Tolna Megyei Népújság, 1966. december (16. évfolyam, 283-308. szám)
1966-12-14 / 294. szám
4 TOLNA MEGYEI NEPtJSAG Visszatalált a társadalomba A sebek behegedtek KÜLÖNÖS VÉLETLEN folytán ismét összetalálkoztam régi riportalanyommal, a volt remeteasszonnyal. Kórházi látogatáskor a szomszéd ágyon fekvő, féloldalán béna betegnél említették Rózsi néni nevét. Ha kiadják a kórházból, megszerzik mellé őt ápo- lónak._ Csak sötétedés után található otthonában Rózsi néni. Egy kis melléképületben lakik Szekszár- don, az újvárosi József Attila utcában. Asszonynevét még a szomszédasszonyok sem tudják, mindenki keresztnevén szólítja. Meglepődés. Kétség nem fér hozzá, ő az. Rózsi néni ő, a nyolc esztendeje nem látott remete- asszony, aki akkor hagyta el a sivár életet és tért vissza az emberek közé. De mennyire megváltozott a külseje! A ziláltságnak nyoma sincs, az akkori darócruhával szemben ruházata olyan, mint a többi asszonynak. 1959- ben — amikor riportomat róla írtam — tiszteletben kellett tartani kívánságát. Kérte, hogy ne beszéljünk róla, borítsunk fátylat a történtekre. Most házi betegápolónő. Azokhoz a családokhoz „szegődik”, akik nem tudják gondozni a kórházból kikerült, többnyire idősebb betegeiket. Kivel hogyan egyezik, vál- takozóan havi 600—800 forint járandóságot kap az étkezés mellett a gondviselés ellenében. Hosszú évekig élte sivár remeteéletét a szekszárdi Szücsény- szurdik egyik odújában. Visszatérése után, Modróczki Józsefné, vagyis Rózsi néni a nagybetegek türelmes istápolója lett. Mint mondja, tíz perce érkezett haza. Nagyon beszédes, fürge asszony. Először is gyorsan begyújt a kályhába. Közben az élet keserveiről, a neki kijutott megpróbáltatásokról kezd beszélni. Most reszkírozom meg a kérdést: — Világtalan volt az édesapám. Korán férjhez mentem, majd 1931-ben megszületett a kislányom. Kétszer házasodtam, kétszer váltam el. Alig cseperedett fel a lányom, ő is elhagyott. Magamra maradtam. így karácsony táján mentem el a szekszárdi hegyre remetének. Rókák, patkányok, kígyók tanyája volt oda- érkeztemkor a barlang. Kenyéren és vizen éltem évekig. Féltek tőlem az emberek, mintha leprás lennék. — Egyszer éjszaka barangoltam magányosan a szőlőhegyen és rátaláltam lépni egy fekvő ember lábára. Felugrott és papucsait is elhagyva, kiabálva elrohant. Pedig »felismert. Hasztalan kiabáltam utána, hogy „Ne ijedjen meg bácsi, csak én vagyok, a remete” — elszaladt. Úgy döntöttem, vissza kell jönnöm a városba. Azóta itt lakom és innen járok dolgozni — mondja szaporán. Körbe mutat szerény, de •virágokkal, bútorokkal teli szobájában. — A szomszédok mondták, hogy sokfelé hívják házi betegápolásra. Meg tudná-e mondani, visszatérte óta mennyi ápoltja, hány gondozottja volt? — TÉNYLEG IGAZ, hogy sokfelé hívnak. Éppen ma vitték el a Kölcsey utcából betegemet, a Prantnernét Pestre a lányához. A bénasága a tomásztatással most már annyira rendbejött, hogy lábraállt. Ott is élhet, mert ha nem is egészséges, nagyjából bírja magát. Megtudták, hogy elmegy a betegem. Ezekben a napokban nyolc helyre hívtak. Némelyik minden ékesszólását igény- bevéve próbál rábeszélni. Valamennyit nem vállalhatom. Nem tudom, hogy eddig összesen hányán lehettek, örülök amikor gyógyul, elégedett a beteg, szo- morkodom, amikor át kell segíteni a végórákon a halálos bete— Mondja Rózsi néni, mi vitte, mi vihette a remeteségbe? Hosszas szünetet tart, úgy tűnik, mondaná is, meg nem is. — Lelki okaim voltak — feleli először szófukarul. — Családja volt-e? — Erre már beszédesebbé válik. Kényelmesen elhelyezkedik a régi fotelban. get. Sajnos, sokszor láttam a halált, tudom, miért érdemes élni. — Elégedett-e mai életével? — A jelenben élek. Este nyugodtan hajtom le fejemet. Elégedett, sőt boldog is vagyok. Meg- edzett a sors. Tudja kedvesem, ha a fát sokszor megrázza a vihar, egyre erősebbek gyökerei. Valahogy én is így vagyok. Én iiiiiiiitiiiiiimiiiiiiiiHimiiiiiimiiiiiiiiimiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiHiiiiiiiiiiiiu akkor vagyok beteg, ha nincs kinek gondját viselnem. Minden pénznél többet ér, ha könnyes szemmel mondanak köszönetét. Ez erőt adó. — Hálásak az emberek a törődésért? — Ahogy vesszük. A betegek nagyon. Egy-egy pillantással megköszönik a fürdetést, a jó ebédet, a tisztántartást. A hozzátartozók? Azok is többnyire. Higgye el, nem a pénzért teszem, bár valamiből élni is kell. Jó érzés, amikor az utcán találkozom régi ismerősökkel, akik tisztelettel köszönik, amit könnyítésükre tettem a hozzátartozójukkal még régebben. Hosszasan nem zavartatom magamat a hálátlansággal. Azokat nem szeretem, akik elmennének a munka temetésére. Dolgozzon mindenki. Lehet, hogy meglepő, de irigyeim is vannak. Nekik azt szoktam mondani: Jöjjenek. Próbálják meg ők is a nagybetegek ápolását. Utána elhallgatnak. Megvagyok jól, nincs okom panaszra — fejezi be derűsen Rózsi néni. „A REMETE ASSZONYT beköltözött Szekszárdra” — írtuk nyolc esztendővel ezelőtt. Modróczki Józsefné nemcsak beköltözött a városba. Beilleszkedett és — sokak által dicsért — hasznos tevékenységet végez. Elégedett, sőt szavai szerint „boldog ember” ez az ötvennégy esztendős, törékeny termetű, szívós asszony. Nyaranta kis unokáját fogadja. Nem csak olyankor, de egyéb napjain sincs már egyedül. Megtalálta a helyét a mi társadalmunkban. Istápolja a betegeket. SOMI BENJAMINNÉ ám MM8 1986. december ÍÜ Szovjet fotósok kiállítása Még közel egy hónapig tart nyitva az APN sajtóügynökség fotókiállítása az MTI Tanács körúti termében. A vendégkönyv arról tanúskodik, hogy tetszenek a képek, jó a válogatóig. Nem fotóművészek — fotóriporterek állították ki képeiket. A fényképek fotoriportok részeiként, vagy cikkek illusztrációiként készültek. A néző ezt nem veszi észre — a képek önmagukban, egy-két szavas aláírással is önállóak, egy-egy gondolat művészi kifejezői, bizonyítva, hogy a sajtó számára is lehet ilyen felvételeket készíteni. Ezért közlik szívesen a szovjet fotósok képeit mindenhol a világon az újságok és képeslapok szerkesztőségei. Dicsérő jelzők kíséretében fel lehetne sorolni a kiállítás mind az 52 képét, de itt csak néhányat emelnék ki közülük. Sikeresen- oldotta meg feladatát Gorjacsev ,,A hétéves terv léptei” című képe. V. Susztov korunk hírességeit hozza emberközelbe, a „Találkozás Taskentben”, „Mihail Solohov” és „A világűr úttörői” című képein. A póztalan- ság, az őszinte jókedv a megkapó V. Noszkov Konyev és Bugyonnij marsaitokat ábrázoló képein is. G. Zelma fotói, a Repülés” és a „Makaróni üzbég módra” mozgalmasságukkal, Abramocskin „Kollégák” című felvétele különös bájával ragadja meg a nézőt. Hasznos a kiállítás megrendezése. Fotósainkat megismerteti kollégáik szakmai felkészültségével, s az egyszerű nézőnek is betekintést nyújt a szovjet fotóművészeibe, a képek anyagával pedig a mai szovjet valóságba. SZERED AS. AGNES Konyev és Bugyonnij marsall fényképe. tV. Noszkov felvétele.) IGAZ TÖRTÉNET A MÚLT SZAZADBÓL iiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiimiiiiiiiiiiriiiiiiiiiiiiiiiiiiimiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiuiiiiiiiiiiiiiiti — 151 — Az öreg Jim séta állt tétlenül, felkapott egy széket, s vadul körülnézett. Mintha megfiatalodott volna... Úgy harcolt, mint egy oroszlán. Vadul osztogatta az ütéseket. A félelem ezúttal sem kerítette hatalmába. Joan sem ijedt meg. Amikor észrevette, hogy James Caroll feléje tart, és le akarja ütni, gyorsan lehajolt és megmarkolta a piszkavasat. Hangosan elkáromkodta magát és fejbe vágta. Bridget sikoltozva a szobába rohant. John Purtle tántorogva utána ment. Eszeveszetten hadonászott fejszéjével. Olyan részeg volt azonban, hogy megbotlott és hasra vágódott. Nagy nehezen feltápószkodott, és fenyegetni kezdte Bridgetet: — Megnyúzlak, te boszorka! A gyűlölet, amely évékig lappangott az emberekben, most utat tört magának. A konyha olyan volt, mint egy csatatér. A bosszúállók hevesen csapkodtak, az is megesett, hogy ütésük célt tévesztett. Az egyik farmer meg éppen társát találta el husángjával. Jóimét a falhoz szorították, de ő nem adta fel a harcot. A szék volt egyetlen fegyvere, azzal verekedett. Három embert is leütött. A túlerő azonban legyűrte. Szótlanul összecsuiklott. Az egyik faimer felemelte baltáját és egy csapással levágta a fejét. így pusztult el a gonosz család megalapítója. Az őrjöngő tömeg Joant sem kímélte. Kiütötték kezéből a piszkavasat, s ütlegelni kezdték. Az idős asszony azonban nem hagyta magát, karmolt, harapott, úgy küzdött, mint egy — 152 — nőstényfarkas. Az utolsó leheletig átkozódott és káromkodott. — Valahányan a pokolba kerültök! — kiáltozta. Egy ütés tarkóm találta és térdre hullott. Ki- bomlatt ősz haja. Szeme vérben forgott, most már kiáltozirá sem tudott, csak hörgött. Végül arcra bukott és mozdulatlan maradit. A megvadult emberek azonban tovább ütötték. Bridget Donnelly átfutott a hálószobába. John Purtle azonban a nyomában volt. Veszettül ha- danászatt baltájával. Bridget kinyitotta az ablakot, hogy kiugorjon. A támadást azonban előre kitervelték. A bosszúállók nem mentek be valahányan a házba. Minden kijáratot őriztek, így az ablakoknál is két-két ember álldogált. Semmilyen lehetőséget nem adtak a Donnellyéknalk, hogy netán kereket oldjanak. Azt a parancsot kapták, bármi is történik berat a házban, maradjanak helyükön. Az egyik ahlak ki vágódott. Bridget kikémlelt a sötétbe, abban reménykedve, hogy elmenekülhet. Amint azonban kidugta fejét az ablakon, az árnyékból előlépett két farmer. Meglóbáliták husángjukat és Bridget ijedten visszahúzódott a szobába. Látta, hogy az ablakon ót nem menekülhet. Becsapta az ablakot, ügyesen megkerülte a részeg Purtlet, a lépcsőhöz rohant, hogy félmenjen az emeleti szobába. Néhányan azonban észrevették, hogy mi a szándéka és utána eredtek. Az emeleti szobában elkapták, a földre döntötték, majd a hajánál fogva a konyhába vonszolták. A lány úgy sikoltozott, mintha — 153 — nyúznák. A konyhában aztán nekiestek és agyonverték. Tom tartotta magát a legtovább. Eleinte úgy J tűnt, hogy nem lehet földre dönteni. Megbjlin- cselt kezével vadul csépelte ellenfeleit. Nemcsak védekezett, hanem támadott is. Fürgén jobbra- balra> ugrándozott, kikerülte az ütéseket, ahova meg lecsapott, vér freccsent, csont repedt. A túl. erő végül azonban legyűrte. Tom azonban ezúttal sem hagyta magát. Hangos csatakiáltással még egyszer támadásba lendült, utat tört magának a konyhaajtó felé. Ketten is beléje csimpaszkodtak, ő azonban lerázta magáról támadóit. Egy ugrással az ajtónál termett, s oly hevesen ' megrántotta, hogy a kilincs a kezében maradt Ezúttal sem veszítette el lélekjelenlétét, nékifeszítette vállát az ajtónak és pár pillanat múlva már .kint volt az udvarban. Futásnak eredt, ám megbotlott.' Amikor elesett, valaki vasvillá- val hátba szúrta. Utána visszavonszolták a konyhába és valahányan nekiestek, szúrták, vágták, ütötték. Egészen elveszítette emberi formáját, ; valósággal széfkaszabolták. Az egyik támadó fel- I emelte baltáját, lesújtott és levágta a fejét. Janny Conor, a Doranellyék házában rejtőző 11 éves kisfiú a hatalmas lármára előmeré.szke- j dett az ágy alól, így hiteles szemtanúja lett az eseményéknek. Később a tárgyaláson azt mesélte, hogy a támadók szörnyű dolgot műveltek i Tom bácsival. A borzalmas látvány azonban any- nyira megrémítette, hogy visszabújt az ágy alá.
