Tolna Megyei Népújság, 1966. december (16. évfolyam, 283-308. szám)

1966-12-04 / 286. szám

TÓIVÁ MEGYEI NEPŰJSAG

ÍSS6, december 43

(Folytatás az 1. oldalról.)

Néhány szót a belpolitikai törekvéseinkről. A kongresszus állásfoglalásai megmutatták, hogy pártunk tovább folytatja, fejleszti és erősíti a szövetségi politikát, köznyelven: a népfrontpolitikát. Megismétlem, amit a beszámolóban mondottam: ezt a szövetséget a munkásosztály vezeti. Menet közben persze hibák is adódtak. A Központi Bizottság óvta az elvtársakat a mechanikus statisztikai szemlélettől. Mégis előfordult, hogy a munkásosztály vezető szerepét védve, párton- kívülit nem engedtek megfelelő funkcióba helyezni. Az is megtörtént, hogy egy adott funkcióra jobb kommunista jelölt, volt, mint pártonkívüli, mégis valamilyen statisztikai szemlélet alapján úgy határoztak, hogy pártonkívülit bíznak meg, hadd lássa az a központ, hogy értik és végrehajtják a politikát. (Derültség). De az egyik nagyobb kárt csinált, mint a másik.

A kongresszus kezdetén Cser- venka elvtársnő elmondotta, hogy Pest megyében például a tanács- funkcionáriusok között bizony csak imitt-amott, hírmondónak van pártonkívüli. De a valóság nemcsak ebből áll. Meg tudnám nevezni a társadalmi élet olyan területeit is, ahol a kommunista közfunkcionárius, vezető megy ritkaságszámba. Ahogy az előbbi nincs rendben, úgy nincs rendben ez utóbbi sem. Az egyiken is, a másikon is igazítani kell.

Jobban kell eleget tenni a VIII, kongresszuson meghatározott követelményeknek, mint eddig. Ha egy funkció betöltéséről döntenek, nem statisztikai normákból keli kiindulni, hanem abból a szempontból kell mérlegelni az összes szóba jöhető embereket, készek-e részt venni az építőmunkában, hű fiai-e a hazának, van-e rátermettségük, megfelelő szakképzettségük, tudnak-e vezetni a mai. yi-. szonyaink között. A műveltséget' és a szakmai hozzáértést meg kell követelnünk a párttagoktól is, mert egy forradalmár az'-’ígak ügyet nálunk enélkül már nem tudja jól szolgálni. És a párton- kívülitől is meg kell követelni a népi hazához és népünk közös céljához, a szocialista társadalom felépítéséhez való becsületes viszonyt. Párttagnak nem kell lennie, de ez elemi norma, amit mindenkitől meg lehet és meg is kell követelni.

Hogyan is alakul tehát a párttagok és a pártonkívüliek viszonya? Nagyon egyszerűen kifejezve: nem szabad hátránynak lennie annak, ha valaki pártonkívüli. Mindjárt hozzáteszem, hogy persze ez előny sem lehet. Nem lehet előny az, ha valaki párttag, de hátrány sem lehet, mint ahogy ez szórványosan előfordul.

Minthogy a párt vezeti a társadalom életét, természetes, hogy a társadalmi életben a párttagok, a kommunisták játszanak főszerepet. Ez a kommunisták dicső küldetése, büszkesége, egyben terhe. Kicsit monopólium ez a mi társadalmunkban, de ezt a monqpó- liumot bárki megtörheti.

Ha egy pártonkívüli annyi erőt és energiát, annyi buzgalmat és harcosságot szentel szocialista törekvéseink megvalósításának, mint egy párttag, biztosíthatom, semmivel nem lesz kisebb a tekintélye, és ott lesz a legmagasabb tisztségekben, a legmagasabb poszton.

A politikai életben szükségszerű és elkerülhetetlen, hogy a vezető államhatalmi testületekben többségben lesznek a kommunisták. A jogokat illetően viszont a párttagoknak és a pártonkívülieknek most is és a jövőben is teljesen egyenlőeknek kell lenniük, és teljesen azonos elbírálásban kell részesülniük.

Nem félünk attól sem, ha valahol a párttagok kisebbségben vannak. ha szocialista célokért szív- vel-lélekkel dolgozó pártonkívüliek alkotják a többséget egy-egy testületen 'belül. Egyébként ilyen létezik is. Helyi államhatalmi és államigazgatási szerveinkben a kommunisták évek óta tartósan abszolút kisebbségben vannak a számarányt illetően, és mégis érvényesül a párt politikája, vezető szerepe. Ez így helyes, mert ez a társadalom az egész népnek épül, természetszerű tehát, hogy a kommunisták nem építhetik önmaguk.

Két kérdésre visszatérek. A beszámolóban kitértünk a párt számszerű növekedésére is, megállapítva, hogy továbbra sem az a törekvésünk, hogy tömegesen és nagy arányban növeljük a párttagság létszámát. Meg is mondtuk, főleg hol, milyen területeken lenne kívánatos a párttagok számát növelni. Ehhez hozzáteszem, hogy én azt szeretném: ha minél kevesébb olyan ember lenne a pártban, akit szívesebben látnék a párton kívül, és ha nagyon sok olyan ember lenne párton kívül, akit párttagnak is szívesen üdvözölnék. (Nagy taps.)

A másik az, hogy ki van velünk és ki van ellenünk? Véleményem szerint a mi társadalmi viszonyaink között, a mi államrendünkben, ahol az ipar, a mezőgazdaság, a kereskedelem szocialista — még a bankárok is szocialisták nálunk (derültség) —, pártállásra, fajra, nemzetiségre, felekezetre való tekintet nélkül velünk van mindenki. aki becsületes munkával, vagy alkotással keresi a kenyerét, mert mint ilyen, részese a nagy munkának, amely a szocialista társadalom felépítéséért folyik, Velünk van és úgy is kell vele együtt dolgoznunk, mint becsületes, tisztességes emberrel és segítőtársunkkal.

Elvtársak! A kongresszusi anya- , gokban és a tanácskozásokon fontos kérdésként szerepelt a demokratizálás továbbfejlesztése. Ez különösen nagy erővel jelentkezik majd a gazdasági reform végrehajtásakor, de jelentkezik más területen, a kulturális életben is igyekeznek decentralizálni és demokratizálni a vezetést, s a pártéletben is erre törekszünk.

Van ennek a demokratizálási törekvésnek osztály cél ja is és ha jól csináljuk, eredményes lesz. Arra törekszünk, hogy

tanácskozás, konzultáció formájában, vagy egyéb módon

lehetőleg már a kérdések eldöntésébe minél nagyobb

számban vonjuk be az érdekelteket, a dolgozókat.

Ismerve a nálunk ma meglévő osztályokat, azok öntudatát, ez bizonyosan azt fogja jelenteni, hogy a munkásosztály és annak fiai ennek a folyamatnak eredményeként még jobban és még nagyobb számban kerülnek be a hatalom gyakorlásába.

Egy másik nagyon fontos, a beszámolóban is érintett kérdés, hogy nagyobb hatásfokkal és jobban érvényre kell juttatni a szocialista bérezés elvét. A jelszó köztudott: aki többet ad a társadalomnak, nagyobb mértékben részesüljön az anyagi javakból. Ennek az elvnek következetesebb érvényesítése azt is jelenti, hogy aki kevesebbet ad a társadalomnak, az kevesebbet is kapjon. Azért is mondom ezt, mert nálunk is vannak, akik ösz- szeköttetések révén, meg isten tudja milyen címen és módon, sokkal többet kapnak a társadalomtól, mint amennyire becsületes munkával rászolgáltak. Harcoljunk az ilyen élősdiség ellen, hiszen a szocialista társadalom a munka társadalma. Ugyanakkor biztosítsuk, hogy a nép javára végzett munkája révén mindenki boldogulhasson, még azt is merem mondani — idézőjelben és szocialista értelemben —, hogy karriert is csinálhasson. Ehhez még egy dolgot szeretnék megjegyezni: sokszor olyan nagy keresetű emberek is kapnak nálunk ingyen állami lakást, akiknek gépkocsijuk, házuk, nyaralójuk van. Hát ha igazság van, akkor legyen igazság. Munkájával keresse meg, amit a mi viszonyaink közt lehet, de ha például lakásra van szüksége, vegye meg magának, vagy építse meg saját erejéből, és ne az állam támogatásával. (Nagy taps.)

