Tolna Megyei Népújság, 1967. május (17. évfolyam, 102-126. szám)

1967-05-14 / 112. szám

I » 196?. május 14. TOLNA MEGYEI NEPCJSAG Napsütésben, falat támasztva A Dankó utca 9 előtt vagy ■rB- húsz asszony és nagyob­bacska lány, fiú sütkérezik. Az egyik a vakolatlan ház falát tá­mogatja, a másik a járdán ül, a harmadik az árokpart zöldjé­ben keresett magának helyet. A szomszédos ház elé a férfi­nép sereglett össze. Akad köz­tük egészen öreg, középkorú és fiatal. Ök is támogatják az épü­letet, vagy ücsörögnek a járdán és az árokparton. Mint az asz- szonyok. Az időpont délelőtt tíz óra. Ahogy magunk mögött hagy­tuk a kilométereket Szekszárd­iéi a bogyiszlói Pankó-telepjg, vagy ha úgy tetszik, cigánytele­pig, mindenütt a mezőn szorgos­kodó emberek tucatjait láttuk. A Gergely-naptár nem mutat semmiféle ünnepet. Ahogy vé­gignézek az embertömegen, an­nak sincs semmi jele, hogy tán valamelyik ifjú pár egybekelé­sét ünnepelnék. Amikor lako­dalom van a cigánytelepen, min­denki vigad, a nők felcicomáz- zák magukat, dévaj kodnak, mesz- szire hallik a lárma. Most viszont csend van, senki sem kurjongat mégcsak élénk terefere sincs, in­kább az unalom kerítette hatal­mába valamennyiőjüket. Maguk sem tudják, hogy miért verőd­tek össze. — Gyűlés? — kérdem az az- szonyokat. Erre megélénkülnek, elnevetik magukat. — Miféle gyűlés lenne? — Hát mi ez az összejövetel? — Mi lenne... ügy felvágott nyelvű asz- szony felugrik az árok­partról és elémlép: — Mit csinálnánk egyebet? Az előbbi felvágott nyelvű csendet parancsol: — Azt hiszitek, hogy így meg­ért benneteket? Mindig csak egy beszéljen. Na.,. Közben észrevétlenül odaszál- iingóznak a férfiak is. — Nem unalmas így? — Mindig nem mehetünk a moziba, mert nincs. — De így nem sokat keresnek ám... Észrevették, hogy ezt nem min­den célzás nélkül mondom, erre valósággal felcsattan a tömeg. — Hol keressünk? Nem mon­daná meg? — Ahol más ember dolgozik és keres. Naponta százával ke­resik a vállalatok az embereket. Az újságok ezzel vannak tele. — Könnyű ezt mondani. — Munka nélkül nem lehet megélni. — Minket nem vesznek em­berszámba: nekünk nem adnak munkát. |Lf egdöbbentem. Ezt pont itt ITA mondják, a bogyiszlói Dan- kó-telepan? Azok a cigányok, akik részére az állam az ötvenhatos árvíz után a putrik helyett ren­des lakásokat'építtetett, meglehe­tősen kedvezményes feltételek mellett? Azon a cigánytelepen, ahol televízióantenna látható több ház tetején és majd min­denütt van rádió? Ott, ahova az állam iskolát, óvodát építtetett? — Ha valahol munka van, nem a cigányt veszik fel, hanem aki­nek úgyis megvan mindene. — Úgy tudom, hogy a tsz-ben többen megtalálták a helyüket. Nyugodtan mondhattam, mert előzőleg már a faluban is tájé­kozódtam. — De hányán? Csak néhá­nyan. Mert a cigánynak ott is csak addig van becsülete, amed­dig nem kapnak más munkást. Ha jön egy falusi, a cigányt el­küldik. Rámutatnak egy férfire. — Kérdezze csak meg őt! Pe­dig annyit dolgozott, hogy öt pa­raszt se többet. A megnevezett férfi — tán 30—35 éves — szerényked­ve előlép a háttérből. A többiek bíztatják, hogy C6ak mondja el, mi történt vele. A szerény ember­ből egyik pillanatról a másikra hangoskodó lesz. Rámmereszti a szemét, látszik amint arcizmai megfeszülnek. A két kezével ha­donászni kezd: — Ezzel a két kezemmel több tehenet fejtem, mint akármelyik parasztember. Nem egyszer elő­fordult, hogy senki sem jött az állatokhoz, tán éhen is döglöt­tek volna, és akkor jó voltam én, de most nem köllök. Mert cigány vagyok. Az asszonyok kórusban: — Mi is mennénk a téeszcsé­be, akár mindennap, ha kölje- nénk. De majd ha nem lesz elég falusi... —■ Csöndet! — int az egyik fi­atalasszony. — Most hallgasson meg engemet... Tulajdonképpen tovább is idéz­hetném ezt a színpadinak is be­ülő Dankó utcai jelenetet. Alig tudtam megszabadulni, szórták a kénköves átkot mindenkire; nem akart szűnni a sok panasz, és a fő kicsengése minden megjegy­zésnek az volt, hogy őket nem veszik emberszámba, ők még­csak nem is dolgozhatnak. Hogy a végtelen sok panasz­ban, sérelemben mennyi a jo­gos, mennyi a túlzás, tulajdon­képpen nem lehet megállapítani. De nem is hiszem, hogy megér­né az energiát. Arról véletlenül sem ejtettek egy szót sem, hogy hányszor lett volna alkalmuk dolgozni, de nem is akartak, mert féltek a munkától, legszí­vesebben csak a fizetést vették volna fel. Akad köztük nem egy nagyon becsületes, jó dolgos em­ber. Ezek lakásába bárki bármi­kor bemehet. Uj bútort, tiszta­ságot talál. De ez még a pará­nyi kisebbség. A többség jófor­mán még semmit sem tett a tár­sadalom érdekében. r I Tj tünetekre hívja fel a fi- gyeimet a bogyiszlói Dan- kó-telep. Az átlagember nem ka­pott annyit a társadalomtól, mint ők. Hogy egyebét ne mond­jak, sok tisztességes munkásem­ber rosszabb lakásviszonyok kö­zött él, mint ők. Sajnos, ez a népréteg volt a leginkább elmara­dott is. Sorsukat társadalmi ügy­ként kezeltük és kezeljük, így mindenki egyetértett azzal is, hogy felemelésük érdekében anyagiakat is áldozzunk. Ám a felemelésnek csak egyik ol­dala a társadalom anyagi segít­sége. Ezt nem követte eléggé a munkás életbe való bekapcsolódá­suk. Igaz, sok helyen volt indo­kolatlan tartózkodás a cigányok felvételétől, de a munkáskollek­tíva nagyon szívesen befogadja azt, aki rendszeresen, tisztessé­gesen dolgozik. De vajon mi köze van a rendes, tisztességes mun­kásélethez annak, aki a napon sütkérezve várja a jószerencsét? Abból, hogy féktelenül szidnak valakit, nem lehet megélni. A Dankó-telep felépítése szükséges volt. Az árvíz idején államunk éppen az egyen­jogúság szellemében abból indult ki, hogy minden hajléktalan em­bert lakáshoz kell juttatni. A cigányt is, noha nekik csak put­rijuk volt. Viszont ragaszkodtak ahhoz, hogy egy helyen, csoport­ban maradhassanak. Az, utcasorok megépültek számukra, ám ezzel óhatatlanul konzerválódott is ez az életforma. Külön közösségként élnek, elsősorban ők hatnak egy­másra, az össztársadalom kevés­bé tudja őket formálni. Ha si­kerül is elérni, hogy valamelyik gyerek továbbtanul közülük, az visszajár — természetszerűleg ebbe a közösségbe és közben ugyanúgy él, viselkedik, mint aki az ábécéig sem jutott el. Az árokparton ülő, nagyjából azo­nos korú legénykéket végigkér. deztem végzettségük felől. Az egyik négy, a másik két, a har­madik hét osztályt járt, a ne­gyedik elvégezte rendesen a nyolcat és most felsőbb iskolába jár, csak szabadságon van ott­hon. De mintha nem is lett vol­na még másutt, mint a Dankó- telepen... Az intézetben rendsze­resen kell tisztálkodnia, de látha­tóan az esik neki legjobban, hogy hazajövet épp olyan ő is. mint a többi. Nem akarnak szakítani ezzel a környezettel. Azok sem, akik tehetnék. Jellemző, hogy a ta­nácstól — amint Horváth József- né, vb-elnök mondotta — töb­ben kértek házhelyet építésre, Házhelykijelölés a falu más ré­szén van, de ők hallani sem akarnak arról, hogy máshova építsenek, mint ide. Az óvodában Jagicza Sándor- né óvónő, az iskolában pedig Bordás Istvánná tanítónő részé­re is az jelenti az egyik fő gon­dot,, hogy a gyermekekben, ami nemes szokást próbálnak nap­közben kialakítani, az a szabad időben, otthoni környezetben semmivé lesz. körülbelül i—500 cigány él **• itt egy helyen. Külön koló­nia ez, amely önmagában ter­meli, ' továbbfejleszti, hagyomá­nyozza az ősi cigányszokást, men­talitást. A társadalom anyagi és egyéb erőfeszítése jobban gyü­mölcsözne, ha nem alakulnának ki ilyen nagy telepek. BŐD A FERENC «E0EID00EO n Öt éve cseng a füle Kaptuk a következő levelet: „Tisztelt négyszemközt! Régi olvasója vagyok a Népújság négyszemközt rovatának, fi­gyelem, nem vetnek-e fel olyan problémát, illetőleg be­tegséget, mint ami engem rég­óta zavar, mert fájdalomról itt nem lehet beszélni, csak kel­lemetlen. Mindkét fülem cseng, hol erősebben, hol gyengébben. Legjobban akkor zavar, ha csendesen vagyok, vagy ha le­fekszem, el alvás előtt. Ez négy­öt éve tart. A hallásom, mind a mai napig kifogástalan, amit az orvos is már megállapított. Három évvel ezelőtt kórházban voltam tüdőbeszürődéssel. Ott elpanaszoltam kezelőorvosom­nak, aki elküldött fül-, orr-, gégeszakrendelésre. Ott két or­vos azt állapította meg, hogy hallásom jó. A fülcsengést a streptomicin injekció okozza. A csengés majd elmúlik, ha a gyógykezelés véget ér. Ennek három éve. Meggyógyultam, a tüdőm lójavult, de a csengés még ma is kísér és erős, rob­banásszerű zajra fokozódik. Vá­laszukat köszönettel várom, iUő tisztelettel: egy traktoros előfizetőjük.” Kedves olvasónk! A hallás za­varai igen gyakoriak. Magyaror­szágon jogosan beszélhetünk róla, mint népbetegségről, ‘ járvány- szerű ártalomról. Dr. Soós Jó­zsef, a kórélettan professzora a betegek számát tizenhatezerre te­szi. Ezekről nyilvántartás van Valószínűleg igen nagy azoknak is a száma, akik hiányzanak a nyil­vántartásból. & professzor sze­rint e bajnak mintegy a fele, a fertőző megbetegedések és közel féle a degeneratáv ártalmak kö­vetkezménye. Az ön betegségét a hallóideg izgalma okozza, amely fülcsengés, fülzúgás, sistergés stb. kíséretében jelentkezik. Ez a fül- csengés lehet enyhe, de lehet kel­lemetlen zaj jellegű is. Azt írja levelében, hogy amióta strepto­micin kezelésben részesült, s ilyen injekciókat kapott sorozatban, azóta van meg a fülcsengése. A sztreptomicin évekkel ezelőtt, kü­lönösen nem sokkal a felfedezé­se után gyakran okozott hallás­zavarokat. Manapság már, ilyen panaszokról aüg hallani, pedig sok sztreptomicint kapnak a betegek. Azt tanácsoljuk, keresse fel ke­zelőorvosát, aki az injeciókat ad­ta, s mondja ed, hogy három éve „cseng”, a füle stb. Az ott ka­pott igazolással, lelettel — mivel nagyfokú idegessége leveléből erő­sen kiviláglik, menjen el a kór­ház idegosztályára, ahol szükség esetén, idegsebészeti beavatko* zással szabadítják meg kellemet­len hallászavaraitói. Az is lehet, hogy csak ideges alapon áll fenn betegsége. Érthetetlen előttünk, miért várt három évig? írjon! Sorsa szívünkön fekszik. Javulás? kívánunk! Takonykor Kaptuk » következő levelet: .„lisztéit cím! A Népújság má­jus hetediki számában, az áila- iokról az emberre is átterjedő megbetegedések között megemlí­tették a t-akonykőrt is, de ép­pen csak, hogy megemlítették. Nekem édesapám és bátyám Is takony kórban halt meg. A be­tegségről nem tudok semmit. Igaz, hogy nagyon hirteleu zaj­lott le, s elég régen volt. Na­gyon kérem a négyszemközt rovat vezetőségét, hogy a lapban erről a veszedelmes betegségről írni szíveskedjék. Köszönettel, egy hűséges olvasójuk.” A takonykór (malleus) kórokozó­ja, a legkevésbé ellenálló mikro­organizmusok közé tartozik: 5é Celsius fokon 10 perc alatt el­pusztul. Hullákban, vízben kél hétnél is tovább él. Trágyában már1 néhány nap alatt elpusztul, A szokásos fertőtlenítő szerek Igén gyorsan végezitek vele. A fer­tőzés forrása: a beteg ló, öszvér és egyéb patás állat, vagy rit­kán az ember, orr,- torokváladéka, vagy bőrfekélyek váladéka út­ján. Állatok között a fertőzött takarmány, vagy ivóvíz terjeszti a megbetegedést, amelyek révén a kórokozó a szájon keresztül jut be az állatokba. Néha a bőr sé­rülései is szerepelhetnek' behato­lási kapuként. A kórokozó be­jutva a véráramba, eljut a bőrbe, az orr és a tüdőhörgők nyálka­hártyáiba: az ormyálkahártyákon és a bőrben apró göbök kelet­keznek; amelyek kifekélyesed- nek. Az embert csaknem kizáró­lag a beteg állat fertőzi, fekélyei­nek váladéka révén. Lószerszá­mok, szalma stb. is közvetíthetik a betegséget. Lappangáai idő: 1— 5 nap. Néha több. Heveny alak­nál a fertőzés helyén savós- gennyes hólyagok; később feké­lyek; erős nátha mellett véres, gennyes fekélyek keletkeznek az orrban. Tüdőgyulladás lép fel, és 6—20 nap alatt beáll a halál. Az idült alaknál a csórnék lassan fejlődnek, A test különböző ré­szein fekélyek és csontgennyese- dések jelentkeznek. Az idült alak is idővel halálossá válik. Az em­beri takonykör azok körében for­dul elő, akik foglalkozásuknál fogva állatokkal szoros kapcso­latban élnek. Állatorvosok, ál­latápolók, hajtők stb. A beteggel érintkezett személyeket 6 napig el kell különíteni. Mindazon sze­mélyeknek, akik a beteggel ápo­lás közben érintkezésbe jutnak, gumikesztyűt kell viseiniök. A fertőző forrás felkutatása céljá­ból az orvos köteles az illetékes állatorvost értesíteni; hogy az az állategészségügyi intézkedéseket megtehesse. Kedves olvasónk! Az írottak alapján, most már ’ ért­hetővé válik, miért kellett édes­apjánál?, .03 .testvérének meghal­nia, ‘ >'' 4 lábápolásról- sok mindenről olvastam már a négyszemközt rovatban. Sze­retném, ha az én kérdésemre is kimerítő választ kapnék. Szí­veskedjék nekem a lábápolásról írni. Egy olvasójuk. A nők gondozzák arcukat, ha­jukat, kezüket, de ugyanennyi gondot kell fordítani a láb ápo­lására ia. A láb megérdemi a tö­rődést, elsősorban egészségügyi, másodsorban pedig esztétikai szempontból is. A láb viseli testünk terhét, eg észnap j fáradtság ellen jót tesz naponta a meleg lábfürdő. Ehhez tartozik az is, hogy kéthetenként vágjuk le lábkörmeinket, és a na­pi lábfürdőnél körömkéfével jól dörzsöljük meg a lábujjakat. A körömkefével történő dörzsölés serkenti a vérereket, frissíti a vérkeringést, eltávolítja a köröm­ágy apró elhalt bor részecskéit, s így nincs szükség kivágásukra. Ahogy a nyári időszakban lekerül a. zokni, ß a legtöbb nő panto- • lettet, vagy szandált visel, a kö­röm alá került port is eltávolít­ja a rendszeres masszázs köröm­kefével. A lábfürdő után különö­sen a lábujjak közét töröljük jó szárazra és hintsük be hintő­porral. Aki pedig állomunkat vé­gez, polcolja fel a lábát, hogy el- alvás előtt pihenjen. Elegendő ilyenkor egy kispárnát a sarok alá helyezni. Akik munkájuk miatt gumi lábbelit hordanak, sokszor pa­naszkodnak a láb izzadására. Ilyen lábbelibe lehetőleg pamut­zoknit húzzunk, mert a nylon, vagy a szintetikus anyag nem felel meg. A lábizzadás ellen reggel és este, a lábfürdő után a megfelelő, izzadásgátló hintőport kell használni. A sarkon jelentke­ző repedéseket minden este pu­hító lanolinos krémmel kenjük be, s így óvjuk lábunkat. Előfordul, hogy a nyári nyitott cipők viselése közben gombás bőrbetegség támadja meg a lábat. Ilyenkor és visszeres panaszdk esetén is forduljunk orvoshoz.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents