Tolna Megyei Népújság, 1967. május (17. évfolyam, 102-126. szám)

1967-05-21 / 118. szám

í 8 TOtNA MEGYEI NEPŰJSAO 1961. májú# 21. Legutóbb, amikor otthon voltam, hallottam, hogy ná­lunk rendelet nélkül semmi sem megy. Anélkül nem bol­dogulnak az emberek. Még az új mechanizmust is majd rendeletben kell bejelenteni, hogy elkezdődött, mindenki elkezdheti alkalmazni. Szó, ami szó, megnéztem egynéhány külhoni rende­letet is. Mondhatom, hogy a mi rendeleteink az ottaniak egyikének-másikának még az öccsei sem lehetnének. „Aki meg akarja változtatni a légköri viszonyokat — esőt csinálni, vagy megakadályozni, hogy essen —, köteles előbb engedélyt kérni a Szövetségi Meteorológiai Intézettől. Ha ezt elmulasztja, ötévi Ibörtönbüntetésre ítélhető”. Ezt a rendeletet nem Magyarországon hozták, hanem Amerikában, méghozzá az amerikai kormány. Mert nálunk kinek is jutna eszébe esőt csinálni, vagy éppen megakadályozni az eső esését? Senkinek. Hisz nincs rá rendelet. Ha lenne rendelet, akkor olyan esők lenné­nek, hogy csak na, vagy olyan szárazság lenne, hogy olyant még a világ nem látott. Mert mi rendelettisztelő emberek vagyunk. A szabály az szabály nálunk is, mint Angliában. Ha szabályos valami, akkor mi is ráütjük a stempln, mint a londoni banktisztviselő a szőke csekkre. Igen, a szőke csekkre. Az történt ugyanis, hogy egy kilencéves londoni diák gondolt egy nagyot és bemutatott a bankban egy öt­fontos szőke csekket. A csekk tizennyolc éves volt. Helye­sebben a csekket egy tizennyolc ivet szőke lány bőrére ír­ta vastag ceruzával. Ott, a banktisztviselők szemeláttára. Lefektette a lányt a pultra és ráírta a mély dekoltázsra: „Fizessenek öt fontot a bemutatónak”. Aláírta és ráragasz­totta a kétpennys okmánybélyeget, amelynek minden csek­ken szerepelnie kell. A pénztáros rendíthetetlen nyugalom­mal ellenőrizte a diák csekkszámláját, majd rányomta az ifjú lány keblére a „Kifizetve” pecsétet és átadta az öt fontot. Igaza volt, A csekk szabályos volt. Es mit csinálhat az ember egy szabályos csekkel? Kifizeti. ís mit csinál az ember, ha kiseprik a bolháit? Pert indít a takarítónő ellen. Ezt tette Lower angol bolhaidomító is. A szállodában ugyanis a takarítónő kiseperte az idomított bolháit. A szo­katlan per elé nagy érdeklődéssel tekintenek a világ jogá­szai. F.n ugyan nem vagyok jogász, de rettenetesen kí­váncsi vagyok többek között a következőkre: „Mennyi munka veszett kárba? Mennyit ér egy idomított bolha7 Hogyan lehetett volna elkerülni a kiseprést?”. Képzelje el, szerkesztő úr! Megyek, mendegélek a lon­doni utcán és egyszercsak látom ám, hogy egy ember, vagy két méter hosszú spárgát húz maga után. Nem tudtam megállni, hogy meg ne kérdezzem: „Elnézést kérek, meg­tudhatnám-e, hogy miért húzza ezt a madzagot?". „Hogyne! — válaszolt. — Tudja, az előbb megpróbál­tam tolni, de nem ment". Ki gondolta volna, hogy ezért húzza? Mint ahogy Gilbert Béoaud, neves francia sanzonéne­kes és zeneszerző sem gondolta, hogy az a gyönyörű me­lódia, ami eszébe jutott a medvevadászaton Kanadában, kimegy a fejéből. Ezt egy táviratban tudatta barátjával. Medvevadászaton voltam stop. Lesben állva gyönyörű melódia jutott az eszembe stop. Menekülés közben az egészet elfelejtettem stop”. Kár volt, hogy eszébe jutott. Láttam egy családot. Éppen költözött. Olyan boldogok voltak, hogy boldogságukat nem lehet leírni. Végre lakás­hoz jutottak. Am. alighogy beköltöztek, megkezdődtek a bajok. Először a tizenöt évés kislányt megrázta az áram, amikor be akarta kapcsolni a melegítőt, aztán megrepedt a vízvezeték és a víz az egész lakást