Szeretnék szólni a munkaidőre vonatkozó előterjesztésünkről. A Központi Bizottság javaslata az, hogy az iparban 1970 végéig fokozatosan 48 óráról 44 órára szállítsuk le a heti átlagos munkaidőt. Méghozzá úgy akarjuk ■ ezt megvalósítani, hogy ugyanazt a teljesítményt, amit eddig 48 óra alatt értek el, most 44 óra alatt elérjék, ugyanazt a bért is fizetve 44 óráért, amit az emberek eddig 48 óráért kaptak.

Általános törekvésünk a napi munkaidő csökkentése. Ezen belül az iparágak speciális jellegétől függően egyes területeken lehetővé válik, hogy kéthetenként kettős szünnap legyen, másutt más megoldást találnak. Ha majd egy kicsit előbbre leszünk, ha jobban mennek a dolgaink, majd többre is vállalkozhatunk. De ha többet ígérnénk, mint amit be tudunk váltani, akkor becsapnánk a népet, a munkásosztályt és erre nem vállalkozunk.

A magam egyéni elképzelését arról, hogy mit kellene csinálni és hogyan kellene kihasználni a munkaidőt ahhoz, hogy még ennél is rövidebb legyen, csak ritkán merem emlegetni. (Derültség.) Azon törjék a fejüket a gyárak vezetői, hogy ne lézengjünk a munkahelyen naponta egy álló órát, hanem ha már betesszük a lábunkat, akkor dolgozzunk is igazában. Akkor majd kevesebb munkaidő kell.

Négyen, öten is szóvá tették a bányászok jövőjét. Egyik elvtárs azt is mondta, hogy a bányászoknak történelmi érdemeik vannak a politikai harcokban, a népi rendszer kivívásában és hogy ezt majd bizonyára figyelembe is veszik.

Itt a következőkről van szó. Népgazdasági érdek, hogy az alacsony kalóriájú vagy a nagy költséggel kitermelt fűtőanyagokról más fűtőanyagok használatára térjünk át. Ezzel nehéz fizikai munkától is mentesítjük az embereket. Épp ezért, az alacsony kalóriaértékű barnaszén termelését nem fejlesztjük, sőt bizonyos mértékig csökkentjük. Hogy milyen mértékben, ez a lehetőségektől függ. Minél inkább lehet elektromos árammal, gázzal, s olajjal fűteni, annál gyorsabb lehet ez a folyamat.

A bányászság a munkásosztály egyik kiváló osztaga, amely a legutóbbi húsz évben is valóban hősiesen helytállt. Mi ezt nem felejtjük, és nem is felejthetjük el.

A Központi Bizottság és a kormány figyelembe veszi a bányászok osztályharcos, forradalmi érdemeit. Dolgozzunk azon, hogy ezeknek az embereknek — jobbára idősebb bányászokról van szó — a problémáját tisztességesen és becsületesen, az emberiesség követelményeinek megfelelően oldjuk meg.

Kedves Elvtársak!

Most, a IX. kongresszuson napirendre került a parasztsággal kapcsolatban is több kérdés.

A szocialista társadalom teljes felépítése többek között megkívánja a tulajdonviszonyok olyan fejlesztését, hogy azok megfeleljenek a szocialista társadalomnak, amelyben a termelési eszközök a köztulajdonban vannak.

Mi úgy gondoljuk, hogy

a földbirtokviszonyokat és

tulajdonviszonyokat érintő

törvényt körülbelül a jövő

év folyamán ki kell dolgozni.

Igaza van ugyanis Szabó elvtársnak, a nádudvari tsz elnökének — azt hiszem ő említette —, hogy a birtokviszonyoknak is szilárdaknak kell lenniük, mert különben nem lehet dolgozni a termelőiszövetkezetben. Országunk kicsiny, a föld kevés, minden földet ki kell használni, akár város határában, akár a falu határában, akárhol van. Ez a nemzet érdeke. És a földdel való gazdálkodást erőteljesen befolyásolni kell. (Nagy taps.)

Az elképzelés szerint az erről „szóló törvény végleges kidolgozását valószínűleg megelőzi a termelőszövetkezeti tanács létrejötte, amely egyebek mellett a termelőszövetkezeti parasztság pozitív értelemben vett érdekképviseleti szerve is lesz.

Nehogy félreértés essék, nem a munkás-paraszt állammal szemben, hanem az egyes állami vállalatokkal szemben. A termelőszövetkezeti tanács nagyon fontos intézmény lesz, mert a vezető állami, kormányzati irányító szerveknek rendszeresen1 meg kell beszélniük e testülettel azokat az intézkedéseket, amelyek a mezőgazdaságot érintik, hogy azok egyaránt megfeleljenek az országos és a termelőszövetkezetek érdekeinek.

Visszatérek a földtulajdon kérdésére. Mint már mondottam, nyugodt gondolkodási időt kell hagyni a falutól távol élő föld- tulajdonosoknak — ehhez is kell egy-két esztendő — hadd gondolkozzanak, mint szabad emberek, bemennek-e a tsz-be és akkor ugyanabban a helyzetben lesznek, mint a tsz-tagok, vagy méltányos térítésért felajánlják földjüket. Ami pedig a termelőszövetkezeti parasztot illeti, ő határidő nélkül bármikor eldöntheti, megtartja-e tulajdonjogát és akkor föld járadékot kell kapnia azután is, vagy felajánlja és akkor pár év alatt megkapja a megváltási árat.

A Központi Bizottságban -,enki sem képzelte el úgy, hogy a föld- tulajdon rendezése két-, négy-, vagy ötéves ügy. Nincs szükség semmiféle határidőre, semmiféle kampányra. A parasztembereknek megvan a magukhoz való eszük, tudnak mérlegelni, majd ők meghányják-vetik, tudják, mikor kell ezt elrendezni. A mi feladatunk a rendezés törvényes és szociális alapjait megteremteni.

Megcsinálhattuk volna persze azt is, hogy még hallgatunk róla nyolc hónapig. De azt hiszem,

pártunkban éppen azért bíznak a dolgozó tömegek — a parasztság is —, mert nem tartunk a hátsó zsebünkben „titkos dolgokat”, hanem egyenesen és felelősen megmondjuk a parasztságnak: ez az ország érdeke, ehhez fűződik az ő érdeke is, ez segíti egyéni boldogulását.

Akkor is az összefüggéseket kell nézni, ha a szociális kérdésekről, a családi pótlékról, a gyógyszerellátásról és egyebekről van szó. Lássa az összefüggéseket a Kispesti Traktorgyárban dolgozó munkás is, a parasztember is, mert ha csak az egyik oldalát nézi, nem helyes következtetésre jut.

A múlt esztendőben Nógrád megyében voltam egy termelőszövetkezetben, ahol régebbről, 1945—1946-ból személyesen ismertem az emberek egy részét. Beszélgettünk a termelőszövetkezetről. Jó termelőszövetkezet, jó eredményeik vannak. Nyíltan és őszintén beszélgettünk. Felállt az egyik brigád vezetője — egyébként régen, valamikor a harmincas években 14 holdas középparaszt volt; országos díjakat nyert növénytermesztésben —, és azt kérdezte: mikor leszünk mi már egyenlő állampolgárok a biztosításban, a táppénzben, a nyugdíjban? Hirtelenében nem tudtam mit válaszoljak neki. Aztán azt mondtam: elvtársak, emlékezzenek vissza mondjuk 1948—1949- re. Mennyit agitáltuk akkor magukat, hogy csináljuk meg a termelőszövetkezetet, mert az jó dolog. Akkor maguk azt felelték: igen, mi nem vagyunk a szocializmus ellen értjük is, és biztos, hogy jó is lesz, de ne siessünk annyira, várjunk még egy kicsit.

Az a célunk, hogy végső fokon ne legyen különbség a város és a falu között és akár ipari üzemben dolgozik valaki, akár termelőszövetkezetben— azonos joggal rendelkezzék a táppénzben is, a nyugdíjban is, a családi pótlékban is. Ennek most van akadálya: nincs rá anyagi fedezet. Előbb ezt meg kell teremteni. Most én mondom, hogy egyetértek ugyan magával, mint annak idején maga velem, csak most én mnodiom azt, hogy ne siessünk annyira, várjunk egy kicsit. (Nagy taps). Meg fogjuk, meg akarjuk csinálni. A munkásembernek is meg kell értenie, hogy ez végső fokon társadalmi célunk, s a parasztembernek is tudnia kell. hogy ehhez bizonyos feltételek kellenek, amit most a Központi Bizottság javasol, az nagy lépés ebben az irányban.

Végül a termelőszövetkezeti taí nácsokkal kapcsolatban megemlítek még egy kérdést. Nehogy azt higgyék, hogy én uszítani akarom a termelőszövetkezeteket, de jelenlegi gyakorlatunknak van egy nagy baja, amit mindnyájan ismerünk: az, hogy a mezőgazdaságban a szó igazi értelmében nem tudjuk betartatni a szerződéses kötelezettségeket. A következő a baj: mezőgazdasági termelésünk még nagyon nagy mértékben függ az időjárási viszonyoktól, még nem elég magas fokú a gépesítés, a technika, stb. Ennélfogva az egyik évben rossz, a másikban meg jó a termés. Ha rossz a termés, az ár emelkedik és akkor a tsz kezdi el a cselezést, a huzavonát, hogy ne a szerződéses áron adja át az árut, hanem drágábban. (Derültség). Ha viszont beüt egy jó termés, akkor a kereskedelem ránéz az első osztályú árura, s azt mondja: ez csak negyedosztályú. (Derültség).

Azt hiszem, hogy az országnak az lenne a legjobb, ha mindenki becsületesen betartaná a szerződést: a tsz-ek is, az állami vállalatok is. Ha jó a termés, ha rossz. Ebből mindig kevesebb kára van az államnak is, meg a termelőszövetkezetnek is. Hanem veszik át a bő termést, akkor jövőre nem vetnek. És megfordítva,' Ez hullámzást, aritmiát visz mezőgazdasági termelésünkbe. A tsz-tanácsokkal kicsit javítjuk ezt a mechanizmust. Ha majd ez működik, a mezőgazdaság sokkal több termést ad az országnak, olcsóbban és jobb minőségben.

Elvtársak! A harmadik ötéves tervet az országgyűlés jóváhagyta, s a terv — ahogyan Lenin mondta —, tulajdonképpen a párt második programja. Megvalósítása a párt elsőrendű politikai feladata. E munka nagyon fontos része a gazdasági mechanizmus reformjának gondos előkészítése és jó bevezetése.

Mindnyájan végighallgattuk Szviridov el vtársnőnek, az ófehértói tsz elnökének beszédét. Nehéz beszéd volt, azt hiszem mindnyájunk számára. Lehet azon nevetni is, de akár sírhattunk volna is.

Nem kívánok itt most a gazdasági reform részleteiről szólni, de ha csak valamennyire is jól csináljuk és rendezzük el a dolgokat, az elvtársnő által felrótt fonák jelenségek megszűnnek.

Még egy érvet szeretnék felhozni. A nyáron jártam egy mohácsi termelőszövetkezetben. Hasonlóan gyenge volt valaha az is, mint amilyenről itt a szabolcsi elvtársnő szólt. Azok is 12 forintos munkaegységgel indultak, aztán felmentek vagy 60 forintra. Értelmes vezetés, dolgos tagok, nagyon sok nő, fiatal van ott és még az is sajátossága ennek a tsz-nek, hogy három olyan nemzetiség él és dolgozik benne együtt, amely évszázadokon át nem tudott közös nevezőre jutni. Ma a magyarok, délszlávok és németek szinte egy családba forrtak össze. Csak * egy megkülönböztetés van közöttük, ki dolgozik jól, becsületesen és ki nem. Eldicsekedtek országos rekordokat döngető terméseredményeikkel, aztán a főagronómus hozzám fordult és közölte: mi is nagyon várjuk a gazdasági mechanizmus reformját, és azt is meg mondom, hogy miért. A reform nélkül megvagyunk, látja, milyen eredményeink vannak, az emberek meg vannak elégedve, ostromolnak minket még a gyárakból is, hogy belépjenek. De van egy nagyon nyomós okunk: szeretnénk egyenes úton járni. Magyarázatként hozzátette: mindenki tudja, hogy ilyen búza-, kukoricaátlagot, ilyen hízlalási átlagot nem lehet elérni, ha mi csak a központi norma szerinti műtx-ágyát tesszük a talajba, vagy a központi norma szerinti koncentrátumot adjuk. Ennél többet kell adni, és mi többet is használunk fel. Hogyan? Ezt most nem részletezem — mondta — de a törvényesség határát súrolva. (Derültség). Nagyon jól tudjuk, hogy amennyivel több műtrágyát teszünk mi egy hold

(Folytatás a 3. oldalon)

\