Tolna Megyei Népújság, 1966. október (16. évfolyam, 232-257. szám)
1966-10-09 / 239. szám
I Szolnoki István: IDEGEM TALAJOM Este érkezett, a késői vonattal. Alig-alig tartotta magát. Ügy érezte, összecsuklik, ha nem kerül azonnal ágyba. Jóformán gondolkodni sem tudott, még az is kiment a fejéből, hogy három éve készül erre az érkezésre. Csak éppen másként képzelte el. Nem várt nagyobb fogadást, csak egyetlen embert. Egy olyat, aki ennyit mond: — Tábornok, te élsz? Mennyire felmelegítette és felfrissítette volna ez a se füle, se farka kérdés, s hogy kisimította volna a három távol töltött, nehéz esztendő alatt szerzett gondbarázdákat, s talán még nevetett is volna. Széles jókedve közismert volt. A nevét is valahonnan a nevetésből szerezte. Csakhát akkor még minden más volt. Sokan voltak. Éltek, léteztek azok, akiknek a tábornoka volt, s akikkel együtt követett el számtalan tréfát, s nem egyszer gorombaságnak is beillő hecceket. De a társak elmentek. Se hírük, se poruk. Szétszóródtak a nagyvilágban úgy, ahogy csak azok tudnak szétszóródni, akiket semmi más nem köt össze, csupán az ifjúkori fel- hevülések és tervek... Tétován, félős határozatlansággal tette kezét a kapukilincsre. Furcsa érzés bizsergett végig rajta: itthon van. Annak a háznak a kapuja előtt áll halálra fáradtan, ahonnan elindult. Mennyi minden láncolta ide, s mégis milyen köny- nyen el tudott tőle szakadni. Délben határozott, s este már útra is kelt. A város felől akkor szórványos lövöldözés hallatszott, s időnként a gépágyúk is felugattak. Zavarta, s félelemmel töltötte el az a kaotikus hangzavar. Ügy érezte, mennie kell. S mqst itt áll újra. Fogja, szorítja a kilincset, de nem meri lenyomni. Ügy érzi, kevés hozzá az ereje, meg aztán túl sok még az elszámolnivalója saját magával. Kilincset szorító keze elernyed. Alig tudja felemelni, hogy megtörölje a homlokát, s felszárítsa a haja alól patakzó verejtéket. — Te jószagú úristen — szitkozódik —, hát ennyire semmivé lehet valaki?... S most már nem tudja magát tovább tartani. Leroskad a küszöb mellé, s képtelen szabadulni az emlékeitől. A hajó rémlik fel. Hangokat hall, arcokat lát. 1. — Mondtam már, hogy ne lá- batlankodj örökké itt elöl. Neked hátul a helyed, a hajófarban, hogy az isten borítson be valamivel! Oflább kullog, mint a vert kutya. Nem mer visszaszólni, nem is érti tökéletesen a nyelvet. Inkább érzi, mint tudja, hogy nagy gorombaságot vágott a fejéhez a sötét ruhás tiszt. A hajósok nem finom emberek. Talán a sós tengervíz, vagy a levegő szárítja őket érdesre, resze- lősre. A Tábornok nem bírja megszokni a hajófart, a sötét zugbt, ahol a napból tíz órát kell eltöl- tenie. Piszkos a munka. Nyakig belemerülnek néha az olajba, ha netalán valamilyen hiba keletkezik a kormányszerkezetben. S hajtják őket, mint a négereket. A második tiszt különösen durva, szinte minden második szava káromkodás, s mindig a matrózok anyját emlegeti. Teheti, mert a sokféle nációból összeverődött legénység nagyobb része nem is érti, mit mond. A Tábornok is inkább az arcát figyeli, meg a szemét. Néha a kezét is nézi. Várja, mikor veszi ki a zsebéből, s fogja rá az ellenszegülőre a töltött pisztolyt. Lőni még egyszer sem lőtt, de mindenki tudja: attól sem félne a tiszt, ha meg kellene húzni a ravaszt. Rettegnek tőle, s a háta mögött bosz- szút forralnak ellerfe. — Kiontom a belét — indulatos- kodik gyakran a sebhelyes arcú olasz. — Ha még egyszer nekem támad, a vízbe lököm!... A méreg elszáll, az indulat lelohad. Minden marad a régiben. A tartályhajó megy kikötőből kikötőbe. Fogynak az emberek, s újakkal, töltődik fel a létszám. Csak a Tábornok tart ki, mindenki elmegy mellőle. Már szinte bűzlik az átható olajszagtól. Még csak véletlenül sem megy előre, a hajóhíd környékére. Ott él hátul, a hajófarban, szolgálat után felakasztja függőágyát, s mély, álom- talan alvásba ájul. 2. Elvira először nem akarta befogadni. Megriadt a kékre-zöldre vert embertől, s attól, hogy szeméből valamilyen furcsa fény lövellt ki. Később, amikor már két hónapig rejtőzködött a major egyik eldugott raktárában, gyakran emlegette is az asszony: — Olyan voltál akkor, mint aki ölt, vagy ölni készül... Ilyenkor megborzongott, s elszoruló torokkal, akadozva válaszolt. — A légynek sem tudnék ártani. Szerelmük váratlanul lobbant fel. Először csak megkívánta az asszonyt, s ellenállása dacot váltott ki belőle. Haragudott rá, képtelen volt felfogni, hogy az idegennek ezen a tájon nem nyitnak ajtót. Sem a házban, sem a szívben. S aztán, amikor egyszer az asszony kiment hozzá a raktárba, elszállt a haragja. Hónapokig éltek egymás mellett. Elvira úgy szerette, ahogy csak a negyvenéves, már öregedő asszonyok képesek szeretni. És féltette. Örökös szorongásban élt miatta. Attól félt, jön valaki, nála fiatalabb, s a férfi azonnal hátat fordít neki. A veszekedések is a féltésből fakadtak, meg az idegen világtól való félelemből. — Ha elhagysz, lelőlek — fenyegette Elvira, s hogy higgyen szándéka eltökéltségében, állandóan kezeügyében tartott egy apró revolvert. Gyakran ébredt éjjel arra, hogy kiverte a veríték. Kényszerképzetei támadtak. Leggyakrabban a hajóstisztet látta, amint eltörött alsókarját mutatja. Máskor meg a kikötői rendőrség riadóaiAójá- nak szirénáját hallotta. Volt, amikor csak egy gumibot lógott a levegőben. Ilyenkor képtelen volt újra elaludni. Menekülésen, szökésen törte a fejét. Terveket kovácsolt, s aztán úgy, ahogy megszülettek, el is vetette őket. Mindegyiket kivihetetlennek tartotta. — Lassan teljesen felőrlődöm — panaszkodott Elvirának. Az asszony ilyenkor kinevette, majd úgy vigasztalta, ahogy a honosok nyugtatják a hontalanokat. — Néhány év csupán, s mindent elfelejtenek. Megkapod az állam- polgárságot. .. Az elején még Hitt. Volt egy fogódzója, egyetlen reménye, amiben hihetett. Később azonban arról is letett. Remélni sem merte, hogy az idegen világ befogadja. Elvira is mind jobban elhide- gült. A már idősödő asszony elfáradt, fásulttá vált. Ügy nézett szerelmesére, mint az olyan teherre szoktak, amitől nem lehet megszabadulni, mert örökérvényűen vállára vette az ember. 3. Szökés után, Elvira tanyájától jó kétszáz kilométerre egy fatelepen helyezkedett el. Ide már közel volt az őserdő. Miazmás levegője, áporodott szaga beférkőzött mindenhova. Nem lehetett szabadulni tőle. Éjszakánként behallatszott a nagy vadak zaja, s a szállítmányokkal néha kígyó is jött a telepre. Napirenden volt a kígyómarás. Egyszerűen gyógyították. Márk, az előmunkás elővette borotvaélesre fent kését, nagy darabon kikanyarította a húst a marás környékén, aztán tüzes vassal égette a vérző, friss sebet. Azt nem lehetett ép ésszel kibírni. A megmart ember üvöltött, de a többiek eresen fogták, hogy mozdulni se bírjon. Fizetéskor a közeli bárba mentek. Ittak az áldozat szerencsés megmenekülésére, vagy, ha éppen úgy hozta a sor, azt emlegették, hogy élhetett volna még... Márkkal egy ilyen ünneplő estén barátkozott össze. A teljesen ősz, s teljesen eldurvult férfi szánta. Magánosságának társát látta benne. — Menj el innen, amíg nem késő, itt számodra nincs haza — bíztatgatta néha, amikor már mindketten megittak valamennyit. Az elején csak legyintett. Ügy volt vele: Márk nagyon keserű ember, s nem szabad neki hinni. Különben is maszlag csupán, hogy a szívét az ember nem képes kicserélni, csak ott tud élni, ahova szálak kötik. Még el is játszogatott a gondolattal. Terveket, elképzeléseket dolgozott ki arra, hogyan áll lábra, mint kapaszkodik meg az idegen talajon. Aztán innen is szöknie kellett. A telep vezetőjét Márk meg egy társa vitte a városba. Gyorsan hajtottak vele, hogy legalább az élete megmaradjon, ha már a pénzüket el is lopta... .. .Az eső hirtelen jött. Ügy ugrott fel, mintha kígyó marta volna meg, amikor az első cseppek a nyakába hullottak. Ijedten megrázta magát, s hirtelen támadt félelemmel nyomta le a kapu kilincsét. GERGELY ÁGNES: Azt mondom mégis Azt mondom mégis: ne reszkessetek ha tört üvegre jégeső pereg feszes vigyázzban áll a fátlan út a tűzfalon sírás-sziréna búg és csattogva keringő csillagok lenyírják a pelyhedző holnapot: ha mellbevág az tuidok őserő hogy álmotokban egy a férfi-nő s reggel dühödten cserbenhagy a szó s már nem tudtok csak bólogatni: jó: ha köldöknézve vártok egy csodát lassan konyáivá, mint a fűzfaág, s a verejték, a kegyetlen bíró rátok két percnyi vezeklést kiró s az egész, érthetetlen gombolyag a nyak tövén megülve fojtogat míg elfelejtitek: mj volt a cél mit ér a csend s a lázadás mit ér s hogy egytestvér a mély és a magas és lámpást is himbál a lámpavas; ha látjátok a bűnös kezdetet a napvilágnál ne reszkessetek míg tíz ujjával érint a halál — Hiszen az ember mindig talpraáll. Bocsánat, elefánt! Csöngetek egyszer — semmi. Aztán még egyszer, hosszabban — végre! Ajtó- csapódás, lábdobogás, csikordul az előszobaablak kilincse. — Tessék... Az ablak keresztrácsai mögül egy igen barátságos elefánt tekint rám... Hm... Az életben ritkán adódnak előre kiszáfmított helyzetek. Ha az ember váratlanul becsönget egy vadidegen lakásba, izé... Elefánt? Hát istenem, elefánt. — Bocsánat — meredek tisztelettel valahova az ormány tövére —, csak azt szeretném. .. Teljes komolysággal előadom, hogy a szomszédékat kerestem, nincsenek itthon, üzenetet szeretnék hagyni, ha lehet. .. — Óh, elnézést... az ördög vigye el... Az elefánt fejéhez kap, ebből sejtem, a jókívánság nem rám vonatkozik. — Egy pillanat... csak kibújok ebből a vacakból. Valahol ajtó nyílik, trappolás — egy nyúl bukkan föl az elefánt mögött. — Várj, majd én... sipogja. Kezdi rángatni a derék ormányos busa fejét. A helyzet alakul. — Nyusziii...! — vonít váratlanul egy segélykiáltás a lakás belsejéből. — A béka elvette a koronámat! Adod vissza, te undok?... Nem, igazán nem unalmas ház. — Bocsánat.'.'. segíthetek? Az elefánt ajtót nyit és megadóan hajtja felém a nyafkát. — Eredj be — utasítja fojtott hangon a nyulat — mert ezek széttépik a koronát... jaj, nagyon kedves... ez ' a kis mafla becsípte a hajamat a gumiba... a nyuszi... illetve a kisfiam, hoppá, nem baj, nem kéne egy olló? Ilyen szamárságot... a kislányom beteg... tessék nyugodtan eltépni. .. szóval ágyban kell tartanom a gyereket... lejött végre? Kitaláltuk ezt a jel- mezesdit, hogy. .. megint beakadt?... így legalább a kislányom nyugodtan marad... Nna...! Borzas, fekete kis asszony. Csinos, kedves elefánt. Bizalommal, a régi barátság meghittségével állok mellette. Elvégre bajtársam, egy lövészárokban küzdöttünk, agy papírjelmez le- cibálása erejéig. Haját igazgatja, a felrúgott szőnyeget si- mítgatja cipője orrával. — Hát., ^ parancsoljon. .. No lám. Milyen lómért, milyen társasági. Magam is megmerevedek. Hűvös udvariassággal állok — az elefántfej még a kezemben — és mondom, mit üzenek szomszédnak. Nyúl a jelmezért, de már nyitja az ajtót, hogyne, átadja, nagyon szívesen. Konvencionálisán biccent — konvencionálisán biccentek vissza. Nem történt semmi. NÓTl ILONA , RÓNAY GYÖRGY: SZÁRSZÓN Még fenn ragyog ugyan, de nem süt már a nap. Nem melegítenek az őszi sugarak. Éles kis szél suhan Tihany felől. Zizeg a nád, és gyors habok borzolják a vizet. Fodrozzák az eget is itt-ott kis fehér fátyolfelhők. Dohog a négyórás személy. S máris alkonyul. A lepke is elrepült, mely napozni — virág helyett — könyvemre ült. Ki tudja, lát-e fényt, él-e még holnap is. Lassan elül a szél, és elsimul a víz. Az este ködöS. A túlpart nem látszik át. Néha fölsír az ég. Húznak a vadlibák. _________ D OMBOK Herner Lajos fametszete