elárasztotta. Néhány nappal később beázott a tető, majd a háziasszony fejére ráesett a faliszekrény. A családfő végül kártérítési pert in­dítóit. s a bíróság neki adott igazat. Az épitővállalat fizet, mint a köles. Mindez nem otthon történt, hanem Angliában. Erre különben is egyszerű rájönni. Nem mondom, ná­lunk is vannak ilyen házak, de ezek akár össze is dőlhet­nek, az építőipari vállalat nem fizet, mert áthárítja a hi­bát a tervezőre, a tervező a talajra, a talaj a vízre, a víz a felhőre, a felhő a Napra... Egyébként én már kezdem kitanulni, hogyan lehet túl­járni a tárgyak ravaszságé- Mert ravaszak ám a tárgyak, de az ember azért ember, hogv túljárjon a tárgyak ra­vaszságán. Hosszú tanulmányozás után például rájöttem, hogii a WC-lehúzó zsinórját csak éppen meg kell érin­teni, mert különben kiugrik az úszó. a szekrényajtót elő­ször térddel meg kell lökni, aztán belerúgni a jobb sar­kába. .. A konyhaajtó kilincsét úgy kell lenyomni, mintha az ember le akarná tömi — és így tovább, és így tovább. A szekszárdiaknak van egy jó hírem. Amerikában új di­vat van. Divatba jött a világító ruha. Villanyégő-füzérek égnek a ruhán. Olyanok benne a nők, mint a mozgó kará­csonyfák. Úgy hallottam, hogy divat lesz a világító ruha Magyarországon is. Akkor bizonyára eljut majd ez a di­vat Szekszárdra is, amelynek áldását a most még gyengén kivilágított utcákban érezhetik az emberek, ha csak a est5- kolózó párok csókolózás közben le nem oltják a lámpákat. Annak reményében, hogy nem így lesz, zárom sorai­mat. Tisztelettel: Hogyan látják a neonácik Németországot és a világot? James Cameron ismert angol újságíró és publicista röviddel ezelőtt az NSZK-ban járt és a neonáclzmus felemelkedését ele­mezte. A háború előtt Német­országban élt, mint tudósító; alábbi cikke ezért bővelkedik rendkívül érdekes történe'mi összehasonl í tások ban. Hitler halott. Ez biztos. A tör­ténelem sohasem ismétlődik azo­nos módon. Amióta a berlini bunkerben elpusztult a náci Reich, a néme­tek nagy többsége 21 éven ke­resztül lenéző undorral szemlél­te a jobboldal váltakozó kis csoportjait és pártjait, melyek megalakultak, egy darabig tar­tották magukat, aztán feledésbe merültek. Ezek a kis csoportok és pártocskák nem sokat j ?len- tettek, életük rövid volt. Leg­alábbis ezt beszélik. Azt is mondják, hogy a németeknek elegük volt a nácizmusból. Erről azonban ma már senki sincs oly nagyon meggyőződve és okkal: a Nemzeti Demokrata Párt politikai vitalitása megle­petésszerűen, teljesen váratlanul kerítette hatalmába mindazokat, akik visszakívánj ók az egykori jobboldali pártokat. E nyugat-németorszagi politi­kai szervezetek hirtelen megerő­södése sok demokratát borzon­gat meg Euróoaoan. Emberek milliói emlékeznek jól, milyen eredményeket ért el Hitler a huszas évek választásain. S azok madnem azonosak voltak az NPD jelenlegi eredményeivel. A Német Nemzeti Demokrata Párt jód tudja, hogy a rveonáciz- must a törvény tiltja és ezért nem is olyan módszerekkel lel­kesíti híveit, amilyenekkel Adolf Hitler pártja dolgozott, de el sem veti őket. Tagjai nem vi­selnek egyenruhát — azt egyéb­ként is tiltja a törvény. Mik- roszkóplkusan apró pártjelvénye­ket hordanak: tölgyíalevélből kötött koszorút, s benne három betűt: NPD. A gyűlések részt­vevőit arra szólítják fel, hogy balkezük felemeléséved szavazza­nak, nehogy indiszkrét fotóripor­terek esetleg valamilyen követ­keztetésit vonhassanak le ebből. A párt végrehajtó bizottságá­nak 18 tagja közül 12-en voltak nácik. 