Tolna Megyei Népújság, 1967. május (17. évfolyam, 102-126. szám)

1967-05-16 / 113. szám

* * á 1967. május 16. TOLNA MEGYEI NEPÜJSAQ CSILLAGOSOK... Egy kitüntetett házaspár Küzdelmes életük nyugodt öreg­séggel folytatódik. Megkülönböz­tetett tisztelettel adózunk a párt regi harcosainak. — Ne felejtsük ám ki a Hino- ránékat! A Róza nénit, meg a János bácsit — ugrott fel egy kislány a pádból, amikor néhány hónappal ezelőtt a györei nyol­cadikosokkal, az általuk ismert kommunistákról beszélgettünk. Május elseje óta két egyforma csillag ragyog a kis családban. Két küzdelmes élet pártmúnká- jának megbecsülése fénylik a ki­tüntetéseken. Ünnepnapokon ma­gas elismerést, a „Szociálistól Ha­záért Érdemrend”-et tűzheti Győ­rében két nyolcvanhoz közeledő idős ember a mellére. Küzdelmekkel teli esztendők Közel fél évszázada — most májusban negyvennégy éve — tagjai a kommunista mozgalom­nak bányász Hinoránék, János bácsi és a felesége. Ebből két év­tizedet éltek Franciaországban, mindketten ott léptek a Kommu­nista Pártba. Még nem ismerték, egymást ak­kor ők ketten. Érdekes véletlen, hogy Róza néni és János bácsi egyidejűleg találtak el a nyomo­rúságból kivezető utat mutató, erősödő Kommunista Párthoz. Róza néni akitor északon élt, Hi- norán Jánost pedig Közép-Fran- ciaországban találta az 1923-as esztendő. Egymásra talált a francia kom_ munista mozgalomban, a közös munkában a két számkivetett magyar, amikor magára maradt. Róza néni férjét a bányában nyomta halálra a kő, Hinorán Jánost pedig 3 esztendős kisfiá­val hagyta magára felesége, ök ketten 1932-ben házasodtak ösz- sze. Ettől kezdve együtt küszköd­tek tovább. Hirdették a francia kommunistákkal együtt az ottani több ezer magyar között a párt szavát, vitték a Vörös Segély családfenntartó segítségét a be- börtönzöttek családtagjainak. Mikor a Hitler-fasiszták lero­hanták Franciaországot, utána 1941-ben Svájcon át többedma- gukkal haza-transzporálták őket Magyai-országra. Azóta itt élnek Győrén, mert Róza néni idevaló­si volt. Mindenféle politikai munká­ban mindig számíthattak rájuk. Hinorán Jánosné alapító tagja volt a györei termelőszövetkezet­nek, melynek idős kora ellenére két évig elnöke is volt. Most nyugdíjasok. öregek, megviseltek, betegesek. Példájuk­kal, igaz utat talált, harcos éle­tükkel, őszinte szavukkal segíte­nek. Agitátoroknak vallják ma­gukat. „Amíg erőnk el nem hagy .. Takaros, virágos elejű, udvarú kis házacskában élnek a kis bá­nyászfaluban, a Rákóczi utcában. Mindent maguk végeznek. Csi­pogó kiscsirkékkel vesződik a kis termetű, hajlott hátú idős fér­fi: Hinorán János. Idén tölti be a nyolcvanadik évet. Felesége, az élénkebb örökmozgó Róza néni még „csak” 76 éves. Gondos asszonykéz nyomai lát. szanak mindenütt. Ragyogó rend a lakásban, itt beszélgetünk. — Hát bizony, jócskán meg­öregedtünk, mire a kitüntetést megértük — mondja az idős fér­fi. Róza néninek csak a fényké­pét láthatjuk, mert Bonyhádra ment, egyik ismerős kislány bal­lagására. Büszkén, ragyogó szemmel mu­tatja Hinorán János a két kitün­tetést. Ez az első