Tolna Megyei Népújság, 1966. október (16. évfolyam, 232-257. szám)
1966-10-23 / 251. szám
Rajnai László: Különös temető AZ ÉDES ITÄLIA legköltőibb helye egy temető: a római Cimi- tero Acattolico, más néven Protestáns Temető. A művészek és a költők végső nyugvóhelye. Abban a városban, ahol a történelem és a művészetek árnyékában, úgy rémlik, csak teng az irodalom, van egy hely, ahol a legnagyobb költők adnak egymásnak találkozót — haláluk után. A „nem katolikus” költők, többnyire északi népek gyermekei, kiket itt ért el a vég, vagy maguk kívánkoztak ide, pihenni. Aki belép a magas kőkerítés kapuján, és széttekint a márvány síremlékek és a roppant, fekete ciprusok között, melyek seholsem olyan gyönyörűek, mint éppen itt, megérti ezt a vágyat. Ez a szó: „örökkévalóság”, túlságosan riasztó az emberi fülnek, de aki a Szépség jegyében óhajt találkozni vele, jól teszi, ha elzarándokol ide, Cestius kétezeréves piramisának tövébe. A „Muri Aureliani”, a régi császári városfal szomszédságába. Itt még az ókor is elevenebb, mint a Fórumok poros, bámész csoportoktól nyüzsgő, zajos terein, ahol jobbára csak tévelyegni és elfáradni lehet. Négy irányból is megközelíthető. Aki a Tiberis-sziget felől indul, a Via Marmoratán, balról az, antik, jobbról a középkori Rónia képeit hozza magával. Délről a Campágna felé terjeszkedő város kissé sivár, modern házsorai közt visz az út. Keletről a Mons Aventinus, azután a sétálóhellyé ' átalakított Circus Maximus, még messzebbről a Colosseum int; ám ..leghelyesebb” nyugatról, a latin tenger mellől érkezni. A nemrég feltárt Via Ostiensis hepehupás kövein, a régi falak mentén, a Porta San Paolo sötét tömegét választva célul. Mindez ókori maradvány, a „330 napig épült pi- ramis”-sal egyetemben — ahogy egykori felirata mondja —, de nyomot hagyott rajta a középkor, sőt újkori csatározások is; a temetőfal mentén az úton modem luxuskocsik suhannak, s odabenn, kétszáz esztendő sírépítményei s a százesztendős ciprusok között n te halandó árnyékod imbolyog, ha napsütéses ódőben a történelmi nevek és délszaki illatok e zsongó paradicsomába lépsz. E paradicsom halálontúli meghittségét és pittoreszk varázsát növeli az a különösség, hogy ez a temető teljességgel magánjellegű s bár a „nemzeti érdekű monumentumok” sorába tartozik, nem visel rá gondot egyetlen intézmény sem, s államoktól, egyházaktól egyformán elhagyatva, személyes adományokból tartja fenn magát. Amikor az adományok szünetelnek (mint a második világháború alatt), a temető elhanyagolt külsőt ölt és romlásnak indul. Kockázatot vállal, aki ide temetkezik, olykor ugyanis az élők teljes közönyével kell számolnia. Bár szép számmal akadnak olasz „bérlői”, a „lakosok” zöme (vagy négyezer elhantolt idegen), távoli országok polgára volt. Közülük egyre több az amerikai, sőt ázsiai rajongó, akit ide vonzanak ésszel nem magyarázható nosztalgiák. „Talán a legszebb egész Itáliában”, írja Henry James, az ugyancsak itt nyugvó Clare Benedicthez, még ennek életében — „ez a különösen május és június hóban, a hely rendeltetéséhez tökéletesen illő, nyárias pompát öltő gyönyörűség. Természetesen mi sem illik inkább a nagy szürke fal, a ciprusok s az időtől ezüstözött piramis lábához. Szinte kézzel fogható módon, szüntelenül megindít — s úgy gondolom, soha senkire nem téveszti el hatását.” — „Sem szebbet, sem ünnepibbet nem láttam soha” írta a temetőről annak másik híressége, Percy B. Shelley. S még a klasszicizmus józanságával felövezett Goethe is ehelyt akart pihenni: „Tűrj meg itt, Jupiter, s Hermész vezessen le halkan, később, az Alvilágba, Cestius emlékműve tövében”. MÉG A LEGRÉSZLETESEBB, a bennszülöttek által kiadott útikönyv sem ajánlja a látogatók figyelmébe a Cimiterót: hazai nevezetesség itt alig akad, a nemzet nagy halottai templomokban, vagy a Verano-temető látványos, festett sír-palotáiban nyugosznak. Cestius piramisához a romantikus költészet északi barátai, angolok. németek, skandinávok látogatnak el. A temető mindig csaknem teljesen üres. Ha néha felbukkan keskeny útjain egy-egy magas, esőkabátos férfi, középkorú, szemüveges hölgy, félénk diák, tüstént