9-en töltöttek be magas állásokat és voltak a náci párt aranyjelvényes tagjai. A párt elnöke Friedrich Tillen, egv brémai cementgyár igazga­tója. A mozgalom általánosan elismert vezére azonban Adolf von Thadden, a párt alapítója, volt tüzérségi tiszt. Hatalmas, nagydarab ember és már a há­ború befejezése óta szoros kap­csolatban áll a szélsőjobboldal­lal. Egy délutánt töltöttem együtt von Thadden úrral a párt han­noveri helyiségében. Ritkán ta­lálkozik az ember nálánál ud­variasabb lénnyel. Az „egységes hazafiság” jelszavait ismerteti. A németek — „Európa lelke" Rendkívül világos fejtegetései tulajdonképpen szóról szóra is­métlik a párt kiáltványát, amely szerte a Szövetségi Köztársaság­ban megvásárolható. Németorszá­got már több mint húsz éve fal és szögesdrót osztja ketté. Ez a szövetségesek műve. A keleti övezet (melyet az NPD minden tagja „Közép-Németországnak” nevez, mivel a „Kelet” fogalmán a Lengyelországhoz csatolt olyan területeket értik, melyeket a jö­vőben „vissza kell adni”) szovjet fennhatóság alatt áll; Nyugat- Németország a maga részéről amerikai ellenőrzés alá tartozik. A németek teljes mértékben el­kötelezték magukat a külföld, vagyis Amerika részéről előidé­zett testvérgyilkos konfliktusban. A mai nyugatnémet kormány in­dokoltnak tartja ezt a helyzetet és kész magáévá tenni a nem­zet szüntelen séiegetéset. „Külföldi kombináción eszkö­zévé lettünk — mondotta von Thadden. — Elvesztettük méltó­ságunkat. A német népnek már nincsen meg a saját .én”-Je, pe­dig Európa leikévé lehetne. Ép ésszel elképzelhető vajon, hogy az amerikaiak fizikai erővel vé­denék meg Eurónat, ha ugyan­akkor veszély fenyegetné saját hazájuk biztonságát? Ezt termé­szetesen nem teszik meg. Szaba­dítsanak hát meg bennünket je­lenlétüktől. Európának csak eu­rópaiakra van szüksége.” Az NPD valamennyi tagjának beszédei a kétségtelenül külföld­nek szánt „felszabadított Euró­pa” témájának rendelik alá a „Deutschland über alles”-t, Ismeretes, hogy ez a pórt a háborús bűnösök üldözése ellen küzd és ezért tettem fel ilyen irányú kérdést. „Igen — mondotta von Thad­den — kitartóan ismételnünk kell, hogy fel kell hagyni ma már a hamis állítással, mintha Németország lenne oka minden háborús bajnak. Abba kell hagy­ni a visszatérést a múltba és a németek elítélését un. háborús bűnökért, mialatt a másik olda­lon ezrével élnek szabadon em­berek, akik bűnöket követtek el a német néppel szemben...” A zsidókérdés — megoldott „A ma élő németek 40 száza­léka nem is ismerte Hitlert. Igaz, voltak olyan dolgok, mint Ausch­witz és ezek sajnálatosak. De örökké ezzel kellene élnünk?” „Igen, voltak bizonyos nehéz­ségek a zsidókkal. De drága uram, Németországban nincs többé zsi­dókérdés. Egész Németországban mindössze kb. 30 000 zsidó él. Ja­varészük öreg és csendben van­nak. A zsidókra már oda sem figyelünk”. Aztán más témára terelte a vi­tát. Azt a szomorú következtetést vonhattuk le, hogy Nyugat- Németországban csak azért nin­csen zsidókérdés, mert az elmúlt években végrehajtott „végleges megoldás” oly hatékony volt „Látja, most a zsidókérdés he­lyett itt van Izrael. Itt olyasvala­miről van szó, amit én diplomá­ciai zsarolásnak nevezek. Egy­folytában vagyonokat fizetünk ki a zsidóknak, kárpótlásul olyas­valamiért, amit „jóvátételnek” neveznek. Szüntelenül a múltat siratják. Állandóan többet és többet követelnek és a bonni kor­mány minden esetben enged. Meddig megy ez így?” Von Thadden úgy beszélt ve­lem, mint férfi a férfival és ez volt számomra a legkellemetle­nebb. „Nem tökéletesen érthető, ha azt mondjuk, hogy a német po­litikát két évtizeden keresztül ez a kollektív felelősségről szóló el­mélet mérgezte meg? Végered­ményben