mindkettőjük­nek. Örömmel utaztak el az ün­nepségre. maid napokig beszél­gettek az élményekről. — Itt hogy fogadták a község­ben? — kérdezem. — Sokan örültek ennek a megbecsülésnek. Az elvtársak, a barátok... De tudja, vannak ám irigy, rosszmájú emberek is. Pe­dig hát... Mi köpenyt soha nem fordítottunk. Amilyenekké vál­tunk a mozgalomban, olyanok is maradtunk. Rózának fáj, őt job­ban bántja — mondja halkan, kis keserűséggel. — Mire és miért irigykednek? — Hát... Nem is tudom. Talán az nem tetszik, hogy a két öreg létezni tud, hogy nem szorulunk senkire... — feleli elfelhősödő homlokkal. Mikor elsimul a homloka, de­rűsebbé válik, látható, hogy jobb szeme felett egy fekete vonal, ré­gi sebhely húzódik. Eredete a bányában odavágódott kődarab­bal magyarázható. Megúszta. Sok szó esik a hányattatás ne- hézségeirői, korábbi kuncscrgá- saikról, a francia elvtársak szo­lidaritásáról, az idegenbe szakadt magyarok újfajta összefogásáról, az itthoni csendőri megfigyelés­ről. Visszatérő a beszélgetés során a munkanélküliség, többször idé­zi — kiváló memóriával — hogy mikor, hol kaptak munkát ho­gyan szervezkedtek. — Feleségem, a Rózáék 1931-ig együtt dolgoztak az illegális mozgalomban a legendás hírű Karikás Frigyessel is, akinek akkor Virág volt a fedőneve, összetartottak Franciaországban a magyarok, különösen a kom­munisták. Hányszor, de hányszor kisegített bennünket a földalatti központ párizsi magyar kü’döt- te. Tömpe István elvtárs. Jó ta­náccsal, nénany száz frankkal. — Aztán meg, amikor hazake­rültünk, itthon igyekeztünk erőnkhöz képest segíteni kibon­takozó új világunkat. Most is úgy vagyunk: Dolgozunk, amíg erőnk el nem hagy bennünket — ezekkel a szavakkal fejezi be szavait Hinorán János, majd el­rakja a fényképeket és a féltve őrzött két kitüntetést. Somi Benjáminná Miért hallgatnak a bonyhádi bábosok ? ]Vf ért mostanában nem- igen érkezik hír ró­luk. A hajdan neves és az évek száma szerint már fél­hivatásosnak számító együt­tesről nehéz lenne elképzel­ni, hogy csak úgy megunták volna a bábozást. Annyit elöljáróban nem árt elmondani, hogy három esz­tendővel ezelőtt a bonyhádi bábszínház volt az egyetlen az Állami Bábszínházon kí­vül, amely állandó előadóte­remmel, színpaddal rendelke­zett és ahol rendszeresen, va­sárnaponként tartottak elő­adásokat. Egyidőben többször hívták őket Budapestre ven­dégszerepelni, sőt a Kossuth rádió rendszeres reggeli mű­sorismertetésében minden al­kalommal bemondta az ő mű­sorukat is. Cét esztendővel ezelőtt készültek tizenöt éves jubileu­muk megünneplésére egy igen nehéz és a tizenöt év munkáját reprezentáló báb­darabbal. Nem túlzás, ha azt állítjuk, hogy a bonyhádi bá­bosokról, de legalább a veze­tőjükről nemcsak az ország­ban, az egész világon tudnak. Stekly Gyulát ugyanis — aki az együttes vezetője — Le- ningrádban felvették az UNIMA-ba, a bábosok világ­szövetségébe. A jubileum méltó megün­neplésére mégsem került sor. Az épületre, ahol a színház működött, szüksége volt a ta­nácsnak, úgy hírlik házasság­kötő-teremmé alakítják. Nincs okunk kételkedni abban, hogy a tanácsnak valóban szüksé­ge volt a teremre, ilyen célra, de a bábosok megfosztódtak egy általuk jól berendezett állandó előadóteremtől. He­lyette viszont nem tudtak biz­tosítani másikat. A bonyhádi járási művelő­dési ház égisze alatt működött az együttes, az ő gondjuk lett volna, hogy segítsenek. Hosz- s?