tudható: az Alpokon túlról érkeztek, félig gyerekkori vers-emlékekkel szívükben, otthoni szobák és könyvespolcok hangulatával, s életrajzi művek adatait, albumok képeit, titkolt ábrándok belső rajzolatait szeretnék egyeztetni a valósággal. Ezek á vendégek úgy lépkednek a tisztára söpört, gyakran elmosódó ösvényeken, mint az alvajárók: szemük befelé tekint, s kalauz nélkül is tévedhetetlenül céljukhoz találnak. A keresett sír előtt megállnak s lassan lehajtják fejüket. Aztán szemérmesen hátrapillantanak: nincs-e hívatlan tanúja megindul tságuknak? EMLÉKEIMMEL küzdők magam is, az elfogódottság mozdítja előbbre lábamat. Nem kívül érzem a „hely géniuszát”, hanem bensőmben, idegeimben. Itt vagyok! Fenyők és vadvirágok közt sétáltam akkor is, mikor első ízben, odahaza, olvastam verseiket — Keatsét, Shelleyét — s már akkor sírjukra gondoltam, lélekben már akkor hozzájuk 'zarándokoltam. S most a hely leírhatatlan fensége, illatozó csendje, déli növényzete figyelmeztet, hogy álomszerű hangulataim ellenére ütött a valóságos találkozás órája. Először Shelleyhez megyek, felfelé a terraszos emelkedőn, a régi fal árnyékos tövébe, hol a fű közt vízerecske csordogál s márvány, virág és babér mindenütt. S már olvasom: Cor Cordium, a szivek szive s a három Shakes- peare-i sort a Vihar-ból, mely a tengerek hajhatatlanságát jósolja ifjúságom költő-istenének, szőke arkangyalának. Tőle meredek utacska vezet John Keatshez, a drága baráthoz, kit ide fektetett, a növő százszorszépek alá, a költészet és a betegség mártíriuma. Szemközt ülök vele, egy odahen- gerített kövön, Rimbaud klasszikus pózában: „szívemen nyugtatva térdemet”. S az ő kövén is olvasom, hogy „vízre írta nevét” és „szivének keserűségében” (mert így kívánta), de akkor már mesz- szebbre látok, a márvány, fenyő és babér mögé: látom Cestius monumentumát s felette a fák ágai közt csillogó napot. Csak órák múlva indulok tovább. Egyszer sem tekintek hátra. August von Goethéhez megyek, ki „atyját megelőzve távozott” és Waiblingerhez, ki korán vitte a sírba fiatal élete sötét tanulságát: sajnálni való, ki gyűlöl s tán még inkább, ki szeret. Egy északi temetőben sűrített esztendők tragédiáját sejtenők e sor mögött, itt béke sugárzik belőle. Az a béke és nyugalom, amit „örök öröm”-ként és megmaradó kincsként viszünk magunkkal. KÁLÓI JÄNOS: „Nyár és füst“ A szél széttépi a virágokat, az eső lemossa a madarakat a fákról, kapkodhatod a fejedet az elzúgó idő után. Mit hordozol magadban? A világ megvillanó dolgait, a félálomszerűen futó jelenségeket, a, múlás-pusztulás szorgalmát, és egy asszony szomorú szemét, ami utánad világít, mindhalálig. Elszáll minden a nappalokból és az éjszakákból, szinte semmi se látszik már a csönd alól, s nagy hirtelen Tennessee igazára gondolsz: „Nyár és füst és álom az élet.” IHASZ-KOVACS ÉVA: REMÉNY Százszoros ég. Dioptriáin messze úszik a hótarajos szomorúság. A barackfák megígért áhítatánál csendben mereng el a fecske. Fekete-zakós, kicsi vendég. Néha felhasítja a lebegő kék díszleteket, s mint üzenet; tova iramlik. Ilyenkor merre lehet nyomodra visszatalálni. •— biztat a szél — a tavaszi kendőjébe takarja parányi, álom-zöld-színű reményem. SALVATORE QUASIMODO: A felülmúlhatatlan föld Tartozom neked szerelmes szavakkal vagy olyanokkal tán, melyek naponta felcsendülnek s hangjuk már csöndbe vész. Fél tőlük az emlékezet: bennük könyörtelen jelek ellenséges beszéddé állnak össze s ez a súly a lélekre hull. Az ész zuhanásának hangja nyomja el, szerelmes szavaimat, vagy tán a visszhang kiszámíthatatlan félelme, melynek szorításában szolid suttogásnál halványabbá homályosul a kép. Vagy a láthatatlan iróniát súrolják szavaim, a gúny sötét peremét és immár bekerített életemet, szerelmem. Vagy tán a szín kápráztatja el őket, ha beleütődnek fényfalába az időnek, mely akkor ér hozzád, ha már az én időm nem bír felidézni sötét szerelmet, mely megrendültén elsiratja majd a szépséget s a viharos szakítást a felülmúlhatatlan földdel, szerelmem. Képes Géza fordítása Szabó Zoltán: GONDOLKODÓ NÖ CSOMKAC Lázár Ervin könyve Hemingway írja a Vándor- ünnep című önéletrajzi regényében: „Nagyon egyszerű kis történet volt, a címe Rossz időben, s kihagytam belőle az igazi befejezést, azt, hogy az öregember felköti magát. Ezt már új elméletem alapján hagytam ki, eszerint ugyanis kihagyható minden, ha tudatosan hagyom ki, s ha kihagyása erőt ád a történetnek és az olvasóval többet éreztet, mint amennyit az egyébként megért belőle”. Tizenkét elbeszélést gyűjtött egybe első novelláskötetébe Lázár Ervin. A Csonkacsütörtök figyelemre méltó jelentkezés még azok számára is, akik Lázár írásait a folyóiratokban szétszórtan figyelemmel kísérték. Nem véletlenül idéztük bevezetőül Hemingway-t. Erre rímel egy másik, amelyet a kötet „fülszövegéből” kölcsönzünk, épp azért, mert megállapításaival aligha lehet vitázni: „A kötet egészét egységbe foglalja az író tehetségének sajátos jellege, amely inkább a finom, hangulatszerűen megírt mozzanatokra, kimondatlan szavakra és elrejtett gondolatokra építi az elbeszélést, nem a drámai és mozgalmas cselekményre. Ez az írói magatartás és alkotásmód teszi oly árnyaltan érdekessé Lázár novellaalakjait, s ez tölti meg a novellákat feszültséggel és lírával”. Erények ezek, amelyek már önmagukban értékessé avatnak egy-egy novellát. Minden további érdem már arra ösztökél bennünket, hogy a műveknek külön elismerő helyet keressünk. Értékítéleteink persze nem lehetnek „belemagyarázóak”, a történetek önmagukért beszélnek, kiegészítésre nem szorulnak, legfeljebb az olvasó illeszti hozzá a maga érzéseit, tapasztalataiból fakadó gondolatait, amelyekre a novellák módot adnak. Lázár Ervin írásainak varázsa talán abban is rejtezik, hogy kérdés-csengésű elhallgatásaival szinte meghívja olvasóját: „ítélkezzünk együtt”. Van ebben valami játékos sugárzás, s cseppet sem árt a komoly mondanivalónak. Bevon bennünket figurái világába, hogy együtt keménykedjünk a Hóban című írás „kislegényével”, hogy azonosuljunk A városi c. elbeszélés hősének bizonyító elszánásá- val, hogy együtt szégyenkezzünk önmagunk felett, mint ahogyan Bartusek Géza, A kutya című novella kényszerű megalkuvói teszik. Rajtunk csattan a Dűlőutak plébánosának nyaklevese, önvizsgálatot tartunk, mint a Furcsa kövek Géniánál című írás haza- látogatója, s Misiként vagyunk együttérzők és türelmetlenek A kuka csetlés-botlásai felett. A ke- rekarcu, a Mit akar ez a kerekarcú?, a Búbospacsirta című novellák moralizáló hősét nemcsak külső szemlélőként érezzük önéletrajzi figurának, hanem ro- konságosan is, vagy mint ahogy a legjobb barát mondja el nekünk kétségeit, úgy hallgatjuk- olvassuk történetét. A tizenkét novella között nincs egy olyan írása sem Lázárnak, amelyik ne tartalmazna konkrét utalást a pillanatnyi társadalmi közérzetre, még a gyermekkori emlékeket is átitatja az a bonyolult érzés, amely ragaszkodás a szülőföldhöz, a tájhoz és egyben idegenkedés is annak elmaradottságától, kegyetlen törvényeitől. A Sárga kapualj és az Epizód történetében már közvetlenebbül jelentkeznek azok a társadalmi okok, amelyek hőseiket próbára teszik. A konkrétság azonban — jegyezzük le gyorsan, — nem fékezi a lírát, nem egyszerűsít feleslegben, nem bilincseli meg a több oldalú igazságkeresés objektivitását. Minden erényt egyszerre csillant meg> a kötet legterjedelmesebb és egyúttal legsúlyosabb darabja is. Egy új valóságfeltáró igényű, bátran önvizsgálatot tartó írói arculatot reprezentál a Ha okos vagy, mint a kígyó című novella. Egyedül ennek olvastával világosan állhat előttünk Lázár Ervin írói hitvallása, hovatartozása. Befejezésképpen még egy idézet, amelyet a szerző mond önmagáról: „Harminc éves vagyok. Életem jelentősebbik felét (tizenöt éves koromig) Alsórácegres pusztán töltöttem, Tolna megyében... Soha nem történt velem semmi látványos. Büszke csak arra vagyok, hogy ilyen szavak, mint például lazsnak, tézsla, gyalázka, páskoní, fürgettyű jelentését tudom. Ja, és persze a csonkacsütörtökét is. Dunántúl egyes vidékein a farsangot lezáró, hamvazószerdát követő csütörtököt nevezték így, azt a napot, amelyben már ködbe veszett a farsang fénye, megszűnt a böjt újdonsága, s következtek az elmélyülés és az akarat hétköznapjai”. VÉGH MIKLÖS