESI KAROLY: Költők L A semmiségnek hitt falak mögött madarak lepik a forró rögöt. Ott fekszem én némán, mert nincs szavam, s kimondhatatlan akkor is, ha van. 2. A semmiségnek hitt falakon túl minden, ami él, velem azonosul. Üres a tér. A szívem néptelen. Ki erre jön, eggyé lesz énvelem. KÄTHE KOIXWlTZí ÖNARCKÉP (Száz éve, 1867. július 8-án született a nagy német grafikus és szobrász.) De volt a háznak egy nagyhangú csendháborítója is. A családtagokon kívül ugyanis itt lakott a hajlott korában is öles termetű szabadsághős: Ujfalusy Imre, aki a Lánchidat megmentette a felrobbantástól. ír szetter vadászkutyája, Lord, észrevéve yazdája készülődését vadászatra, harsányan közölte mindenkivel elkövetkező nagy örömét, s elsőként foglalt helyet ■ a kapu előtt — Látják, ilyen ember ez az én öregem... Na, nem mondhatok én rá semmi rosszat — meg amúgy is tisztességtelen dolog, ha egy asszony szidja az urát! — és aztán attól még semmi baja nem történik, ha megiszik odaát egy fröccsöt. Hogy itt, a vonaton nem mérnek fröccsöt? — lehet, persze! — akkor egy kis üveggel se fog megártani neki. Legföljebb annyival későbben jön vissza: mert nem szokta lehajtani egyszerre, hanem bámészkodik maga elé sokáig. Igen, így mondom: bámészkodik, kezében az üveggel. Persze, inkább csak azóta, hogy nyugdíjas lett. Előtte nemigen ért rá. Ami igaz, az igaz: a faragásra nem most kapott rá, hanem ron- gyosüllepű, tökmag kora óta kitanulta a faragás millió fortélyát (a faragás művészetének, igen, így mondom, mert művészet az bizony, és vak ember, aki nem látja annak, vagy gonosz és nincsen szíve), ismeri is a friss fa százféle ravaszságát. Faragott mindig, ami éppen eszébe Jutott, vagy amire kérték. Az iskolában penna tartókat, később a legénybarátainak koppantó gyűrűt a botjuk hegyire, kapukra jelet, fej- fákra évszámat, otthon meg mindenféle huncutságot; engem is úgy nyert meg, egy szalvéta- karikával, no és igen, az emlékkönyvem táblájával, mert az na- i gyón szép volt: két ölelkező szív Kende Sándor: Lánc, és a napsütésben egy galamb... — még mindig megvan, pedig hábo-' rú is volt közben... De így csak azóta csinálja, a nyugdíj óta! így, hogy: — mindig. És amikor, iszik, akkor sem énekel, nem is beszél, csak tartja kezében maga előtt az üveget. Jól van, nem panaszkodom én: legalább nem kötekedik, mint annyi más férfiember ilyenkor. Egyik nap virágcsokor születik, máskor korsó, szép eres fából, néha feszület is a szomszédéknak, vagy gyümölcsös tál, szarvas, papírvágókés, mindent, mindent meg tud csinálni fából, rengeteg holmi, a szekrény tetején és az ágyunk alatt is hegyén-hátán, valóságos bazár nálunk, ha meglátnák!... — elajándékozni azért egyet se merek, mert még aznap fölfedezi, és akkor jaj nekem! Mégis az a legrosszabb, az olyan nap, amikor nem jut eszébe valami okos és nem tud belefogni semmibe! Ennél aztán meg csak azóta rosszabb, hogy úgy járt azzal az istenverte lánccal!... Álló hónapig bajlódott vele — még örültem is, hogy ilyen sofából káig nyugton van; — két héttel ezelőtt végzett, egyetlen ágból, fiatal, görcstelen nyárfából. Halottak napján hozta a husángot a temetőből, azóta faragta... — képzeljék csak el: minden láncszemet mozdítani lehet, mégis egyetlen összefüggő szál az egész! Nem vénember ö, annyinak se látszik, ugye, amennyi, de hát nem is fiatal már a szegényem; — arról azonban nem hallott, miszerint valaki is megpróbálta volna előtte, hogy egybefüggő láncot készítsen husángból! Kétméteres darab sikerült; — és a legutolsó szem elpattant! Első nekikeseredósében majdnem odacsapta a konyhában a kőhöz az egészet. Utána két álló hétig feléje se nézett, be se ment a konyhába, hogy ne is lássa. Rémes, csikorgó napok voltak ezek; — nem panaszkodom, látják, hiszen neki rosszabb volt, mint nekem, elképzelhetik. Csavargott, hajnalig ivott a pályaudvaron, vagy a jóisten tudja, hol! — köszönés és káromkodás nélkül nyomta le otthon a mancsét, azután késő délutánig aludt a vetetten díványon, széttárt karral és fújtatott* jobban, mint ez a mozdony. Egyik este, állítólag, lecsúszott a vilLamoslépcsőről, a mentő hozta haza: — altikor jutott eszébe a szigony. Azt: — szigonyt farag az elpattant utolsó szemből a láncsar végére! Rögtön nekilátott, azonmód összevissza pólyáit fejjel, ahogy a mentő bekötözte — és másnap délre elkészült a szigonnyal. Nem vitte sehová (nem olyan büszkélkedős fajta!), hanem akit érdemesnek tartott rá, elhívta, betessékelte a konyháoa, üveg vörösbort tett az asztalra, és megmutatta a láncot a szigonynyal. A kocsmárost, akinél annyit ivott azokon az éjszakákon, ugyancsak hívta, természetesen; — rosszul tette volna, ha nem hívja. , Hanem az a vizes kezű, gumi- kötényes ember azt mondta, hogy ő ugyan már látott fából készült láncot — mire ez az én öregem úgy elkezdett kiabálni, majdnem rendőrt hívtak. Különben, hiszen látják, csöndes ember; — azért hát e.1 se hittem volna, ha nem mesélik másnap még a hentesnél is, hogy mekkora lármát csapott. Hanem az a csapos (majd beszélek én vele, érjünk csak haza!) tovább erősködött mégis, hogy a ligeti múzeumban bizony talál!»-
