Tolna Megyei Népújság, 1966. december (16. évfolyam, 283-308. szám)

1966-12-18 / 298. szám

TOLNA MEGYEI NÉPIES AG

1966. december 18.

Hivatalos voltam egy fogadásra. Keresek, kutatok a szekrényben, mindent felforgatok, de hiába. Nincs és nincs iszta ingem. Hazajött a feleségem. Mondom neki, hogy nincs tiszta ing, most hogyan menjek a fogadásra. „Sebaj, drága ohannes — mert így hív a drágám! —, majd lesz mindjárt tiszta ing. Itt van ez a konzervnyitó, a spájzban találsz egy nagy konzervdobozt, nyisd fel és máris mehetsz!’.

Bementem a spájzba, kihoztam a dobozt, felnyitottam, és az angyalát, valóban egy habfehér ing •volt a konzervdobozban. Sőt, még egy nyakkendő is.

Konzerving, meg konzervnya kkendő.

„Ne legyen konzervatív! Viseljen konzervruhát'1 — láttam a hirdetést, miközben arra gondoltam: „Ha egyszer otthon is lesz konzervruha, akkor bizonyára sokan a falhoz verik majd a dobozt, mert nem lesz hozzá elég konzerv- ruhadobozt nyitó konzervnyitó!”.

És akkor majd otthon is bejegyezheti a feleségem abba a háztartási naplóba, amit az OTP-től kaptunk, hogy vásárolt három konzervinget, két konzervréklit, két konzerv- kötényt, egy konzerv WC-papirt, egy konzervkalapot nekem és egy doboz konzervált észt — szintén nekem.

Addigra mindenkinek lesz elég pénze, mindenki vezetheti majd a háztartási naplót is, amiben minden rubrikát pontosan kitölthet a feleség, még azt is, amely előtt ez olvasható: a férj fizetése, meg a másikat is: jutalom, prémium, egyéb pénzbevétel. Addigra a férjek mind őszinték lesznek, mert mi mást is tehetnének abban a korban, amikor már a gondolatot is lefényképezik.

Most még csak egy ember készít ilyen felvételeket, Jul FÁsenbanprofesszor, Denve rben. El is mentem hozzá. A professzor elmondta: van egy médiuma, Serious. Az ő gondolatait fényképezi.

— Eleinte nehezen ment, de később már sikerült lefényképeznem Serious gondolatában megjelenő házakat, néha embereket is. A képek még nem tökéletesek, de a házak körvonalai már jól kivehetők...

Őszintén megvallom: én nem hiszek a gondolat-lefényképezésben egészen addig, amíg a professzor el nem küld’ az én gondolataimról készült képet, amit akkor készített, amikor nála jártam. Ha ezen a képen az lesz, amit akkor a professzorról gondoltam, akkor nemcsak a professzor lepődik meg nagyon, de én is. Egyébként az elmúlt napokban már meglepődtem egyszer. Éppen Iránban jártam, ahol akkor tartották a'népszámlálást Gondoltam, én is elmegyek az én kedves jó barátommal népszámlálni, legalább add tg is beszélgethetünk. Egy ideig minden rendben ment. Hanem egyszeresük nagy bizonytalanság lett úrrá, nemcsak rajtunk, hanem azon a hetvenöt éves parasztbácsin is, akit faggattunk. Az öreg hiába törte a fejét, sehogy sem jutott eszebe, hogy egyik-másik gyerekét melyik felesége hozta a világra. Hiába törte a fejét már vagy negyedórája, nem tudott dűlőre jutni. Ekkor kicsúszott belőlem a kérdés:

— Ejnye, tatám, hát hány felesége van, hogy még ezt sem tudja megjegyezni?

— Harminchat! — húzta ki magát az öreg.

Később azért minden gyereknek meglett az anyja, mert az öreg elmondta nekünk, az önéletrajzát, és amikor abban gyerek szerepelt, akkor mindig megállítottuk és megkérdeztük: hányadik feleségétől? így rájöttünk.

,n , »t

Még szerencse, hogy az öreg hosszan beszélt az életéről Nem volt olyan szófukar, mint Guendeline Wells, 25 éves londoni nő, aki a Women című angol női hetilap önéletrajzpályázatán első díjat nyert. Ő írta meg a legrövidebben és legszellemesebben az önéletrajzát. így: „Néhány évvel ezelőtt az arcom volt sima és a szoknyám ráncos, most fordítva van”.

A miniszoknya, a mini-golfpálya, a miniautó, a mini- rádió, a mini-rablás után megszületett a mini-önéletrajz is, amely olyan mini, hogy még az IBUSZ sem elégedne meg

vele.

Viszont én elégedett voltam azzal, amit Ursula Andresz filmfelvételén láttam. Ursula az utóbbi évek legnépszerűbb sexbombája. Amikor egy kis szünet volt, odajött hozzám, üdvözölt, majd így panaszkodott:

— Nem értem, drága Johannes — ő is így szólít! —, miért marad tátva a filmfelvételezők szája, valahányszor le kell vetkőznöm a kamera előtt...

— Drága Ursula, ha férfi volna megértené...

Ezzel búcsúztam Ursulától és most búcsúzom öntől is. Zárom soraimat, tisztelettel:

Akik az „édes életet” keresik

Irta: Jusztin Veirras

(A Jeune Afrique című tuniszi lapból)

Egyes fiatal afrikai államok vezető köreinek képviselői utánozzák a polgári társadalomban uralkodó szokásokat, s ez fékezi országaik népeinek társadalmi, gazdasági és kulturális fejlődését.

Elefántcsontpart gazdasági eredményeiről látszólag mindennél ékesszólóbban tanúskodtak a függetlenség kikiáltásának 6. évfordulója alkalmából, ez év augusztusában rendezett látványos ünnepségek. Sok afrikai ünnepségen részt vettem már, de az. amit Abidjanhan láttam, a több mint 90 országból érkezett küldöttségek egyikének tagjaként, a szó szoros értelmében felülmúlta minden elképzelésemet.

Ki fürdik aranyban?

. Különösen fényűző volt az elnöki palotában rendezett, nagyszabású esti fogadás. Elegáns frakkok, szmokingok, 4 rendjelek, mélyen dekoltált estélyi ruhák, udvarias kézcsókok, mosolyok, kacagás... S bár a meghívón az állt, hogy nincs előírt öltözék, a fogadáson szinte egyáltalán nem voltak utcai ruhát viselő emberek. A köztársaság vezetőinek termetére simuló frakkok körülbelül 100 000 afrikai frankba kerülnek. A nagyestélyi ruha ára is fantasztikus összeget tesz ki.

Elefántcsontpart Köztársaságban egyes gazdasági sikerek eredményeként nem ismer határt az „elpolgáriasodási” verseny. Egyre jobban elterjed az az életforma, amely jószerint azon a versenyen alapszik, hogy ki tud több drága holmit vásárolni. Koffi hem tudja elviselni, ha kollégája, Kuassi ugyanolyan márkájú autón jár, mint ő, hát eladja kocsiját és „Mercedes 220”-at vásárol.

Abidjanban ' megismerkedtem egy sofőrrel, aki jobban öltözött, mint a gazdája. Ez természetesen jogában áll. Pedig a gazdája ötször annyit keres. Elég furcsa, hogy egy olyan országban, mint Elefántcsontpart, ilyen formákat ölt a versengés. Az egy lakosra jutó átlagos jövedelem ugyanis mindössze ’ 50 000 afrikai frank. De nem az én feladatom, hogy ezekről a dolgokról ítéletet alkossak. Viszont meg kell mondani, hogy ha nem az öltözködés, hanem a termelés területén versenyeznének ilyen hévvel és energiával, akkor Elefántcsontpart 15 év leforgása alatt fejlett országgá válhatna.

Valahányszor Dahomeyben járok, este mindig elmegyek a „Ca- lebas”-ba, Cotonou legdivatosabb éjszakai mulatójába. Itt megtalálhatja az ember Cotonou egész „elitjét”. A főhivatalnokok szívesen felkeresnek más helyeket is; a „National”-t, a „Lido”-t, a ,,Kagyló”-t és a nemrégen nyílt ötemeletes klubot, az „ötödik Égbolt”-ot.

A „Calebas”-ban, ahol miniszterek, kormányhivatalnokok, részvénytársaságok igaizgatói, ügyvédek, orvosok és professzorok ülnek a páholyokban, meglehetős pontossággal képet alkothatunk az ország társadalmi arculatáról. De ilyen céllal nyugodtan felkereshetjük hajnali három és négy között a már említett többi klubot is. Legutóbb augusztus

13-án érkeztem Cotonou-ba és még ugyanazon este elmentem a „Calebas”-ba.

Ez alkalommal a megszokottól némileg eltépő volt a hangulat. A zsúfolásig . megtelt lokálban mindenki a kormány nemrégen elfogadott takarékossági intézkedéseiről beszélt.. Külön „amortizációs” adót is . kivetettek. Minden üzletkötés után egy százalékos adót kell fizetni. Á sokgyermekes családoknak folyósított segélyt egy gyermek után 2500 afrikai frankról 1250-re csökkentették. A magánszektorban tíz százalékkal nyirbálták meg a kere- ■ seteket. Ezeket az intézkedéseket azzal a céllal hozták, hogy felszámolják a kétmilliárd afrikai frankot kitevő belső államadósságot. Nekem úgy tűnt, hogy Dahomey lakosai ironikusan fogták fel ezeket az intézkedéseket. „Most már nem vagyunk képesek további áldozatokra, legfeljebb csak az államot áldozhatjuk fel” — hallottam egyesektől.

Vasárnap a dahomey rádióállomás épületében találkoztam Speró Adotevivel, a tájékoztatási osztály vezetőjével. Az ő közbenjárása révén meghallgathattam a nép különböző képviselőinek lemezre rögzített válaszait arról, hogy mi a véleményük a takarékossági intézkedésekről. Nem hittem a fülemnek. A többség egyáltalán nem helyeselte ezeket az intézkedéseket, bár elvben elismerte, hogy takarékoskodni kell. Spero Adotevi úgy döntött, hogy mind a pozitív, mind a negatív válaszokat leadják a „Hangos Újság” következő adásában. Csodálkozásomat látva megjegyezte: „Tudja, nem hozhatunk egyszerre takarékosságra kötelező és az embereket elnémító intézkedéseket”.

Mielőtt elutaztam volna, egyik barátom a következőképpen próbálta összefoglalni a helyzetet:

— Szerettünk volna 1—2 milliárd afrikai frankot kapni Frar ciaországtól, segély formájában, a belső egyensúly helyreállításához. A francia kormány azonban feltételt szabott: először hozzuk rendbe pénzügyi helyzetünket azután foganatosítsunk szigorú takarékossági intézkedéseket. Párizs elhatározta, hogy mégmutatja nekünk: támogatása nem örök időkre szóló.

— És a katonák?

— Ök megtesznek mindent, amit tudnak. De csodákat nem várhatunk tőlük.., Végül is minden hatalom az 6 kezükben van.

Az „elit“ kudarca

Dakarban augusztus elején a templomokban és a mecsetekben egyaránt esőért imádkoztak. A szárazság súlyosan fenyegette a földimogyoró-ültetvényeket. A tőzsdén az értékpapírok árfolyama több mint 20 százalékkal esett, ami körülbelül 12 millió afrikai frank veszteséget jelent.

Augusztus 12-én végre eleredt az eső. A parasztok hozzáláttak a másodvetéshez. A szenegáli kormány tagjai osztották a parasztok aggodalmát. Abdoullayo Lyt az Afrikai Átcsoportosítás Szenegáli Pártjának vezetője (ez a párt egyesült a Szenegáli Haladó Unióval), s aki egyúttal egészségügyi és társadalombiztosítási miniszter, dolgozószobájában fogadott. Igaz, telefonon figyelmeztetett: „Nem adok interjút. De jöjjön, legalább megismerkedünk”. Az ismerkedés több mint egy óra hosszat tartott

— A bürokrácia képviselőinek, akik fontos posztokat töltenek be a függetlenségüket nemrég elnyert afrikai államokban, most, vagy soha, de el kell gondolkoz- niok — állapította meg. — Szellemi átállítódásuk túlságosan lassan megy végbe. Óriási a különbség közöttünk, polgári technokraták és a nép között. Hol vannak a függetlenségnek a népet illető gyümölcsei? Ezeket a gyümölcsöket csak a hivatalnokok és az értelmiségiek kaptáit

— Tehát ön úgy vélekedik hogy ,,az elit” kudarcot vallott?

— Kétségtelenül, bár nem teljesen a maga hibájából. Még nem volt felkészülve arra, hogv a függetlenség elnyerése után magára vállalja a felelősséget. Nem tudott kapcsolatokat kialakítani a néppel. Ezenkívül nemcsak.

hogy nem irtottuk ki a gyarmati múlt csökevényeit, hanem tovább fejlesszük azokat.

— Mit kellene tenni, hogy javítsanak a helyzeten?

— Mindenesetre maga a valóság kényszerít bennünket arra hogy a fellegekből leszálljunk a földre. Nálunk, Szenegálban, jelenleg nagyon korlátozottak az „elpolgáriasodás” lehetőségei. S azután úgy gondolom, nagyon lebecsültük a népnek azt a képességét, hogy önállóan válasszon)

A tanácsadók

,gyámkodása4

Azt hiszem, Abdoullayo Ly nem téved, amikor az „elitre’ hárítja a felelősséget, amiért a fiatal afrikai szakemberek többsége könnyelműen, vagy közönyösen fogja fel a reá váró feladatokat. Egy szenegáli főtisztviselő, aki rendkívüli éleslátásról tett bizonyságot, a következőket mondta nekem:

— Hogyan is mehetnének jól a dolgok, amikor a közigazgatás minden szinten ennyire felelőtlen ! Sehol semmi lelkesedés.

— Nem kellene leváltani az ilyen tisztviselőket?

— Nem ez a probléma lényege, hanem az, hogy gyakran túllépnek illetékességi körükön. Erősen érződik a műszaki tanácsadók „gyámkodása” is. Természetes. hogy az ilyesmi nem ösztönzi a szenegáli „elitet” és az nem is hajlandó megbékélni ezzel.

— Egyébként valóságos legendák keringenek a szenegáli tisztviselők lustaságáról, akik ráadásul sokszor alaposan benyúlnak az államkasszába is.

— Valóban legenda, hogy az afrikaiak állítólag lusták és hazugok. Ez nem igaz. Igaz, előfordulnak visszaélések, de ezek ellen lehet küzdeni. A baj gyökere az, hogy a kormány soha nem bízott bennünk komolyan. Közöttünk és a kormány között ott vannak a műszaki tanácsadóik, s a kormány csakis bennük bízik.

— De ezdk a műszaki tanácsadók látszólag nagyon jól kijönnék önökkel?

— Nem általánosítom. A mi viszonyaink nem tükrözik a valóságot. A műszaki tanácsadók lelkűk mélyén nem szívlelnek bennünket, s mi ezt ugyanilyen érzéssel viszonozzuk.

Mindennél könnyebb volna olyan következtetésre jutni, hogy Szenegálban és más afrikai országokban a tisztviselők nem tanúsítanak különösebb lelkesedést feladataik iránt, s közömbösek a nemzeti érdekekkel szemben, mivel a külföldi műszaki tanácsadók nyomást gyakorolna^ rájuk és tétlenségre kárhoztatják őket. Ez azonban a dolgok túlságos leegyszerűsítése lenne. A különböző afrikai országokban tett megfigyeléseim gyakran eszembe juttatják Mali elnökének, Modibo Keltának szavait;

— Az afrikainak, alá gyarmati rabságban volt, szabad emberré kell válnia, meg kell rehabilitálnia önmagát, meg kell szabadulnia a kólón ializmus idejéből örökölt szokásoktól. Aa afrikainak elő kell segítenie önnön felszabadulását.

Itt nem arról van szó, begy aszkéta életet kell követelni az afrikaiaktól. De az új afrikai társadalom most van kialakulóban. Ez a társadalom a „nyugati életforma” utánzásával kritika nélkül átveszi annak torz vonásait és olykor még büszke is arra, hogy vakon utánoz mindent, amin európai cégjelzés van.

Itt az ideje, hogy az afrikai társadalom megértse: döntenie kell. önálló ítéletet kell alkotnia és nem szabad utánoznia. Ha nem ezt teszi, akkor lemon d saját „énjéről” és a rosszabbik utat választja.