Tolna Megyei Népújság, 1966. november (16. évfolyam, 258-282. szám)
1966-11-20 / 274. szám
Fekete István: (SIMON ISTVÁN: AZ A hideg megállt az udvarokon és hóarcával a földet nézte. A felhők vastagon, nehézkesen úsztak észak felé és ónos szürkeségükben komorabbak voltak, mint nyáron a legfeketébb viharfelhő. A verebek, cinkék, sármányok, ki tudja, hová bújtak, csak a varjak kerengtek alacsonyan és rekedten károgtak az éjszaka elé. Mert késő délutánra járt már. A jószág álmosan kérődzőit a homályos istállóban, s az ember megállt, mikor betette az istállóajtót és felnézett az égre. — Hó lesz — gondolta Berta Jancsi — hó. Megette a fene a holnapi vásárt. Bement a házba. Csak annyit mondott: alighanem valami idő készül. — Reggelig még megfordulhat — mondta az asszony. — Persze — bólintott Jancsi, — persze. Rózái nem tudott mit válaszolni. Pedig szeretett volna. Mostanában keményen bánt az urával, és Jancsi állta a házi viharokat, mert gyereket vártak. Ilyenkor ez így van, hát így van. — A tehenet el kell adni. — Igazságod van — bólintott Jancsi —, csak az idő engedje. — Meg a lustaság. Némelyik ember lustaságból halogatja a vásárt. — Van olyan is — mondta csendesen Jancsi. Az éjszaka lassan elmúlt. Hajnal felé fütyörészni kezdett a szél. Nyikorgatta a kútágast, csapkodta a kiskertajtót és olyan aprón hordta a havat, hogy látni nem is lehetett. Csak érezni. Jancsi előhúzta a szánkót, szénát készített, befogta a lovat és kivezette Csákót, az öreg tehenet. Csákó békésen és bután nézett a hajnali homályba és csak akkor bődült el, amikor a kötéllel a rakoncéhoz kötötték. Nyers, mély bődülését elkapta a szél, nekivágta az istállóajtónak, a házablaknak, s ez olyan volt, mint a búcsúzás. Csákó öreg tehén volt, és tudta, amit tudott A szobában égett a kis lámpa és megrezzent, amikor Jancsi havas csizmáit a földhöz verte. SZÉKELV DEZSŐ: Az ember és a szel Az ember áll a csúcson, folytatná a hegyet de, mint a fát, lehúzzák' féltékeny gyökerek. Az ember áll a csúcson: örökös tűzveszély, fölhalmozott gyanúi közt pernyét bújtat a szék Az ember áll a csúcson, messze néz, messze lát, mint víz a partra, csapódik szívéhez a világ, Az ember áll a csúcson, s azt hiszi, ott marad, de egyszer észrevétlen később kél föl a nap, korábban jön az este, hamuba fúl a szó, nincs, akit megkérdezzen, s nincs kérdeznivaló. Sötét madár, az éjjel szempillájához ér: „Jöttem az ifjúságtól megszökött könnyekért;” Az ember takaratlan karja, mint tört kilincs, nincs, aki kézbe fogja, már ellensége sincs! S bár reng a föld alatta, nem retteg, nem remél — Ott marad fönt a csúcson, bármeiről fúj * ssél! OSTOR — Hát én mennék. Rózái kócosán és ellenségesen nézett rá az ágyból. — Ebben az időben? — Ebben. — Aztán nem sajnálja azt a szegény, öreg tehenet? — Magamat se sajnálom. Az este még nagyon akartad... — Aztán most azért megy, hogy csak ellenkezzen velem?! Jancsi feltolta homlokára a kucsmát. Jól megnézte az asz- szonyt, a lámpát, csizmáját, hogy nem havas-e, ezenközben lenyelte a fölös indulatokat, megfordult és bevágta az ajtót, hogy a lámpa ijedt libbenéssel elaludt. Felült a szánra és Csákó alig tudott lépést tartani, amikor elindultak. De mire a falu végére értek, meglassudott a szán, mert a nyitott mezőkről szembe fúj a szél, a jegenyék suhogva birkóztak a felhőkkel, s a hópor sziszegve nyargalt az utakon. De azért a vásárba szerencsésen odaértek. Akkor már elállt a szél, kisütött a Nap és Jancsi le- cihelődött a szánról. A méreg még nagyon ágaskodott benne és olyan árat mondott a vevőnek, hogy maga is sokallta. — Sok lesz — mondta a vevő, — sok. Abból még engedni kell... Jancsi vidámabban nézett körül. Rengeteg vevő és kevés marha. Nono! Nem is volt bolondság eljönni... — Ne erőltessük! Majd jön a Makkos. Az majd megadja. — Adja, nem adja? — Mondtam már. Nem erőszak. .. A vevő észrevette, hogy egy idősebb parasztember nagyon nézegeti a tehenet Nézegette és Olyanformán biccentett Jancsi felé, mint akinek tetszik a Csákó. Még megveszi... — Hát nem enged? — Nem! A vevő ollót vett Id a zsebéből és nyírt valamit Csákó szőrébe. Kifizette a pénzt és egy kis kárörömmel nézett a parasztemberre, aki elől megvette a tehenet. — Kendnek is tetszett? — Valamikor — lépett közelebb —, a lányomnak adtam ezt a tehenet, egy éve, hogy férjhez- ment. — Kezet fogott Jancsival. — Hogy vagytok, fiam? baromfiai, elültek már a vásártér nyárfáin. Végig futott a szán, mégis este volt már, mire a falu határába értek. — Megverem — gondolta magában Jancsi mérgesen. — Az új ostomyéllel verem meg —és ezzel a gondolattal fordult be az udvarra is. — Ki se jön elém. Hát asszony ez? A lovat bevezette, a pokrócokat bedobta az istállóba. A kendőt a hóna alá csapta, az új ostornyéllel kezében bement a házba. Kicsit pislogott a szobában. Nagy lánggal égett a lámpa, az asztalon fehér abrosz, gőzölgő tál, puha kenyér, s a búbos mellett várakozó melegséggel Rózái. Még a piros réklit is felvette, azt az ismerősét, mátkaságuk idejéből... Jancsi hosszan verte le lábáról a havat. A nagykendő rojtjai sután himbálóztak kezében és az asszony úgy ölelte át, majd feldöntötte. — Nem érdemiem meg! Igazán nem — és könnyeivel össze- masza tolta Jancsi arcát. — Ne bolondozz, na — szabadkozott Jancsi. — Hát várj egy kicsit, legalább amíg ezt az ostomyelet a sarokba támasztom. PÉK PÄKék halak Időtlenséged megmarad Völgyek ölében láttalak Éreztem újra szomjazom kutad vizére Ügy tudom hogy kézbe vettem arcodat parázsló réten láttalak csak állt a szél a homokon mezítláb járt az irgalom s kérdeztem egyre istenem megóv-e így az életem mert tóba-süllyedt kő-nehéz kölöncként tart a szenvedés Szemedben égő kék halak Völgyek ölében láttalak NOVEMBER VÉGÉN Gyere már Luca nap, karácsonyi hó fehérségeddel és feketerigó; mindegy, akármi, János, Aprószentek, csak ezt a nyálas, vízszemű novembert ne lássam már. ki púpos ködbe vermelt szomorkodni a komorrá butulni, mint kertünk végén szorongva a krumpli. Megáll, majd megered újra az eső; és olyan a hangja, mint menetelő bakák farán a bádog kulacsoknak, mikor éjjel a csatornák csacsognak végesincs pletykát; s tudom már, hogy holnap nem lesz az ablak tejszínü-világos, nem tapad hó még a. keresztfájához. Pedig inkább a hó s fagy, de sziszegő mint ez a se hideg, se meleg idő! Az ellen tudom legalább a fegyvert! S ó, tél, olyan az első fehér reggel, havas háztető, nyúlás káposztáskert fönn a dombon, mint kibontott vitorla, s visszaröpit kicsit a gyerekkorba... CSÁNYI LÁSZLÓ; Batsányi tapolcai szobra előtt Mi a szomszédban laktunk. A neve sötét betűkkel állt az utcatáblán. Vallottam, én is egy vagyok vele, ki hűségesen minden délben várt rám. Nevem nevének majdnem a fele, bár így lenne munkám is részese. Emlék Egy-egy szó, verssor, mint búvópatak árad éveim holt röge alatt, felvillan s újra mélybe rejtezik, ismeretlen s én vagyok mindenik és egyik sem. Csak társ. véletlenül kilép az árnyból és hozzám szegül. s ha visszanéz, már más arcot mutat. Csak az elérhetetlen az igaz. Halhatatlanság Nyilvántartások, poros dossziék önéletrajzok lóugrásos rejtvény- útvesztőiben, évszámok, nevek keresztapák és ángyok elfeledt adatai közt ott bújkálsz te is, s ha még aggályod lenne, ó a szent hivatali fenekek lankadatlan kitartása majd gondoskodik róla, hogy fennmaradjon intő s buzdító példának neved jobbra érdemes utódaink irattárában is. A vevő mérgesen megrántotta Csákó kötelét és az öreg tehén elballagott új gazdája után... Ez kora délelőtt történt, amikor még alig tiporták le a vásár havát, de a lacikonyhán már sis- tergett a kolbász és a fütyülősökben tompán csillant a sárga bor. — Az áldomást én fizetem — mondta Jancsi ipának, aki szerette vejét, nemkülönben a bort is. Mivel pedig mindkettőt szerette — amint később kiderült —, nagyon szerette, ott ültek még délután kettőkor is. Jancsi közben ellépett, ostomyelet vett és Rózáinak meleg kendőt. — Nem érdemli meg, igazán nem, de azért ne mondja, hogy üres kézzel megyek haza. — És elpanaszolta, mennyi baj van Rozáliái. — Na, engem nem ugráltatna — mondta mérgesen az öreg. — Az anyja is ilyen volt. — Hát engem sem ugráltat! A kend lánya és ha kend is igazat ad, tudom már, hogyan térítsem észre — és az astomyélre nézett. — Még egy féllitert, asszonyság! Akkor váltak el nagy barátságban, amikor a Nap vörös arca a határról nézett végig a hómezőkön, s a varjak, mint az éjsaaka