ú ideig azonban semmit sem tettek annak érdekében, hogy az érdek nélkül dolgo­zó, lelkes tagok továbbra is játszhassanak. Ennek az oka sokféleképpen magyarázható, a járási művelődési ház mun­kájával kapcsolatos problé­mákkal is. Stekly Gyula nem hagyta abba a bábozást. Az úttörő- csapatban szakkör működik, ő tanítja a gyerekeket a bá­bozás művészetére. De meg­hívták Baranya megyébe is. A hidasi művelődési ház szak­körét vezeti, amely rövid idő alatt nevet vívott ki magá­nak a szomszédos megyében. Gyakran járnak vidékre, olyankor megkapják a műve­lődési autót, s több helyen vendégszerepeitek. A mikor a volt tagokkal “ beszélgettünk, mind­egyikük így nyilakozott: szí­vesen csinálnák tovább is, csak megfelelő körülménye­ket biztosítsanak a munká­hoz. Az igényeik nem túl na­gyok, bizonyára nem kerülne túlzott anyagi erőfeszítésbe a dolog megoldása. Egyelőre annyit tudnak, hogy valószí­nűleg a művelődési ház pa­vilonjában kapnak majd he­lyet és ott folytathatják a bábozást. Ez azonban egye­lőre csak terv, kézzelfogható változás tulajdonképpen nem .történt. A vasámaponkénti telt há­zas előadások, a sok vidéki meghívás már évekkel ez­előtt bizonyította: a bonyhádi bábszínház életképes, érdemes foglalkozni vele. Már csak azért is, mert félő: más me­gye nagyobb „fantáziát” lát benne. (dkj) Politechnikai oktatás A politechnikai oktatás keretében a kertészszakmát sajátít­ják el a gyönki Tolnai Lajos Gimnázium tanulói. A heti két óra elméleti oktatáson kívül háromórás gyakorlattal egészítik ki a tanultakat, a részükre kijelölt gyakorlati területen a helyi Petőfi Tsz-ben. A termelőszövetkezet szerződésben kötelezte magát, hogy megadja a gyakorlati foglalkozásokhoz szükséges feltétele­ket, így a zöldség- és gyümölcs területet valamint a szükséges szerszámokat. A szövetkezetnek a Művelődési Minisztérium 200 forintot fizet egy-egy tanuló után. Télen melegágyi takarót köt­nek, ablakokat és gyümölcsrekeszeket javítanak. Szünidőben is szívesen látja a tsz a tanulókat a szezonmunkáknál, így a borsó, és gyümölcsszedés idején, de ezeket a munkákat teljesítmény sze­rint, készpénzben fizeti. Képünkön az I/A. osztály tanulói paprikapalántákat gyom­lálnak. Balról jobbra Horváth I Iván, Jakab Erzsébet és Szilágyi Károly tanulók láthatók. — írja Wolf Henrik levelezőnk. 9» 'hyábetefi e-ifoeted 99 Az időjárás kegyessége folytán igazi nyárias vasárnap köszön­tött a városra. Motorosok, kerék­párosok, gépkocsi-tulajdonosok igyekeztek a környék horgászpa­radicsomai felé, ahol végre víz mellett pihenhetik ki fáradalmai­kat. Azok akik még járműre nem tudtak szert tenni, gyalog igyekeztek a hűs fák alá, a víz mellé. A szekszárdi strandon még javában folyik a munka, így a három kilométerre lévő Csörge-tóra gyalogoltak. A Csörge-tá vasárnap