Tolna Megyei Népújság, 1967. február (17. évfolyam, 27-50. szám)
1967-02-26 / 49. szám
8 TOLNA MEGYEI NÉPÚJSÁG 19«?. február 26. Bánatosan tudatom, hogy egy időre ágyhoz kötött az átkozott kíváncsiság. Rómában betörtek egy házba. Ez még néni lenne különös. A különös az, amit a betörő művelt. Vem elég, hogy elvitte a pénzt, az ékszert, még egy cédulát is odaragasztott ahhoz a táblához, amelyre ez volt írva: „Vigyázz, a kutya harap!” Mit gondol, mit írt a cédulára? Azt. hogy: „Ne rágalmazzák az állatotV’ Hát én erre a rágalmazásra voltam kíváncsi. Óvatosan bemásztam a kerítésen, hogy leellenőrizzem: valóban rágalmazták-e a kutyát? Úgy futkostam én ott az udvarban, mint akinek hasmenése van, amíg bírtam. Odalett a nadrágom, a kabátom, húsz harapással szállítottak be a legközelebbi kórházba. Most már tudom, hogy a betörő rágalmazta az állatot. E megbizonyosodás miatt viszont nem mehettem el Dél- Koreába, egy bizonyos Kim Ung Jong nevezetű csodagyerek sajtóértekezletére. Még szerencse, hogy a kollegák ott voltak, és így én is tudomást szerezhettem a Quick című lap munkatársától e nagy eseményről. Kim most két és fél éves. Most adták ki az első verseskötetét. Héthónapos korában tanult meg írni-olvasni koreaiul, és ekkor sajátította el a sakkozás fortélyait is. Ma már kitűnően beszél angolul, kínaiul és németül. Ezen nem csodálkozik az, aki tudja, hogy a kis Kim-et, mint csecsemőt, sűrű fekete szőr fedte, és amikor ezt három hónapos korában elhullatta, mosolyogva így szólt édesanyjához: „Mama”, az édesapjához pedig: „Papa!” Csodagyerek. Ha így haladunk, lesz még olyan csodagyerek is, aki születése előtt néhány perccel így szól az anyjához: „Hívd a mentőket!” De az is előfordulhat, hogy ezt több nyelven mondja egyszerre. Hiába, bonyolult az élet. Meg a világ is. Tel Avivban most nyolc év után felszólították a börtönben ülő férjet: „Váljon már el végre a feleségétől!” De, ne szaladjunk előre. Előbb hadd magyarázzam meg, hogy Izraelben az a törvény járja: amíg a férj igent nem mond a válásra, addig börtönbe csukják elmélkedni. Nevezett férfi ellen a felesége nyolc évvel ezelőtt adta be a válópert azzal az indokkal, hogy őt állandóan veri. A férj nem egyezett bele a válásba. Immár nyolcadik éve ül a börtönben és a fél ország könyörög neki: váljon már el végre. De ő hajthatatlan. Nyolc éve bizonyítja, hogy szerelme nem szalmaláng. A szerelmét semmi, még a börtön sem tudja gyengíteni. ő egy igazi hűséges férj. ö határozottan tudja, hogy melyik nő tetszik neki a legjobban. Nem úgy, mint Laurence Harwey amerikai filmszínész. Tőle ugyanis a legutóbbi találkozásunkkor azt kérdeztem: — Mondd, milyen típusú nő tetszik neked a legjobban? — Mindig az, Hári bátyám, amelyik az ötödik pohár whisky után tűnik fel a közelemben. Ritka az olyan ember, mint Laurence Harwey filmszínész. Gyakoribb az olyan, mint a Tel Aviv-i. Mert lám, San Franciscóban is van egy matróz, aki azt vallja: „Szerelemért mindenre kész vagyok!" Hogy ennek tanúbizonysága is legyen, a saját bőrére tetováltatta végrendeletét: „Mindenemet Lollóra hagyom". Ez eddig rendben is volna. El is ment a közjegyzőhöz. Megmutatta a végrendeletét. £s ekkor történt valami olyan, ami nálunk is megtörténhetett ttolna. A közjegyző nem hitelesítette a végrendeletet, mert: hiányzik alóla a matróz sajátkezű aláírása. A matróz most mindennap több órát tükör előtt szenved, hogy begyakorolja, hogyan kell leírni a nevét a saját hátán. Hát ilyenek a férfiak! És milyenek a nők, főleg, ha rájönnek, hogy megcsalják őket? Erre Richard Burtontól, az ismert filmszínésztől kértem választ. — A francia nő agyonlövi a versenytársát — kezdte az elemzést Burton, — az olasz nő a hűtlen férfit, a spanyol nő mindkettőt, a szerelmében megsértett német nő viszont öngyilkos lesz. A svéd nő ezzel szemben eladja a gyilkos fegyvert, a kapott pénzért italt vásárol, és abba öli bánatát. Az amerikai, nő fogja a revolverét és bánatában betör valahová. A magyar nőkről nem mondott semmit, csak annyit jegyzett meg: „Ezt nálamnál jobban tudják a magyarok”. Igaza van. Ezzel zárom soraimat. Tisztelettel: A SZENT TEHENEK Irta: Vijay Soni — Mért nem hagyjátok már abba ezt az őrültséget? — Sokszor hallom ezt a kérdést európaiaktóh Ezeknek az embereknek — újságíróknak és átlagolvasóknak — felfogásában az indiai szent tehenek ügye a józan észt sértő, szánalmas képtelenség. Mi értelme van, hogy egy szörnyű, roppant gazdasági nehézségekkel küzdő ország, amelynek egész tartományait éhinség sújtja, változatlanul megőrizze óriási és állandóan növekvő szari>asmarha-állományát, semmi hasznot nem hozó, kiéhezett, elfajzott, gyakran gazdátlanul kóborló vagy elvadult állatok millióit, amelyek évente 300 millió dolláros deficitet jelentenek az államkincstárnak, kizárólag azért, mert a hinduista orthodoxia babonája szentnek tartja őket? Nehéz probléma ez, gadt séhez először is meg kell ismerkednünk a tehenek szentségéhez fűződő indiai fogalmakkal. A kérdés nyugati értelmezése többnyire alapvető félreértésre épül. A hinduizmus híveinek szemében a tehén korántsem istenség, mint azt számos európai és amerikai turista és újságíró hiszi (és másokkal is el akarja hitetni). Igaz, hogy a tehénnek megvan a maga igen fontos helye a hagyományos legendákban és vaLlási allegóriákban, (Krisna isten például gyerekkorában a mítoszok szerint tehénpásztor volt). Nincsenek azonban „szent tehén imádók”, akik imádkoznának a tehenekhez, vagy áldozatot hozmának nekik. Még ha létezne, vagy létezett volna is Indiában olyan helyi hagyomány, hogy a tehenet egy-egy falu vagy törzs védő istenségeként tisztelték, ez sem változtat az alapvető tényen, hogy az indiai vallási hagyomány nem ismeri a tehenek kultuszának ilyen formáját A tehén Indiában évezredek óta nagybecsű gazdasági állat; nagy haszna miatt „tápláló anyának” nevezték, a bőség szimbólumának, a nyugodt méltóság megtestesülésének tekintették. Már a Véda-korszakban (ie. 1500) teheneinek számával mérték az ember gazdagságát: fiainak és marháinak száma szimbolizálta egy-egy nemzetségfő tekintélyét és szerencséjét. A tehenet akkoriban rendkívül jelentős ceremóniáknál áldozati állatként használták, azonkívül jeles vendég tiszteletére is leölték őket; rituális körülmények között egyes ünnepeken marhahúst fogyasztottak. A későbbi századokban a mezőgazdaság fejlődésével a szarvas- marha jelentősége tovább növekedett: az ökör volt a legfontosabb vonóerő az Indiai falvakban és az ma is. A mai hindu paraszt szemében a tehén és az ökör mindennapos munkájának társa, hű barátja jóban és rosszban. Minden állat közül a szarvasmarha áll hozzá érzelmileg legközelebb. Megszokta, hogy megölését bűnnek tekintse, sőt még rosszabbnak: barbárságnak, embertelen cselekedetnek, olyannak, mint a gyilkosság. Kétségtelen, hogy ezt a beállítottságát elsősorban a „tápláló anya” iránti tisztelet diktálja. De ez az érzelmi kapcsolat azután kiterjedt a bikákra és ökrökre, sőt a rokon állatokra, a bivalyokra is. Pontatlanság lenne persze ennek az érzelemnek genezisét kizárólag gazdasági feltételekben, a hasznos állat megvédésének szándékában keresni. Ne feledjük. hogy az indiai vallási és filozófiai koncepciók soha nem vontak a kereszténységhez hasonlóan éles határvonalat az állati és emberi világ között. A hindu nép körében elterjedt „Ahimsa” eszmék — tartózkodás az erőszaktól, szeretet más lények iránt az egész élő világra vonatkoznak, és gyakran szembekerülnek az állatok tisztán utilitárius fel- használásával. Mint ismeretes, a szolidaritás és védelem a felebarát iránt, a szeretet elsőbbsége az egyéni haszonnal szemben az indiai hagyomány lényege; ez tükröződik a „nagy család” sajáamely- tosan indiai rendszerében is, nek hig- amely támogatja és megvédi az öregeket, rokkantakat, minden gyenge, beteg vagy más okból „nem produktív” személyt. Az öreg, vagy beteg tehén oltalma- zása tehát ugyanennek az érzésnek kiterjesztése az emberi társadalmon túl. De összeegyeztethető-e ez a hagyományos gondolkodás korunk követelményeivel? Nézzük Az elmúlt a számadatokat. évt|— '■II. zedben a tehenek és bivalyok száma Indiában évente kb. 2 százalékkal emelkedett; 1956-ban 204 millió volt, 1966-ban 250 millió, ami az összlakosság kb. 57 százalékával egyenlő és a világ szarvasmarha-állományának közel 30 százalékát teszi ki. Ennek az óriási állattömegnek felhasználásával kapcsolatban három fő pontról beszélhetünk: 1. Az ökrök és bivalyok fel- használása hagyományos vonóerőiként, szemben a mezőgazdaság gépesítésének perspektívájával. 2. A tehenek és bivalytehenek tejének felhasználása. 3. Az állatok levágása és húsuk fogyasztása. A mezőgazdasági munkák kb. 94 százalékát (köztük a termények szállítását a falvakból a városokba és az egyszerű gépi berendezések hajtását a falusi feldolgozóiparban) Indiában jelenleg ökrök segítségével végzik. A parasztok hagyományos munkaeszközei (faekék, szekerek, olajütők, cukornák, prések, stb.) még mindig általánosan használtak és számuk áLlandóan nő; ezáltal állati vonóerőre is egyre nagyobb szükség van. A teljes értékű igásökrök jelenlegi száma még mindig nem kielégítő; ezért a kormány akciót indított a vadon kóborló állatok befogására és mezőgazdasági hasznosítására. A primitív mezőgazdasági munkaeszközök túlsúlya és a kevéssé termelékeny állati vonóerő használata, minimális mezőgazdasági gépesítés mellett, sok megfigyelő szerint a sitagnáció, sőt az egyre fokozódó elmaradás jele. Jelenleg azonban, megfelelő ipari bázis hiányában, nem reális megoldás a mezőgazdaság nagyarányú gépesítése, különös tekintettel az indiai falvak óriási túlnépesedésére (már most rejtett, vagy nyilvánvaló munkanélküliség figyelhető meg) és az óriási beruházási költségekre. Ilyen körülmények között a legsürgősebb feladat a hefctárhozam emelése. így megvalósult nagyobb termés elegendő élelmiszert biztosítana a mezőgazdaságon kívüli munkába kerülő lakosságnak is, és megjavítaná a takarmány-ellátást. A meglévő tartalékok ilyen mozgósításának fő akadálya a megfelelő szervezés és a szükséges intézmények hiánya. . , . különöA takarmány- sen sű- hiány ^9® a sokban, ahol a faluról nemrég felhozott, tejelő tehenek és bivalytehenek 1—2 év alatt teljesen használhatatlanná válnak, mivel nem higiénikus körülmények közé kerülnek és a takarmány magas ára miatt éhezniük kell. Az elmúlt évben megfigyelték — ez régebben soha sem fordult elő ilyen arányban —, hogy a tehenek és a bivalytehenek tömegesen kerülnek a falvakból a városokba, ahol pedig, sajnos nincsenek korszerű, racionálisan megszervezett tehenészetek. Az állatok tulajdonosai többnyire egyáltalán nem törődnek azzal, hogy tehenüknek, bivalyuknak bármiféle istállót biztosítsanak és százezrekre növekedett az „aszfalt-tehenek”, a városok utcáin minden felügyelet nélkül, éhezve kóborló tehenek száma. Az eredmény valóban kétségbeejtő: az évi tejtermelés az országban alig 250 millió tonna (míg, a tehenek és bivalytehenek száma 125 millió körül van). Egyéni esetekben ugyan magas tejhozamot is elérnek, a statisztikai átlag azonban egy tehéntől évente kb. 185 liter, egy bivalytehéntől alig több, mint 500 liter tej (fejlett állattenyésztéssel rendelkező országokban 200C liternél többet is elérnek). Indiában az egy lakosra eső tej- és tejtermék-fogyasztást 5 unciára (kb. 150 gramm) becsű lik naponta. Hústermelő szarvasmarhatenyésztés gyakorlatilag nem létezik. A felesleges állatok többsége kiéhezett, vagy beteg állat, amelynek esetleges fogyasztási értéke amúgy is problematikus; ha levágnák, legfeljebb csontjait és bőrét lehetne felhasználni. A kormány politikája ezzel kapcsolatban arra szorítkozik, hogy az értéktelen állatokat kasztráció útján, fokozatosan kiküszöböljék. A kivitelre szolgáló hústermelés kifizetődőnek bizonyulhatna, ha betartanák az állattenyésztés racionális elveit A belső piacon a marhahúsfogyasztás teljesen jelentéktelen — csak a muzulmánok és keresztények fogyasztanak marhahúst. Ezt a helyzetet nem lehet egyik napról a másikra megváltoztatni. Ne feledjük, hogy Indiában igen alacsony a tojás, baromfi, hal, birkahús, sertéshús és egyéb állati termékek fogyasztása is. Először az állattenyésztést kellene fejleszteni és a felsorolt húsok fogyasztását kellene propagálni, hiszen ezeknek fogyasztását nem tiltja olyan szigorú hagyomány, mint a marhahúsét. A marhahúsfogyasztás bevezetése csak további lépés lehetne a hindu lakosság vegetáriánus szokásainak megváltoztatása során. India gazdasági helyzetének megjavítása szempontjából elengedhetetlen, hogy a szarvasmarha-tenyésztést korszerű alapokra helyezzék. A hagyományban gyökerező érzelmi viszonyt a tehénhez, alá kell rendelni a nemzet létérdekeinek, a fejlődés követelményeinek. Ez persze hosz- szú és nehéz folyamat lesz, amelyet azonban felelős adminisztratív intézkedések meggyorsíthatnak. A fejlődő iparosodás ezen a téren is a változások leghatékonyabb tényezője lehet I . , . tilalmáA tehenek Vai kaplevágásának csoiatban ————— időnként kitörő zűrzavar azonban újabb komoly veszély: a harcos reakció agresszivitását jelenti. A Jan Sangh szélsőjobboldali politikai csoport nagy szerepet játszik ezeknek a mozgalmaknak szításában. A hindu vallási érzelmek védelmének ürügyével ez a párt saját politikai céljaira használja fel a lakosság éretlen gondolkodását és nem mulaszt el egyetlen alkalmat sem, hogy a hindukat a mohamedán „tehénfalók” ellen uszítsa. E párt növekvő befolyása a helyi igazgatásra, az államok kormányaira és magéra a központi parlamentre, joggal kelt mélységes aggodalmat.