mi olyan borzasztó ab­ban, amit mi csináltunk?” Mit akar tulajdonképpen a Nemzeti Demokrata Párt? Kiált­ványa, tekintetbe véve a fenn­álló törvényes rendelkezéseket, a lehetőséghez mérten ezt eléggé vi­lágosan 1 ki is fejti. Követeli, „annak a nemzeti lealacsonyítás- nak” megszüntetését — a kato­nai megszállást, — követeli, hogy véget vessenek Németország meg­osztottságának és számolják fel „hibás keleti határait”. Ragasz­kodik ahhoz, hogy „Németország a németeké és Európa az euró­paiaké” legyen. A párt programja azt állítja, hogy a külföldi, vagyis az ame­rikai — tőke behozatala tette tönkre az ország gazdasági éle­tét. „Fegyelmezett, a kommuniz­mus elleni harcra felkészült né­met ifjúságot” követel. Furcsa, szigorú követelésekért száll síkra, mondván, hogy „klikk” tartja ellenőrzése alatt a sajtót és tele­víziót és ez a „klikk” eltorzítja a nemzet jellegét. „A német hadsereg dicső múltja" A párt állandóan nagyobb lét­számú és erőteljesebb hadsereg mellett ágál. „Az egykori német hadsereg dicső múltja, mondja a program — szolgáljon példakép­pen a Bundeswehrnek. Dicsőség Németországért harcolni. Mind­addig azonban, amíg az állam tüzes vassal bélyegzi ellenségnek, vagy bűnözőknek az apákat (mint á háborús bűnösök perein) a mi embereink nem lehetnek jó ka­tonái a hazának.” Igaz, hogy a párt taglétszáma alig haladja meg a 18 000-ret. Mégis titok, kik mi módon finan­szírozzák. Frankfurt közelében, Langen községben tartották meg a párt egyik gyűlését és mint az NPD minden összejövetelén, — zsúfolásig megtelt a terem. A németországi gyűlések szokásai­hoz híven, a teremben nem szé­keket állítottak sorba, hanem friss sörrel megrakott asztalokat. A szónok az ifjú Herr Horst Fullrot megindultan beszélt a múltról, melyet csak könyvek­ből ismerhetett. Hallgatói, főleg fiatal, vagy kö­zépkorú emberek időnként fel­emelték fejüket és alkalmas pil­lanatban szinte ugattak a he­lyeslés jeléül. Lényegében ellent­mondásos összejövetel volt. Egy idősebb ember felkapaszkodott a szószékre és onnan kiáltotta: „Azokban az időkben ejtőernyős voltam. Semmi közöm a kon­centrációs táborokhoz. Mond­hatnám, azt sem tudtam, mi tör­ténik Németországban. Pedig tud­tam. Nem tettem semmit. Nincs itt helye bűnhődésnek?” A szónok rávetette magát: „Ha van még valaki ebben a terem­ben, aki háborús bűncselek­ményben, Németország elleni bűn- cselekményben vétkesnek érzi magát, jelentkezzék az állam­ügyésznél és követelje, hogy ítél­kezzenek felette”. „Ez az igazi veszély" Kiderült, hogy Frankfurt fő­ügyésze, dr. Fritz Bauer volt, aki tavaly a végtelen és keserves auschwitzi pert folytatta. A per alatt és után sokan fenyegették meg, de még tettleg is bántalmaz­ták. Megkérdeztem tőle, nevet­séges jelenségnek, vagy reális Veszélynek tekinti-e a Nemzeti Demokrata Pártot? „Véleményem szerint a jövő szempontjából ez az igazi ve­szély, sokkal nagyobb, mint most hinnék. Igenis, veszélyesekké vál­hatnak. Félek, hogy a legköze­lebbi választásokon növelik be­folyásukat. S ez riasztó”. A párt zászlója ritkán látható, s ennek is megvan az oka.. Kelle­metlen emlékeket idéz: vörös mező közepén fehér kör, minden percben azt várja az ember, hogy megjelenik benne a szörnyű horogkereszt. A pártsajtó pedig egyre gya­rapodik: számos újságárudábán kapható, a „Deutsche Nachrich­ten” és a „Deutsche National Zeitung und Soldaten-Zeitung”. A jelenlegi helyzet azt mu­tatja, hogy a Német Nemzeti Demokrata Párt sokkal szélesebb körre terjesztette ki befolyását, mint arra a néhány németre, akik vágyakozva em'ékeznek a náci múltra

Next

/
Thumbnails
Contents