nyitott, várta a vendégeket. Annak el­lenére, hogy az AKÖV nem gon­doskodott autóbuszjáratról, so­kan keresték fel az egyben ár­nyat és napfényt adó tópartot. Érthető, hiszen a hőmérő hi­ganyszála elérte a 29 fokot. Belépőjegy — de miért ? Gyerekek, felnőttek egyaránt élvezték az első meleg vasárna­pot. Fejelés, labdarúgás, csónaká­zás, fürdés és a horgászás jelen­tette a szórakozást, melyből min­denki kivehette részét. Rendbe hozták a kerthelyiséget, a kabin- sort, lekaszálták a magas füvet. Csak a régi romépületek rontják még mindig az egyébként festői tó képét A fürdőzők paradicsoma ez a kis tó, a szekszárdiak hétvégi pihenőhelye. Már évekkel ezelőtt gondoskodni kellett volna teljes rendbehozataláról, de még ez- idáig nem „sikerült”. Maradt minden a régiben, de belépő­jegyet azért most is kérnek. Igaz j nem sokat, csupán két forintot. Miért, ha semmit sem kapnak cserébe a dolgozók? Teenagerek A vendégek zömét a szekszár­di húszévesek alkotják. Ez a kor­osztály mindenütt feltalálja ma­gát és főleg a szórakozás fiata­los formáját választja. A Csör­gőn is így vannak. A tó egyik végében csónak. Két fiú tanít, két hasonló korú lányt az eve­zés „mesterségére”. A sekély rész­ben, egymás nyakába ülve, lo­vas csatát vívnak a fiatalok. A tó közepén egy fiú és egy lány versenyez. A partról társaik buz­dítják őket. Nagy a hajrá. A lány hosszú kimért tempókkal már egy test­hosszal vezet. A fiú csak „töri” a mellúszást, de nagyon igyek­szik. A lány a győztes. Kifújják magukat, lazítanak a vízben. Közben a vesztes odaszól a lánynak: — Hiába ezt teszi a cigaretta. Pedig tavaly még versenyszerű­en úsztam. Meg sem kottyant a napi háromezer! A győztes csak ennyit vála­szol: — Én is dohányzom, csupán az utóbbit nem űztem ilyen nagyban. Jólét Nyolc—tízéves kisfiúcska ka­csáztatni szeretne. Hiába azon­ban minden igyekezete, az eldo­bott kődarabok nem pattannak fel a víz színéről. Pedig már vagy tizenötször megpróbálta. Egy középkorú férfi siet segítsé­gére. Szakmai magyarázattal igyekszik tudomására hozni a kisfiúnak, hogy a dobásnak la­posnak kell lennie. Csak akkor kap gellert a vízen. — Add csak ide azt a kődara­bot, majd megmutatom. A gyerek benyúl a zsebébe, kivesz egy nylonzacskót, megkí­nálja a „mestert”. — Nem cukrot, hanem követ kértem, — mondja csodálkozva. — Én is ezzel dobálok, jobb mint a kő. Három szemet meg­ettem belőle, a többi úgy sem kell a kutyának sem. (—i —s) Kisdobosavatás Szekszárdon A szekszárdi hármas hídi is­kolában vasárnap tartották a kisdobosavató ünnepséget. Az is­kola hagyományaihoz híven ez­úttal is színpompássá, bensősé­gessé tették az első osztályos gyerekek nagy ünnepét. A két első osztály több mint ötven ta­nulója a csapatzászló előtt mon­dotta ed a kisdobos-fogadalmat. Az avató ünnepségen nívós műsorral szórakoztatták az ün­neplő gyerekeket és a nagy szá­mú közönséget az iskola diák­jai. Az ünnepség második részé­ben anyáknapi megemlékezést tartottak. Versekkel, dalokkal, tánccal, virággal köszöntötték az édesanyákat.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents