Tolna Megyei Népújság, 1966. december (16. évfolyam, 283-308. szám)

1966-12-09 / 290. szám

4 TOLNÁ MEGYEI NÉPÚJSÁG 1966. december 9. Megszöktek az urániumcsempészek A Cl A fosztogatja Brazíliát A brazil közvélemény meg­lepetéssel fogadta a hírt, hogy a Brazíliában letartóztatott és 3—7 évi börtönbüntetésre ítélt atom­csempészek az Egyesült Államok­ba szöktek. Hogy az eset még ■kirívóbb legyen, az észak-ameri­kai atomcsempészek, a börtön­ből való kiszökésük után, meg­látogatták az USA Bio de Jane- iro-i nagykövetét, majd utána az ország belsejéből egy titkos re­pülőgépen az Egyesült Államok­ba menekültek. Kilenc hónappal ezelőtt tartóz­tatták le őket, amikor a brazil rendőrség Brasilia repülőterén le­foglalt egy B—26-os észak-ame­rikai jelzésű legmodernebb mű­szerekkel felszerelt repülőgépet. Kiderült, hogy a Cl A tudtával és közvetítésével az Egyesült Államokba vándorolt a brazil uránérc. A rendőrség figyelmét már ko­rábban felkeltette az, hogy Bra­zília belsejében gomba módra szaporodnak a titkos repülőgépek, de előbb azt hitte, hogy különféle árucikkekkel kereskedő csem­pészbandák használják őket. Ami­kor azonban fölfedezték, hogy az amerikai B—26-os repülőgép nem más, mint egy atomnyersanyag kivizsgálására berendezett kor­szerű laboratórium, beigazolódott a korábbi feltevés, hogy titkos utakon az USA-ba szállítják a brazil uránt. A megszökött csempészek, kö­zöttük Sac Saxton volt szenátor, az Egyesült Államokban szabad­lábon vannak, és a washingtoni kormány Rio de Janeiro felhívá­sa elllenére sem hajlandó kiszol­gáltatni őket. Lehet azonban, hogy a tiltakozás is csak porhin­tés és már maga a „szökés” is a brazil kormány tudtával történt, mert egyes szemtanúk azt állítják hogy a csempészeket egy tiszt kí­sérte ki a repülőtérre. (Magyar Szó) Egyre többen rabjai a kábítószereknek Angliában Éjfél körül a londoni gyógy­szertárak előtt sorban állnak az emberek. Arcukat elrejtik a kí­váncsi fényképészek lencséje elől, és türelmetlenül várakoznak. Kik ezek? Egy londoni fényképésznek si­került három felvételt készíte­nie a virrasztó fiatalokról — és Anglia közvéleménye felzúdult. A várakozók mind a kábító­szerek rabjai, akik recepttel a kezükben már éjfélkor a követ­kező napi kábítószer-adagjukra várakoznak. Az első kép a sötét árnyakat örökítette meg, a má­sik azt a pillanatot, amikor a megnyíló gyógyszertár ajtaját megrohamozzák a várakozók. Az ajtóban tolonganak, veszekednek. A harmadik *ép a legmegdöbben­tőbb : a kábítószer-élvezők mihelyt hozzájutnak az áhított adaghoz, az utcán nyomban a karjukba fecskendezik. Hogy lehet — kérdezik az an­gol polgárok — hogy ezek a fi­atalemberek (egy sincs harminc éves), orvosi receptre kapnak ká­bítószert. A magyarázat egysze­rű. Ezek a szerencsétlenek már annyira megmérgezték magukat, hogy egyetlen mentség számuk­ra, ha kisebb adagokban is, de kábítószerhez juttatják őket. Angliában és Amerikában már kilátástalan a helyzet A sta­tisztikai adatokból kiderül, hogy hetente öt amerikai fiatal hal meg, mert halálos adagot jutta­tott szervezetébe. Valamikor az Egyesült Államok területén alig néhány száz kábítószer-élvező volt most ez a szám néhány százezer­re nőtt, s továbbra is növekedik. 