Tolna Megyei Népújság, 1967. március (17. évfolyam, 51-76. szám)
1967-03-12 / 61. szám
e TOLNA MEGYEI NÉPÜJSAG 1967. március 12. Jól ünnepeltük a nőket. Ök töltöttek, mi meg ittunk — az ő egészségükre. Addig beszélgettünk arról, hogy jó lenne ünnepnappá nyilvánítani a nők napját, míg végül annak nyilvánítottuk, hogy ezen a napon legalább ne dolgozzanak a nők, legfeljebb minket, férfiakat szolgáljanak ki. Mert nő nélkül mit ér a világ? Semmit! Hallottam, hogy elbocsáthatnak egy vállalattól mindenkit, de a titkárnőket soha, semmilyen veszély nem fenyegetheti. Lehetne ugyan építeni robottitkárnőt, de annak nincsenek bájai, az nem tud mosolyogni, az, ha megkérdik tőle, hol a főnök, nem tudja azt válaszolni, hogy házon kívül van, amikor bent van a szobájában, az nem tudna olyan jó feketét főzni... Én láttam egy robotnőt, méghozzá Rómában. Egy Fio- renza nevű rádiószerelő állította össze. Tíz évig takarékoskodott, hogy végre legyen egy robotnője. Tíz évig megvont magától mindent, amikor végre megszületett Gero- nimo, a két és fél méter magas nő, akinek keze, lába mozgékony. Geronimo megteríti az asztalt, kifényesíti a padlót, feltakarítja a lakást, sőt, még gazdája szamarát is kihajtja a legelőre. Egyszóval mindazt csinálja, amit a mai, modern asszony nem szívesen csinál. Viszont pont arra nem képes, amire minden modern asszony képes. De Fiorenza most segít ezen is. Fiorenza hamarosan tökéletesíti Gero- nimót olyannyira, hogy egy modern táncversenyen is részt vehet. Hogy csókolózni tud-e, azt nem garantálja. Erről jut eszembe: a napokban éppen Párizs utcáin őgyelegtem, amikor arra lettem figyelmes, hogy az egyik autónál egy férfi vitatkozik a bent ülőkkel. A kint álló vitatkozó Yves Montand, a híres francia énekes volt. A. kocsiban egy fiatal pár csíkolózott. Figyeltem a párbeszédet. — Mit akar, a rendőrségtől jön? — kérdezte dühösen a kocsiban ülő fiatalember. Nem... De... — Mit de? A hölgy talán a felesége? — Nem. De a kocsi az enyém! — felelte zavartan Montand. Az angyalát! Hát bizony, ilyen ügybe nem keveredne az ember egy robotnö miatt, még ha azt aranyból is készítették. _ r Az illető, nem tudom, nős ember volt-e? Ezt nem tudtam megállapítani, mert még Franciaországban sem valósították meg Mrs. Mary .Rigginsnek, az angol „Good Housekeeping” nőszervezet elnök érteik': a ' javallatát: Mary Riggins az angol parlamenthez fordult és írásban kérte: hozzanak törvényt, amely minden nős férfit arra kényszerít, hogy jobb kezének mutatóujjára gyűrűt tetováltasson. Van esze. Ezt nem lehet eltüntetni, ezt nem lehet lehúzni, ezt nem lehet a meVónyzsebbe dugni, nem lehet arra hivatkozni: „Szivecském, az én munkám, tudod olyan, hogy a gyűrű balesetet okozhat.. Szó, ami szó, ezt a javaslatot tartsa a szerkesztő úr titokban, el ne mondja senkinek, mert még nálunk is képes lesz valaki javasolni... Ehelyett inkább mást javasolok. Itt van például a legújabb hajdivat. Reggeltől 17 óráig fiús frizura, ettől kezdve konty-kalap, amely sokkal praktikusabb, mint a paróka. Inkább ezt csináljanak, mint tetovált gyűrűt. Meg különböző súlyú vánkosokat, mint Bostonban, ahol hadat üzentek az egységes párnának. Egy cég nehezebb párnákat készít a férfiaknak, és könnyebbeket a nőknek. Megkérdeztem a cégvezetőt: — Miért kell nehezebb párna a férfiaknak, és miért könnyebb a nőknek? Meghökkentette a kérdés, de megőrizte a nyugalmát és válaszolt. — Azért, kedves Johannes, mert a férfi feje általában nehezebb, mint a nőé, s ezért erősebb támaszra van szüksége. Áhá, már értem. Meg jobban izzad is, mert... Igen, igen, ha otthon alaposan utána gondolnak a férfiak, rájönnek —, bizony nagyon nehéz fejűek, mert még az sem jutott az eszükbe, hogy őnekik nehezebb párna dukálna. Meg amúgyis nehéz fejűek vagyunk mi. Képzelje a szerkesztő úr, mi történt velem a múltkor is Szekszárdon, amikor hazaruccantam. Egy régi, jó barátom megállított az utcán és panaszkodni kezdett. Azt panaszolta, hogy a napokban, amikor váratlanul hazatért, egy idegen férfit talált a felesége mellett az ágyban. És ezen ő felháborodott, ahelyett, hogy gondolkodott volna, azzal a nagy fejével. Mert, ha gondolkodik, akkor minden további nélkül rájön két dologra. Az egyik: nem olvas újságot. A másik: éppen ebből adódik, hogy szegény feje nem tudta, az 1967-es év, idegenforgalmi év. Ezért járom én is a világot. Ezzel biícsúzom. Zárom soraimat. Tisztelettel: Két utazás (Az Amerikai Magyar Szó írja:) Az elmúlt napokban két ismerősömmel volt alkalmam beszélgetni, otthoni látogatásaikkal kapcsolatban. Az egyik régi emigráns, aki már 20 esztendeje kivándorolt és politikával soha nem foglalkozott, több halottat. mint élőt látogatott meg otthoni tartózkodása alatt, de ez sem tudta elhomályosítani ítélőképességét. Igen nagy haladást tapasztalt minden téren. Az emberek sokkal jobban élnek, mint bármikor ezelőtt. Kitűnően étkeznek, kifogástalanul ruházkodnak és a szórakozóhelyek zsúfoltak, pedig éhes ember nem igen jár szórakozni! Legtöbb ismerősének gyermekei egyetemre járnak. Nem suttogva, hanem szabadon nyilvánítanak véleményt az emberek, még akkor is, ha az a rendszerre nézve nem hízelgő. Társaságban vagy szórakozóhelyeken jó és rossz viccek hangzanak el, igen gyakran politikai éllel, amelyért senkit nem vonnak felelősségre. Meglepődve látta, hogy a falvakban poros, sáros dűlőutak helyén jól gondozott utak vannak, és villanyvilágítás, vasúti ál'o- mások, sportpályák, kultúrottho- nok. A falusiak is jól .öltözöttek, lakásaikban modern bútorok, rádió- és televíziókészülék található. Az orvosi ellátás, különösen az idősebb polgárok kezelése, a kedvezményes nyaralás és üdülés igen jó hatást tett rá. Tetszett neki a rend, ' a nyugalom, a közbiztonság és az egyre növekvő idegenforgalom is. Hazament, hogy saját szemeivel győződjék meg, az elmúlt 20 esztendő alatt történtekről és nem vezette őt semmiféle politikai meggyőződés, elfogultság. Heteket töltött otthon, emberekkel beszélgetett, helyeket látogatott. Nem hasonlította össze a Körút kocsiforgalmát a Time SQuare- ével, nem keresett olyan magas épületet, mint az Empire State Building, hanem azt akarta látni, hogy mit fejlődött az ország azóta, amióta eljött, mit tudott produkálni egy nép munkája, akarata, minden külföldi támogatás nélkül. Nem titkolta el, hogy a látottak komoly hatást gyakoroltak rá. Kis epizód ___________ K edves és megható epizódot mondott el. Szerencsen régen elhunyt szülei sírját látogatta meg. Egy asszonyra lett figyelmes, aki a sírok között járva, a begyepesedett, cserjés sírhalmokat tisztogatta a düledező sírköveket földdel, kövekkel igyekezett erősíteni. Ismerős volt az arca. Emlékei között kutatott, amikor felbukkant előtte egy fiatal leányka arca. Erzsiké, kiáltotta oda, Roz- gonyi Erzsiké! Az asszony odajött. melegen üdvözölték egymást. asszonynevét nem is kérdezte. Kiderült, hogy Rozgonyi Erzsiké, aki más vallásban nevelkedett, mint azok a csertdes halottak ott a kisváros hegyoldalán, már évek óta kijár a zsidó temetőbe, hogy gondozza a sírokat! Engedélyt kért tőle, hogy lefényképezze. A képet nekem is megmutatta, őrzi a fényképalbumában azok között, akiket nagyon szeret. Hősik eset __________ A második történetem az előző honfitársnál idősebb házaspárról szól. A férfi 50-en felül van. Budapesten talán 1—2 napot töltöttek, ahol egy súlyos beteg rokonukat látogatták meg, 4—5 napot pedig a Balaton mellett töltöttek. 1956 végén érkeztek Amerikába. Dolgozó emberek, akik sem a régi magyar rendszer alatt, sem az újhazában nem tartoztak a kiváltságosok osztályába. Szorgalmas munkájukkal és szerény életmódjukkal kis pénzt gyűjtöttek, szép gépkocsijuk, filmfelvevőgépük van. E földi javak birtokában meggyőződésük, hogy a kiváltságos osztályhoz tartoznak és mélységes ellenszenvvel néznek minden népies, pórias, pláne szociális megnyilvánulást. Egészen biztos, hogy nem ereszkedtek le látogatásuk során a „proletár” tömegekhez és fogadni mernék, hogy bár itthon csak magyarul beszélgetnek egymással, ott a jobb sorsra érdemes angol nyelvet gyötörték egymás között Amikor Bécsben bérelt gépkocsin robogtak a pesti körúton, gőgösen lenézve mindent, a következő csalhatatlan tényeket állapították meg: A körút teljesen kihalt! A főváros piszkos és elhanyagolt! Sorbanállást láttak! Az égvilágon semmi nem változott! Minden idegen volt részükre! A végső konklúziójuk: aki ide visszaérkezik, annak meg kell csókolnia a földet, ők nagyon megbánták a látogatást, soha többé nem mennek „oda”. Vegyük sorjába megállapításaikat. Hogy a Broadway forgalma nagyobb, mint a körúté, annak megállapítására nem kell ilyen messze utazni. De azt is tudjuk, hogy 1956-ban a személygépkocsik száma alig volt több 5000-nél. ma pedig 100 000 felett mozog. Piszkos a város! Hát bizony itt New Yorkban nagyon kifinomulhatott a tisztaságérzékük az utcákon hetekig elfekvő papír, konzervdobozok és szemét között. Vagy talán New-Yorkban a hulladék a jólét, és bőség fokmérője, ott Pesten, pedig — ha egyáltalán láttak ilyesmit — egyszerűen szemét? A sorbanállásról igen keveset mondtak. Nem nyilatkoztak, hogy 5—10, vagy 20 állt-e sorban? De lehet, hogy a moziba igyekeztek és a pénztár előtt álltak sorba. Persze, megint . más a helyzet, ha New Yorkban, a Radio City előtt áll 100—150 ember a sorban. Ez azt bizonyítja, hogy az emberek milyen tömege kíván szórakozni és milyen sok a pénzük! Pesten viszont azt jelenti: „már a mozijegyért is sorba kell állni!” Minden idegen volt részükre! De lehetett nekik idegen? A szokások, a nyelv, a koszt? Vagy talán 10 esztendő alatt úgy elfelejtették magyarul? El ne felejtsem, borzalmasnak találták a Gellértben az amerikaiakat majmoló jazzt! Ezzel a kijelentésükkel teljes mértékben egyetértek, sőt még továbbmegyek egy lépéssel! Nem csupán a majmolást, de az eredetit is borzalmasnak találom! Tárgyilagosság, vagy rosszindulat ____ S emmi sem változott az égvilágon! Hát ennél szédületesebb ostobaságot még keveset hallottam. Mi történt Budapest újjáépítésével az új lakónegyedekkel, a nyomornegyedek eltüntetésével, az újjáépített utakkal, a modern Balaton-menti motelekkel és a lépten-nyomon megnyilvánuló szabadabb és jobb életformával? Mindezt valóban nem látták volna? Vagy nem tudják, hogy komoly nyugati lapok tudósítói több ízben számoltak be olvasóinknak a hatalmas fejlődésről, sőt olyan is akadt, aki gazdasági csodának tartotta a gyors ütemű fejlődést? Milyen változást vártak? Talán annak a rendszernek a visz- szaállítását, amely annak idején őket emberi jogaiktól megfosztva, földönfutó pártákká tette és barátaikat, rokonaikat a gázkamrába juttatta? Már elfelejtették volna a budapesti gettót, ahol a halál árnyékában, szívszorongva várták a hősiesen harcoló szovjet katonákat, akik sok emberáldozattal mentették meg életünket? Ilyen rövid lenne az emberi emlékezet, vagy hála? Vagy azt is elfelejtették, hogy a millió sebből vérző új Magyarország, gazdasági erőforrásain messze túlmenően igyekezett rendes, emberi megélhetést nyújtani. részünkre, azonfelül, hogy visszanyerték emberi méltóságukat, önérzetüket? Hányszor utalta be őket kedvezményesen vagy ingyenes üdülőbe és gyógyfürdőkbe? Mennyivel szebb, emberibb lett volna ha gőgös lenézés helyett egy kis eszmecserét folytattak volna az / otthoniakkal; mennyivel gazdagabban tértek volna vissza! Ennek a beszélgetésnek a kapcsán az óhazaiak megmagyarázták volna a fejlődést, a haladást, rámutattak volna a még fennálló bajokra, hibákra — mert még ilyen is akad. Ök pedig elmondták volna ennek a nagy országnak gazdasági erejét, társadalmi bajait, hiányosságait és fennálló kríziseit is, mert ilyenek is vannak. A beszélgetés révén kiderült volna, hogy hosszú távon milyen egyenesen egyenlítődnek ki a különböző társadalmak előnyei és hátrányai az adott helyzetben és adottságok mellett. A könnyen megvásárolható gépkocsi, vagy filmfelvevőgép sokkal erősebb munkatempót kíván. A klíma is rosszabb itt, a „job security” kisebb, a nyugdíjhatár távolabbi. Az egész élet színtelenebb, robotszerűbb, az öregségi és egészségügyi ellátás gyengébb stb. Ott viszont a nehezebben megszerezhető dolgokért kárpótlást nyújt a könnyebb munkatempó, a kellemes kiima, a könnyebben elérhető, nívósabb szórakozás, a gyermekek felsőbb iskoláztatásának könnyű lehetősége a korai nyugdíjazás, az ingyenes gyógykezelés, kedvezményes nyaralás, üdülés stb. De még ezen felül is sok érdekes dolgot lehetett volna megvitatni. Lehetett volna eqyet-mást kérdezni Én például megkérdeztem volna, hogy naplemente után be lehet-e menni öngyilkossági szándék nélkül a Városligetbe? Szünidőben a magyar iskolás gyerekek hány milliós kárt okoztak az iskolaépületek vandál megrongálásával? A tanév folyamán hány tanítót szúrtak le, vagy vertek meg? Milyen százalékban fejlődött a felsőbb oktatás stb. stb. Ami pedig az amerikai föld megcsókolását illeti, hát szép dolog a honszeretet és nagyon derék dolog, ha valaki jó, rendes polgára az új hazának. De fogadom, hogy ezrek, százezrek vannak ebben a szép, nagy országban, közöttük jómagam is, akik amellett, hogy rokonszenv- vel viseltetnek régi hazájuk és annak népe iránt, legalább olyan lojális, törvénytisztelő polgárai ennek a hazának, mint ez a „hazafias” házaspár. Sőt! Az ördög tudja miért, de mindig kételkedem azon emberek újhon- szeretetében, akik a régi hazát — anélkül, hogy az őket üldözte,1 vagy bántotta volna — sárral fröcskölik be t s az igazságot meghazudtolva rágalmazzák. Mondanom sem kell, hogy a magyar idegenforgalom, ha nehezen is, de ki fogja heverni a súlyos csapást, hogy ez a házaspár többé nem megy „oda”. Ezrek, százezrek mennek majd helyettük, és olyanok is. akik nem félnek az igazságtól, és nem csupán nézni, hanem látni is fognak. SOMOGYI ZOLTÁSí