Tolna Megyei Népújság, 1967. május (17. évfolyam, 102-126. szám)
1967-05-28 / 124. szám
I í CÁ iuuitfiíit Az ünnepi könyvhét lassan már oly megszokott lesz hazánkban, hogy évről évre szinte a népszokások sok évszázados hagyományaival vetekszik. Nagy városok utcáin, vagy a legtávolabbi tanyavilág valamelyik útkereszteződésénél klasszikusaink és élő irodalmunk reprezentánsai adnak frissen megjelent műveikben találkozót az olvasó - közönséggel. Ez a közönség nemcsak a számszerűségben nőtt hatalmasra az elmúlt tíz esztendőben, hanem igényességében is. A könyvekben c mai olvasóközönség a való világ és élet művészi tükörképét keresi, az igazságkeresés küzdelmét tiszteli. Választ vár az írótól a lelkében felmerülő kérdésekre, melyeket a kor vet fel napról napra, s melyekre az ember a jövő szempontjából érvényes, hathatósan segítő válaszokat szeretne kapni. A jó könyv, az igaz írás adhat minderre lehetőséget. S, hogy valóban a lehetőségből realitás legyen, vagyis eljuthasson a könyv asztalunkig, könyvkiadásunk nagy erőfeszítéseket tesz. Kettős értelemben is. Egyrészt komoly anyagi áldozatoktól se retten vissza, másfelől igényes válogatásra törekszik, hogy valóban irodalmunk jelentős értékeit csoportosítsa évenként a könyvhétre, úgy irányítva ezt a folyamatot, hogy klasszikus irodalmunk is, mintegy a mainak alapja, jól tarthassa a föléje emelkedő, egyre növekvő újat. Tehát, ha valaki évenként a könyvhéten csak az ünnepi alkalomra megjelentetett klasszikusokat vásárolja meg, alig egy évtized alatt egész irodalmunk gerincét, mintegy a keresztmetszetét szerezheti meg könyvtárának. Nyilvánvaló, ez is a titka a könyvhét sikerének, az írta: Simon István Kossuth-díjas költő olvasói közvélemény ezért várja a széles terítésből oly jó válogatási lehetőséget a könyvsátoroknál. Az ilyenkor megnyilvánuló érdeklődés az olvasási kedv, az emberek szeretetteljes vonzódása a könyvhöz, már önmagában is felkelti a felelősségérzetet az íróban, még hathatósabban sugallja, milyen kötelezettségei vannak embertársaival, az egész társadalommal szemben. Érzi, segíteni kell a helyes eligazodásban, hiszen az író hivatástudatából eredően eleve az élet, a társadalom bonyolult törvényeit kutatja, s művészi szintézisben mutathatja föl olvasójának. S ilyenkor, a könyvhét napjaiban, személyes találkozásokkal jó Kapocs teremtődik író és olvasó között, mintegy a személyes emlék is hitelesíti az ünnep meghittségét, majd később a hétköznapokban. Amikor kezünk a könyv után nyúl, hogy pihenve művelődjünk, szórakozzunk, telítődjünk a művészet szépségeivel. Ha szimbólumot keresnénk, amely hűen kifejezi korunk szellemiségét, keresve se találhatnak jobbat, mint az olvasó ember képét. Kuiőreösen a könyvhét táján, amikor ez a szimbólum még inkább megelevenedik. BÁUDOSI NÉMETH JÄNOS: A fák arany fillérei A fák arany fillérei a levelek fénnyel arcomra sütnek mutatva kincseik, melyből habzsolva szedem meg ajándékát a Nyárnak. Arany levelek, milliók, megtörnöm szegény zsebeim, hogy majd a kopár őszben, téli lucsokban dideregve rádöbbenhessek itt van, itt velem, a Nyár, nyaram, szerelemtől a botozóig, botor kincseivel itt van, csak váltsam föl, jut, s marad is, öleljem rossz szívemre,— jó tudni, van miből fizetni, tessék zsoldosok, életem őrzői, a fák arany filléreiből szépen, együgyűn, ahogy hajdan a jámbor fráterek kifizetem majd könnyel és könnyen végső adósságomat. Illés Béla: ÉLMÉNY — Nem. Vasárnap délután a körúton sétáltam. Megtömtem a pipámat, és rá akartam gyújtani, de nem volt nálam gyufa. Elmentem három trafik mellett is — mindhárom zárva. Mivel már nagyon pipázhatnéko-m volt, megszólítottam egy szembejövőt. — Nem kaphatnék egy szál gyufát? A megszólított rám nézett. Kicsi, keszeg ember volt. Az orrán régimódi evikker és még régibbmódi volt erősen őszülő, fekete pofaszakálla. — Nem dohányzóm, s ezért nem hordok magamnál gyufát! — szólt bocsánatkérően. Biccentett és bement egy házba, amelynek kapujánál idősebb, kövér asszonyság ácsorgóit. Bizonyos voltam abban, hogy a pofaszakállast már láttam ■valahol. Legalábbis a fényképét. Es ha fényképről ismerem, több mint valószínű, hogy valami nevezetesség. Megszólítottam a kaput őrző asszonyságot. — Ismeri azt a pofaszakállast, aki most ment be ide, a házba? — Ismerem. — Véletlenül nem Kellér Dezső volt? — Akkor talán Fodor József? — Nem. — Akkor bizonyára Honthy Hanna? — Az sem. — Hát ki? — kérdeztem elszomorodva, hogy olyan rossz az arcmemóriám. — Lantos Jenő férfiszabó — világosított fel az asszonyság. — Maszek. E orsós árai vannak, de igazán kitűnően dolgozik. — Köszönöm a felvilágosítást. — A szerzőnek „Pipafüst mellett” elmü, a könyvhétre megjelent kötetéből, TAKATS GYULA BAJZA: Liszt Ferenc szekszárdi barátja Szekszárd ma sem világváros, a múlt század első felében, a szabadságharcot megelőző években még kevésbé lehetett az. Néhány kiemelkedőbb épülete híján — a büszke szépségű megyeháza, a templom, a szálloda és az Augusz- ház — alig különbözött volna egy nagyközségtől. Még a szép vidék sem indokolta, hogy ez a város legyen a század egyik legnagyobb zenei zsenijének bizonyítottan kedvenc tartózkodási helye. Liszt Ferenc Spanyolországtól a cárok fővárosáig, bejárta egész Európát. Fejedelmi udvarok kedvelt vendége volt, a pápának jóformán barátja, amikor hajszolt művészpályája során, valahol megpihenni óhajtott, könnyűszerrel találhatott szebb, kulturáltabb vidéket, mint a szekszárdi dombok lába. A zenetörténet száznál jóval több Liszt-levelet tart számon (közülük nem egyet a megyei levéltárban fedeztek fel), melyeket a nagy mester Szekszárdra címzett, barátjának, Augusz Antalnak. Fényesen ívelő pályája során Liszt tisztelőket, hódolókat, rajongókat és szeretőket is szép számmal szerzett, de barátjának csak nagyon keveseket ítélt. Ki volt ez a németesen csengő nevű arisztokrata, akiről halála után így nyilatkozott: „Egyike volt azon nagyon kevesek közül, kiket valódi barátaimnak nevezhettem”. Az első kideríthető Augusz 1573- ban, a kaproncai vár kapitányaként esett el a törökkel vívott harcokban. Utódai mind katonák, ki- sebb-nagyobb seregtesteket vezénylő lovastisztek és sejthetőleg kemény kurucok voltak. Augusz Antal nagyapja Béri Balogh Ádám leányát, Balogh Júliát vette feleségül. Az unoka, gyérszámú életrajzi adatai szerint, eltért a családi hagyományoktól. Gazdag föld- birtokos volt és 1843-tól 1848-ig megyéje alispánja. Negyvennyolc a megyének Perczel Mórt és Csapó Vilmost adta, az alispán azonban lemondott és visszavonult birtokára. Emiatt — joggal — sokan ha- zafiatlannak mondották, hiszen a szabadságharc bukása után nyomban véget vetett visszavonultságá- nak és hivatalt vállalt. Előbb Tolna megye császári kormánybiztosa lett, majd Pest megyei főispán, 1852-től 1859-ig pedig a budai császári helytartótanács — országszerte a leggyűlöltebb intézmény — alelnöke. Innen állítólag túlzott magyarkodása miatt váltották le, ezt azonban enyhe kétkedéssel lehet fogadni, mert alelnöksége végeztével bárói rangot kapott. Ettől kezdve már csak társadalmi életet élt és gazdálkodott, méghozzá igen jól, hisz pincészetének borait fél Európába szállította. Augusz Antal Liszt Ferenc barátja volt. Aligha politikai pályafutása miatt, mert amikor ezt egy alkalommal említették előtte, a művész tömören közölte, hogy nem érdekli a politika és baráti érzelmeiben nem engedi magát politikai szempontok által vezéreltetni. Egészen biztos, hogy Augusz — zenekultúrával akkoriban nem dicsekedhető hazánkban — kiemelkedően finom ízlésű zeneértő volt. Helytartótanácsi szolgálata alatt Budán egyházi zeneegyletet alapított, és ennek sokáig elnöke volt. Augusz és Liszt 1839-ben ismerkedett meg, de utóbbi csak 1846 őszén látogatott először Szekszárdra. Október 18-án fergeteges sikerű hangversenyt adott a megyeháza nagytermében. A siker a korra jellemző összes külsőségek között zajlott. Gróf Zichy László- né Pélről ökrösszekéren hozatta Szekszárdra zongoráját, hogy Liszt — ráírhassa a nevét. Salamon Pa- lochay Cornélia bárónőt a hangverseny dicsőítő vers megírására ihlette. — költeménye szerencsére nem maradt fenn. Liszt innen utazott Pécsre, ahol Scitovszky püspökkel megbeszélte, hogy egyházi zenét, misét ír részére. Ez lett az Esztergomi mise, mely Szekszár- don — egy másik látogatás alkalmával — Auguszék házánál keletkezett. Egyik levelében Liszt így említi Augusznak ezt a szerzeményét: „Unsere Messe — a mi misénk”. A művészeti élet azonban már akkoriban sem volt teljesen intrika-mentes. Az elkészült mise tíz évvel későbbi bemutatóját az akkor már hercegprímás Scitovszky — egy bizonyos gróf Festetich Leó tevékeny támogatásával — majdnem megakadályozta. Augusz Antal összeköttetéseinek jól kiépített hálózata kellett ahhoz, hogy 1856. augusztus 31-én Esztergomban mégis felcsendüljenek az új mise hangjai. Liszt ekkoriban már rendszeres vendége Auguszéknak. Nemcsak a bárósított família zenei élete lehetett azonban fejlett, hanem a megyeszékhelyé is. Liszt közkívánatra olyan hangversenyt is tartott, melynek közönsége kinn állt az utcán, ő maga pedig benn játszott az Augusz-ház nyitott ablakai mögött. Vallásos ember lévén, reggelenként láthatták a szekszárdiak, amint imakönyvével a kezében az újvárosi templomhoz sétált. Ezt a rábízott-Rhabovszky-alapítványból Augusz építtette. Liszt csak orgonáját nem kedvelte, erről íev írt: „Az orgonáját elpuskáztad”. 1870 őszén negyedévnél hosz- szabb ideig tartózkodott Szekszár- don. Október 22-i születésnapját a város kivilágítással ünnepelte. Utolsó nagy hangversenyét is ekkor tartotta a Szekszárd-szálló nagytermében. A nagy zeneköltő személye olyan művésztársaságot vonzott Szekszárdra. amilyennél a megyeszékhely azóta sem dicsekedhetett. Javarészük Augusz Antal vendége volt. Itt lakott Menter Zsófia, a később világhírűvé vált zongoraművész; Servais, Liszt bonyolult lelkű hódolója; Janina Olga, Mihálovics Ödön, aki Liszt egyik utóda lett a Zeneakadémia igazgatói székében és Reményi Ede hegedűvirtuóz. Görgey egykori segédtisztje. Utóbbiról ma már kevesen tudják, iiogy a pesti Petőfi és Széchenyi szobrok felállításához hangversenyeivel akkoriban hallatlan összeget, hatvanhétezer forintot szerzett. Eljött Hans von Bülow, Liszt tanítványa és Cosima lányának első férje. Nagy kirándulásokat tettek a környéken, többször jártak Deesen és öcsényben is. Augusz Antal vitathatatlan érdeme, hogy egy ilyen társaság ösz- szejöveteléhez a körülményeket megteremtette. A magá módján másképp is egyengette Liszt itthoni útjait. Egyik tagja volt például annak a szervezőbizottságnak, mely kiverekedte, hogy az alakuló Zeneakadémia vezetésére Liszt Ferencet kérjék fel. Liszt utolsó hozzá intézett levele —. 1878. augusztus 28-án — már a Zene- akadémia tervezett orgonájával foglalkozik. Arra kéri barátját, hogy járja ki: az orgona beszerzését teljhatalmúlag őrá bízzák: „Talán alkalmas lesz a pécsi ' orgonaépítő, ami kellemes lenne számomra, mert honfitársainknak állandóan előnyt kell biztosítani, ha teljesítményük, erre feljogosítja őket”. A levél Bayreuthból kelt. Valószínű, hogy az ekkor már súlyos beteg Augusz nem olvasta, meríi 1878. szeptember 9-én meghalt. ORDAS IVÁN