1950-ben Angliában körülbelül 200 kábítószer-élvező volt, ma már több mint 3500 csak azok­nak a száma, akik gyógyíthatat­lanok. A londoni alsóház hamarosan napirendre tűzi ezt a problémát, kérdés azonban, sikerül-e meg­oldást találnia. '■iiimiimitiiiiiiiiiiiiiimmiiiiiiiiiiiiiiiiiHiuuiiiimiiimiiiiiiimiiiiiiiiimi TAJAK — EMBEREK UUIIUIHIIIHIiUlllllllllUUlUUlUIUIIIIIIIimillllllllllllllllll gított áruházak, a több emeletes bérházak között meghagyták a régi, alacsony lakóházakait. Azt mondták, hogy csak azokat az épületeket bontják le, amelyek helyébe újat emelnek. A főutca, így felemásain, esztétikailag keve­set mutat. — Most még így van — mondták, — de a város lakos­sága már úgy nézi, amilyen majd lesz, széles, autósztrádás, nyű- egyenes bulevard. A peshtérai erőműben tett lá­togatás is a sok élmény közé kí­vánkozik. Az erőműhöz 600 mé­ter hosszú alagúton át jutottunk el. Furcsa és félelmetes volt a föld gyomrában tett séta. Felet­tünk hatalmas turbinák dolgoz­tak olyan zajjal, hogy meddő kí­sérlet volt beszélgetni. Az erőmű inspékciós főmérnöke nem hagy­hatta el munkahelyét. Kísérőnk gondjaira bízott bennünket, azzal a megjegyzéssel, ő is tud felvilá­gosítással szolgálni. Bolgár kol­légáink tüzetesen ismerik az erő­művet. Ott voltak az építésénéL Az erőmű építése, ahogy Sztaján mondta, óriási erőkifejtést igé­nyelt. Majdnem százmillió levá- ba került és emberáldozatot is követelt. Úgy vettük ki beszédé­ből, hogy ö is ott volt, amikor a robbantásnál halálos baleset tör­lést. — A nagy dolgok áldozatot követelnek, s ez az építés igen nagy dolog volt. Az emberék ál­dozatvállalásával épült és hasz­nát a nép élvezi — mondta. A villamos energia Bulgáriában nem drága. A városokban, falvakban állandóan villamosítanak, s az esti utcák jól ki vannak világít­va. Találkoztunk ellentmondásos dolgokkal is. Peszterában a na­gyon szorgalmasan dolgozó híd­IGAZ TÖRTÉNET A MÚLT SZAZADBÓL ni. Ismerősöm, aki turistaként járt Bulgáriában, olyasmit mondott, nehezein barátkoznak és zárkó­zottak a bolgár emberek. Lehet, hogy nehezebben barátkoznak, mint a magyar ember, de ha va­lakit megszeretnek, a barátság nem pillanatnyi fellángolás, han­gulati dolog, hanem bensőséges és tartás. És még valamit meg­figyelhettünk: ragaszkodnak és mélységesen tisztelik a hagyomá­nyokat. Nagy élményt jelentett és a szívünk mélyéig meghatott bennünket a Sumeni (Kolarov- grád) Kossuth-múzeumban tett látogatás. Szorongó szívvel jártuk a szobákat, ahol az 1848-as ma­gyar szabadságharc nagy vezetője, Kossuth Lajos élt, dolgozott. Bol­gár barátaink számont tartják és hűségesen őrzik azokat az emlé­keket, amelyek a magyar szabad­ságharccal függnek össze. A Kos- suth-rrlúzeum igazgatója külön is felhívta figyelmünket Kossuth kézzel írott cikkeire, szívéhez nőtt, kedvenc pipájára, használati tárgyaira. A múzeumban hallot­tunk arról is, hogy 1850-ben a •magyar színjátszók előadták a „Sző kevény”-t, s utána indult meg a bolgár színjátszás. Egy Sáfrán nevű emigráns magyar ugyancsak éhben az évben megalakítja az első magyar zenekart, maid ze­neiskolát szervez. Suman ma is zened központ. A városokban, nemcsak a na­gyobbakban, de a kisebbekben is, majdnem mindenütt van mú­zeum. A batakS múzeum három kis helyiségből áll: itt őrzik a városka múltjára emlékeztető ér­tékeket. A múzeum szomszédsá­gában áll a műemlék templom, amelyhez szomorú emlékek fű­ződnek. 