Tolna Megyei Népújság, 1967. július (17. évfolyam, 153-178. szám)
1967-07-23 / 172. szám
KÁLDI JANOS: TALPONÁLLÓ igyázat! Szélhámos! Éspedig a szélhámosok legveszedelmesebb fajtája, minthogy a törvény alól Teljes mentességet élvez. Amellett hihetetlenül népszerű; kétszer is meggondoltam, míg rászántam magam, hogy szólok ellene. Igazán nem a magam érdekében teszem. Bennem minden jóakarat megvolt ahhoz, hogy beletörődjek: én vagyok a hibás, végtére az ember öregszik, elmarad a kor rohanó tempójától, nem bírja tartani a lépést a fürgén változó, újabbnál-újabb áramlatokkal, hiába — ez a világ rendje. Pedig nem kedvelem az előítéleteket. Vásároltam tehát annak idején hegyes orrú cipőt, meglátogattam festőművész ismerősöm nonfiguratív — pontosabban: null- figuratív — házi tárlatát, fegyelmezetten végighallgattam teema- gei'aknek szerkesztett zenei műsorokat, olvasgattam olyan verseket, amelyek alulról fölfelé semmivel sem mondtak kevesebbet, mint a konzervatív irányból olvasva, ettem csigapörköltet is — csak mindezek után törődtem bele. hogy megöregszem inkább, csendben, észrevétlenül, kerülve minden feltűnést. Mert a szükségesnél öt centivel hosszabb s két centivel keskenyebb cipő szorított, és minduntalan felbuktam benne a lépcsőn, mert a vászonra locskolt pacnik — bármerről néztem a művet — egyetlen érzést sugároztak belém: a sajnálatot, jobb sorsra érdemes vászon és festék iránt. Mert a zenei műex- tázistól ugyanúgy futkosott a hideg a hátamon, mint a hasonlóan mesterkélt, de érzelgősen pózoló magyar nótáktól, melyek mérték nélkül halmoznak temetőt, keresztfát, holdvilágot, S mert az említett versen átütött a verejtékszag, és mert rágós volt a csigapörkölt. Mondom, beletörődtem, hogy megöregszem, inkább, eszek zaftos marhapörkölteket, vállalva a megbélyegzést, hogy ti. konzervatív ízlésű vagyok — versbe tördelt keresztrejtvények helyett olvasok Arany Jánost, József Attilát, Illyést, Nagy Lászlót; az egy idényre előállított zeneipari termékek helyett hallgatok olyan zenét, amely jövő ilyenkorra sem avul el, inkvizíciós lábbeli helyett járok konzervatív, ám viselhető cipőben. Csakhogy nem olyan könnyű nálunk békén megöregedni! zt még elviselném, hogy a divatáruk, az irodalmi, a művészeti idénycikkek pro- pagátorai konzervatívnak tartanak. s lépten-nyomon a szememre vetik, hogy elmaradtam a tizenöt évesek zajosabb részének ízlésbeli s értelmi színvonalától. Tulajdonképp sok mindent elviselek a békesség kedvéért, akár a gyümölcsárus kofa is naponta becsaphat a méréssel. — ha ezt elég nyilvánvalóan teszi. Csak azt nehéz máról-hodnapra —a békesség kedvéért — megjátszani, hogy az ember nem veszi észre, amikor „átrázzák”. Nos, ezúton jelentem be: a békességre nem tartok tovább igényt. Hosszú idő óta tudjuk — önök is tudják, én is tudom — hogy egy szélhámos szó újra meg újra félrevezet, becsap, átráz bennünket, és mi hosszú idő óta fegyelmezetten meg játsszuk az együgyüt. a balekot Természetesen ez a széltoló szó az, amire önök is gondolnak: modern. Nehéz most már — így utólag — kinyomoznunk, mikor kezdett el szélhámoskodni. Csakis akkor kezdhette, amikor a nagy többség számára nyilvánvaló lett, hogy a világ állandóan változik, a technika megállíthatatlanul fejlődik, az ember gondolkodása, szemlélete szükségszerűen átalakul, s a történelem mindig azoknak ad igazat, akik szembe mernek szállni koruk ostobaságaival, előbb, vagy utóbb, de törvényszerűen azokat a forradalmárokat igazolja az idő, akik a gidres-gödrösre taposott sétányok helyett új utakat keresnek a kibontakozáshoz, új ösvényeket mernek vágná az emberi butaságok, előítéletek, maradiságok legsűrűbb bozótjában is. Jó pár ezer évnek el kellett telnie, míg az ember társadalmi méretekben fölismerte, hogy: a haladás vastörvény. A modem szó csengése megtisztult, értéke megnőtt, árfolyama pedig felszökött — ezt a valutát most már érdemes volt hamisítani. M ondom, nehéz tetten érni, utólag, mikor kezdődött ez a folyamat. Arra határozottan emlékszem, hogy Hitler a nemzetiszocializmus fogalomtárára — a történelemnek erre az ószeresládájára — már arany betűkkel vósette a címkét: „A XX. század legmodernebb eszméi”. S minden alkalmat megragadott, hogy az általa túlhaladottnak, elavultnak, korha- tagnak minősített demokráciával szemben hangsúlyozza a fasiszta diktatúra korszerűségét, modernségét, sőt: forradalmisá- gát., Emlékezhetnek az idősebbek, modernségükkel tetszelgő nyilasaink is, hogy lenézték — „maradiságuk”, „konzervativizmusuk” miatt — eszmei ellenfeleiket. Később azután nemcsak lenézték. Ám. ha a világpolitika szintjén ilyen vakmerő hamisítások kerülhettek forgalomba, elképzelhető, a divatba jött szónak milyen inflációja kezdődött a vásári kikiáltók standjai körül. Figyeljük csak: újszerű formára mondják, de megújult tartalomra jobb minőségre értik: modem tánc, modem frizura, modem szövetminták, modern vonalú bútorok, cipők, vázák, gyertyatartók, karosszériák, feszületek, bárpultok, retikülök, sírkövek, gyerekkocsik, oi garettaszifcukák. D '-hogvis akarok én az újszerű, a divatos fonnák ellen ágálni! Nyilván megvan a létjogosultsága — olykor a minőségi többlet miatt is — a formabontásoknak, a divat folytonos megújulásának. Pusztán arra szeretném a figyelmüket felhívni, hogy évtizedek óta ugyanazzal a szóval fejezzük ki a mennyiséget és minőséget, a formait és a tartalmit, sőt: a feketét és a fehéret, az igent és a nemet: modern. Ugyanazzal a szóval a pillanatnyilag divatos, gyorsan avulót, mint fogalmi ellentétét: a sohasem avulót, a forradalmit, a maga korában sosem divatost. Talán külön bi- zonygatás nélkül is érthető, hogy a tegnapról mára elavult nyakkendőminta, hajviselet, vagy táncdal tegnap sem abban az értelemben volt modem, aho>- gyan modem volt és maradt Galilei, vagy Voltaire, Liszt, Bartók, vagy József Attila — ahogyan folyamatosan modem száz év óta Baudelaire, ötszáz év óta Villon, harmadfél ezer év óta Aristophanes. Egyszóval: minden eredeti művészi tett, minden eredeti nagy gondolat. minden igazi forradalom. Amit a modem szó valaha is jelentett, mindannak hovatovább az ellenkezőjét is jelenti, s érezhetően romlik a hitele. Figyeljük csak, milyen mellékíz tapadt máris ehhez a szapora jelzőhöz: modem nő, modern házasság, modem fiatalok, modem vers, modem festmény, modem lakás, modem életmód. Akit sokszor félrevezetett ez a szó, az legalábbis gyanakszik. M ég egyszer és nyomatékosan hangsúlyozom a félremagyarázni szeretőiének: formai kísérletezésre, újításokra, divatra, stb. — szükség van; a viselet a külsőség sok mindent elárul az emberről; már csak ezért is hasznos dolog, ha kiki szabadon kifejezheti ízlését, akár divatolhat kedve szerint De — vigyázat! Azt a nagy történelmi tanulságot hogy a. haladás vastörvény, túl sokan szeretnék aprópénzre váltani. Mert a betokosodott kispolgárnak különös tehetsége van a mimikrihez, pudvás érzelmi és gondolati világát folyton új ruhákba cicomázva őrzi; irtózik minden eredeti gondolattól, tehát lelkesen befogad minden máj mól hatót, s szolgai módon utánozha- tót; irtózik minden forradalomtól, tehát lázasan gyakorolja a lázadás pózait. És persze agLADANYI MIHÁLY: Fölöttem süt a hold Letörlöm-e arcodról az esőket csókjaimmal? — oly mindegy ez ma már nekem. Ahogy az ősz a fagy beálltán a virágról, lemondok rólad, szerelem. Akár valami puskát, térdére vesz a tél, más veszélyeknek adom életem. Fölöttem süt a hold, de nekem az a hold nem az ígéret földje fenn. Naponta készülök sorsomra, s mint a szél a letaposott fű szagát terelgetem. resszíven s erőszakosan kényszeríti környezetére az aznapi sikket, és persze megbabonázva bámulja magamagát, a köznéptől rikítóan elkülönülő, ultramodern fenomént. A jelek szerint semmivel sem könnyebb ma a szellem forradalmárának lenni, miit volt ötszáz vagy harmadfélezer évvel ezelőtt. Hiszen ma a sokféle előítélet, ostoba, hazug babona, csökött nyárspolgári vaskalapos- ság ellenállásán túl le kell győzni a forradalmiságot üres pózokkal, külsőségekkel mámelő, olcsó modemkedés agresszióját is. FEKETE GYULA Igen, csak pillanataid vannak, lélegzetvételnyi csönded, szívedben szüntelen ágak zörögnek, agyadban telefon cseng. Így élsz, akár sok-milliónyi társad; hiába jön hívó szava a hegyeknek, a távoli óceánnak, hiába szikráznak csalogatva-virágozva a harsak, nem mehetsz. Csak pillanataid, vannak, csak annyi időd, ami alatt átfut a szűzfehér felhő a napon, a nyugalom a te világodban ismeretlen. Csak a talponállóba ugorhatsz be egy duplára vagy féldecire, s máris futnod kell tovább. A csodák elkoptak; az álomi, arany-őszi ünnep elszállt a semmibe; nincs mód tűnődni. A talponállót kaptad a korodtól; a mindig résen-állást, a zaklatottságot. Ó, nem a harag szól belőlem, hiszen — talán — már nem is tudnék máshogyan élni: a nap-záporos, tenyémi, szelíd terep, a megállás tönkretenné; a levegőt vennék el tőlem, ha ezt a lázas futást; ami a lényegem, az kövülne meg, ha nem zúgatna újabb és újabb szenvedély; az idegrendszerem fúlna némaságba, mint a nádas, ha nem veri a szék Mégis, mégis olykor szomorúan lengetem a kendőm az eljövő kor felé amely a fiainak már több pihenést adhat, kiskocsmát, derűt, lassú vigalmat: mégis, mégis olykor a vágyakozásom madárraja száll a messzi időbe, ahol utódomnak lesz majd annyi nyugalma-csendje, hogy mosolygó arcát megteremtse. Vita Zsilinszkajte : LÍRA! KALAND Szamszon K. meleg tavaszi éjszakán lépett ki az italboltból. Az égen csillagok milliárdjai szikráztak- Az ulcán úgyszólván egyetlen járókelő sem volt. Még a rendőr őrhelye is üresen szo- morkodott. Ez az utóbbi különösen kellemes hatást gyakorolt Szamszon K.-m. A lelke fokozatosan telt meg ragyogó gyönyörrel. Szeretett volna hangosan énekelni az üres utcában. Ebben csak a fent említett rend- örörhely szimbolikus képe akadályozta meg. Különös — gondolta magában Szamszon K. egy kicsit megnyugodva —, hol lehet a mi derék rendőrünk? Nem történt talán szegénynek valami baja? Persze, hogy nem — válaszolt önmagának. — A mi kedves rendőrünk nyugodtan szundikál családi körében, mint ahogy minden rendes polgárhoz illik. Szamszon . rádöbbent, hogy ideje lenne már neki is hazamenni. „Én sem vagyak rosszabb, mint az a rendőr — imigyen elmélkedett. — Nekem is van házam, nekem is van családom”. — És energikus, ám olykor cikkcakkos léptekkel, megindult a családi tűzhelye felé. Amíg Szamszon KJ. lábai felettébb bizonytalankodtak az éji utcán, addig a képzelete igen intenzíven dolgozott. Felderengett előtte, hogy a felesége a küszöbön puha papuccsal fogadja. Az asszony átöleli fehér karjaival, lehúzza sáros cipőit, és amíg ő a karosszékben pihen, elkészíti neki a fürdőt A szobából kikandikálnak kislányainak rózsás po- fikáií. —i Apuci, anyuci vett neked egy orkánkabátot, azt mondta, hogy erről nem szabad beszélni. — És Szamszon megpuszilja a kislány harmatos arcocskáját. De lehet, hogy a találkozás szomorúbb lesz. A felesége a konyhában üt, kezébe temeti kisírt arcát. Erre ő mellé térdel, erős férfitenyerébe fogja a fejét és belenéz azokba a kedves, ragyogó szemekbe. ! — Idehallgass, Adél! — mondja neki határozottan. — Ez nem fog még egyszer előfordulni. Vége! Soha! Egy kortyot sem! Elhiszed? — Persze, hogy elhiszem — hangzik Adél ésendes felelete —, de hiszen te ezt már hetven- háromszor megígérted. .. — Egyszóval nem hiszel nekem? No, akkor... — Hiszek, hiszek, Szamszon! — és megcsókolják egymást. Erre ő kéri majái — Mive l a holnapi naptól fogva... abbahagyom. -., légy szíves, Adél, önts nekemf .. egy— utolsó... Érted, egy u-u-tdsó. a. Szamszon annyira benne volt az ábrán« dozásban, hogy észre sem vette: ott áXL az ismerős ajtó előtti Ez a saját lakásai Cirógatva simogatta meg a kilincset, mint a messze útról megtért vándor. Megnyomta a csengő- gombot. — Kí az? — hangzott az ajtó mögül az ismerős, kedves hang, kétségtelenül Adélé. — Én vagyok, a te Szamszonod... — Miféle Szamszon, ha szabad tudnom? — A te férjed, Adél. Az ajtó mögött csend támadt. — Mit akarsz itt? — hallotta végül Adél hangját —. hát elfelejtetted, hogy már négy éve elváltunk? És Szamszon K. újra nekiindult a tavaszi éjszakának, a csillagok pedig résztvevőén ragyogtak rá a magas sógos egekből. Oroszból fordította: POGONYI A NT AX* 9