1780-ban a törökök ezen a helyen mészárolták le a város lakosságát, öregtől kezdve a cse­csemőig, .valamennyit. Itt őrzik a baitaki partizánokról készült fényképeket is, akik a hegyekbe vonulva, halállt megvető bátor­sággal harcoltak a fasiszták ellen. A 25 bataki partizánból egy ér­hette meg a felszabadulást, a többi elhul.lt a harcokban. A bol­gár emberek kegyelettel adóznak a harcosok emlékének, becsben ^tartják a múlt hagyományait, s Büszkék a mára és szívesen meg- : mutatják azt, ami épül, s nagy i lelkesedéssel beszélnék arró!!, | amit még tenni akarnak, ami -még vissza van. s Pazardzsik főutcáján a modern STrákia hotel, a fényesen toivilá­.................................................................... é pítők, mintha versenyben vé­gezték volna munkájukat A híd­építéstől nem messze, guggoló* beszélgető emberek kuporogtak egymás mellett, lehettek vagy he­ten. Körülbelül három órát vehe­tett igénybe az út, amit megtet­tünk a bataki mesterséges tóhoz, s visszafelé jövet embereinket ugyanabban a helyzetben talál­tuk. Tolmács híján, kevéske orosz nyelvtudásunkra és a ma­gyar—bolgár társalgási zsebkönyv segítségére támaszkodva, próbál­tunk választ kapni arra, hogy ezek az emberek miért nem dol­goznak. — Nyugdíjasok — vála­szolt kísérőnk. —• Fiatalok is vannak közöt­tük? — kérdeztük. — Igen, sajnos, hogy ezek ném dolgoznak. Vannak ilyenek, bár nem sokan, de vannak. Ahogy a többi dolgunkat elintéztük, rend­be tettük, ezt is megoldjuk — vá­laszolt. Elgondolkodott, s úgy láttuk, nem esett jól neki erről beszélni. Egyenes válasza mégis nagyon tetszett. Valóban az ő dolguk, hogy ezen a téren rendet teremtsenek, és a többivel együtt, ez is meglesz. A bolgár emberek közösségi emberek. Feltűnt, hogy esténként a városokban, de az olyan kis­községekben is, mint Vetren, mi­lyen mozgalmas a főutca. Ami­kor kígyóinak az utcai lámpák* mintha mindenki az utcára tó­dulna. Kocsiban tolják a kis­gyerekeket, s karonfogva vezet­getik az öregeket. Sétálnak, le s föl, vidáman beszélgetnek, dis- kurálnak, s úgy tűnt, fél sem veszik a napi munka fáradalma­it Jókedvűek, hangos beszédűek a bolgár emberek. (Folytatjuk.) Pozsonyi IgnScné Ilyen Bulgáriában — Pazardzsikban — a nagyüzemi me­legházi zöldségtermelés. Ameddig a szem ellát, üvegblokk — üvegblokkot követ. — 139 — Arra buzdították őket, hogy tartsanak velük. Lelkesítő szavakkal ecsetelték, hogy hősök lesz­nek, ha közösen megrohanják a Donnellyék házát. Az emberek azonban nem álltak kötél-' mk, és hazamentek, hogy folytassák az alvást Másnap reggel a rendőrök letartóztatták Ji- met és Joant azzal a váddal, hogy gyújtogat­tak. A bíróság erélyesen intézkedett és kitűzte a tárgyalás napját is. Egész Bedalphe türelmetlenül várta a nagy napot. A minden hájjal megkent Jóm végre bör­tönbe kerül! Végre elérkezett a várva várt nap. Pat Rider azonban nem tudta bebizonyítani a Donnellyék bűnösségét. így aztán bizonyítékok hiányában elhalasztották a tárgyalást. Sok huzavona után a bíróság végül úgy döntött, hogy Gránitomban tárgyalják tovább az ügyet. Ezt a tárgyalást február 4-én kellett volna megtartani. Az embereket szörnyen lehangolta az a tény, hogy Jim és Joan bűnössége ezúttal Is kérdé­ses lett. James Caroll, a különleges megbízatá­sú rendőr is méltatlankodott emiatt. A végső leszámolásra alakított bizottságnak azt bizony­gatta, hogy a Donnellyék ezúttal is szárazon megússzák a dolgot. Érvelésével felizgatta a kedélyeket. Betelt a pohár. A szunnyadó tűzhányó épphogy csak ki nem tört. Végül erre is sor került, 1880. feb­ruár 4-én hajnali negyed kettőkor. Ezen a helyen meg kell említeni, hogy a Don­ne,Vvé’k minden rómtettét megőrizte a szájha­gyomány. A csendes téli éjsz-kán Lucan meg j — 140 — környékének lakói felidézték a szörnyű napo­kat, suttogva beszélgettek, mintha attól tartot­tak volna, hogy a Donnellyék váratlanul meg­jelennek, és lecsapnak rájuk. A bírósági jelen­tések is részletesein foglalkoztak a gonosz csa­lád garázdálkodásával, megmaradtak az egykori hiteles feljelentések is, meg tanúvallomások. A korabeli újságok is figyelemmel kísérték az eseményeket, főleg a család garázdálkodásának utolsó esztendeiben. Több riport, cikk jelent meg a Donnellyékről, a szemfüles újságírók megszólaltatták a szemtanúkat, mindazokat, akik valamilyen módon közelebbi kapcsolatba jöt­tek a Donmellyékkel. Arról azonban nem maradt fenn részletes be­számoló, hogy mi történt a bosszúállás nagy napján. A régi feljegyzések erről szűkszavúan emlé­keznek meg. Ennek megvan a maga oka. Azok ugyanis, akik részt vettek a Donnellyék legyil- kolásában, titkolták, hogy mi történt. A véres esetnek csak egy pártatlan szemtanúja volt, méghozzá egy tizenegy esztendős fiúcska, aki a Donnellyék házában tartózkodott és az ágy alatt rejtőzött. A véres leszámolás hat főkolomposa fjedig, mint megjegyeztük, a bíróság előtt nem vallott, tagadták, hogy bármi közük is volt az esethez. Ezért nem idézhetők pontosam azok a szavak, amelyek a bizottság utolsó sorsdöntő megbeszé­lésén hangzottak el, az sem tudható pontosan, — 141 — hogy kS kit gyilkolt meg, s egyáltalán, hogyan történt az egész dolog. Egyébként ma már Lucan és környékének la­kód tiltott könyvként kezelik az egész esetet, azt hangoztatják, hogy a múltat feledni kell. Az egész történet ugyanis szorosan kapcsolódik családjaikhoz, nagyapjukhoz, szüleikhez. Úgy tűnt tehát, hogy a véres éjszakának tör­ténetét teljesen élfedi a feledés homálya. Egy újságíró azonban felkutatott egy öregembert, akinek édesapja részt vett a leszámolásiban. Az öregember apjától minden részletet megtudott és hosszas rábeszélés után elmondta az újság­írónak a történteket Február 3-án éjjel James Caroll meg a bi­zottság még néhány tagja úgy vélték, hogy ütött a leszámolás órája. Közvetlenül naple­mente után futárok indultak mindenfelé, hogy értesítsék a bizottság többi tagját. A farmerek egymás után érkeztek Lucanba, és behúzódtak a kocsmákba. Ezúttal nem tréfáltak, beszélget­tek, iddogáltak, mint egyébként, hanem csak' egy-két széf váltottak egymással. Türelmetlenül várták, hogy sor kerüljön a leszámolásra. Este kilenc óra tájban azonban váratlan do­log történt. Az egyik lucani kocsma előtt egy szánkó állt meg Az öreg Jim továbbá Tom és John szállt le a szánkóról. Mindhárman bemen­tek a kocsmába, a sankhoz léptek, whiskyt kér­tek. Miután káitták az italt, egy üveg pálinkát vettek és elhagyták a kocsmáik

Next

/
Thumbnails
Contents