Tolna Megyei Népújság, 1966. augusztus (16. évfolyam, 181-205. szám)
1966-08-14 / 192. szám
Kende Sándor: BARÁTSÁG Az Isten érti, micsoda emberek vannak...! Ideülnek mellém, pedig van üres asztal bőven. Cseppet sem ittak még, most indulnak neki a szombat estének. Bemutatkoznak. Az idősebb kétszer is megszorítja a kezem, aztán átszól a társának: — Szólj már, fiam, a pincérnek! Pincér, hm, tizenhét éves, ha van: — a füle fölé szúrt ceruza hosszabb tán, mint az egész gyerek. Oda áll az öreg elé, s tisztelettudóan a térítőt nézi. — Jani, rendelj valamit, — sürgeti ő a fiatalabbat, s a pincérfiú illedelmesen azonnal a másik vendég elé áll. — Féllitert, Józsi bátyám, jó? Sopronit. — Várj! — húzza vissza Jani a pincérkabátot. — Kocsonya van? Józsi bácsi int a barátjának: — Tudod, hogyan szeretem! Úgy kérd. A pincérgyerek füle rándul egyet, s megbillen a ceruza: — mit üzenget ez? Nem tud egyenesen hozzá beszélni?! — Ne zsírosat! — paracsolja a vendég, a fiatalabbik. — Idefigyelsz? Jól szórd be paprikával. Na, eredj már! A pincér lecsapkodja a térítőt, elsiet a tálcával, — egy perc, s hozza a bort szódával. — A kocsonyát azonnal! Már odébb is állana, de a vendég utánaszól: — Te! Ahogy mondtam! — Éppen paprikázzák! Jani most már kényelmesebben helyezkedik el. — Erős lesz, Józsi bátyám, megmondtam neki. Rendben vari? Az öreg a zsebében turkál. Észreveszi a másik, mert a szeme mindig rajta: — Elég az, maradjon csak békén, — nyugtatja. — Rendes asszony, — magyarázza Józsi bácsi nekem, — adott er>;y százast. Ahogy mondtuk, mindjárt adta, hogy szórakozzunk érte. '— Kifutja. — Tölts már. — Először tisztán! Mindig együtt járnak. Munkába, meccsre, sörözőbe. Húsz év a különbség köztük. Jani is megvan harminc, de a pénzt mind odaadja egy-marékban a Józsi bácsi feleségének, ahogy az öreg. Aztán együtt kapnak cigarettára és borra is. Jani rendel, azt ő érti jobban, — Józsi bácsinak pedig a zsebében a pénz. Hát így barátok ők. Miért? — a pincér nem tudja. • :: .ötvenháromban kezdődött ez, vagy már ötvenkettőben? — A kocsma a főúton, ahol találkoztak, megszűnt azóta. Egymás képe fölött kiabáltak az emberek a féldeciért, annyian szorultak a pléhpult elé. Ez a jabranc akkora szájjal lármázott, hogy megsokallta egy öregebb, szólt is valamit, olyant, hogy hirtelen piros lett ennek a homloka, s felkapta a kezét. — Azt próbáld meg! — hallotta, s úgy oldalba nyomták menten, hogy felemelt karja mozdulatlan maradt. Itt is, ott is felböffent rá a nevetés. Érre aztán mégiscsak mutatni kellett valamit, s — jobbra, balra rándulva kifordult a körből, a viharkabát szinte harsogott: — Azt vágom, aki... — Nagy a pofád! — Fél litert! — erősködött. — Az elsőt aki belép! — ugratták. — Áll a félliter? Hosszú, gyanútlan alak akart bejönni, sapkát se hordott. Akkora pofont kapott, hogy a szemüveg szára a füléhez ragadt. Becsukták az ajtót, a hosszú ember kint maradt, — az öreg meg a fiatalabb megitták bent a megnyert féllitert... Ez akkor volt. A kocsma sincs már meg. Utána mindennap együtt ittak. Fizetéskor nagy szájjal, erős mellel, utána néhány napig így, vagy úgy, aztán meg kért pénzen. Honnan jött ez a legény? — ki tudja ezt? Nem szokták kérdezni itt. A csőlakóknak mindig több a pénzük... Reggel, különösen nyáron, a fene se kíván inni. Jani rosszkor hajolt le, majdnem baj lett belőle: — ha nem ugrik valaki két- lábbal neki a csillének, hogy kisiklassa, összeszorította volna a fiú fejét. így se ment el a maga lábán, s feltörte hátát a kórházi ágy, mire újból levegőre engedték. S akkor eltűnt a kocsmából, a városból is ... * .A szomszéd csapat, a nyolcas, káromkodott legelőször, hogy: a zzzanyja oltári, a Józsi bácsi begorombult, a végén még felemelik miatta a normát! Nem akart inni többé. Haza- menet komótosan billegett fel a domboldalon, az új lépcsők mellett inkább a kitaposott régi döc- cenőkön. Odaadta a pénzt az asszonynak, és lefeküdt. Ha meccsre hívták, elment, de nem kiabált. Egyszer hátra is akarták tuszkolni, — mert azt hitték, a pestieknek szurkol, azért hallgat. Mégis csendben maradt. Utána megint sehová. Evett otthon, ami készen volt, sokat, csak erős legyen, pap- , rikás, — és lefeküdt nem nézte párjával a televíziót. Sohasem volt gyerekük. Az. asszonyok itt a környéken — mindent tudnak, s amit tudnak arról szeretnek beszélni. Azt mondják: ő az oka, nem a lelkem, a Pannink. így a legrosszabb: ezen nem lehet segíteni. .. .Amikor Jani visszajött Komlóra, nem kellett itt már akárki: csak az öreg szavára vették fel, — ennyit ért az, hogy csapat- vezető lett azóta. A kilences csapat, — de még a bérszámfejtés ben is így hívták szívesebben: a Józsi bácsiék. Hol a ménkűbe bujkált ennyi évig a gyerek? — erről máshol kellett számot adnia: Józsi bácsi egyszer sem kérdezte. Ott lakil azóta náluk, — sok volt az új lakás kettőjüknek. így az asszony is jobban örül, ha otthon isszák meg a bort. Egyszer egy héten azért menjenek el valahová, — na itt egy százas, vigyázzatok a szemetekre. , — Cigarettája van, Józsi bátyám? — akar Jani is csinálni valamit, amíg forgatja az öreg a szájában a kocsonyacsontot. Váj'kál a zsebében, — a kocsonya nem hül ki. — Hagyja hát, — csillapítja Jani, — veszünk a pincértől. — Itt van, nna, itt, — rámol az asztalra három bontatlan Kossuthot, s a negyedikből is előre csúszik néhány szál. — Tegye vissza, nem kell eny- nyi, rakja csak el. A nagy rendezkedésben lekop- pan a kocsonyás kanál a földre. Kő a padló, nem árt neki. Ketten nyulkálnak az asztal alatt, de a pincér ügyesebb. Éppilyen fürge a végén, a második liter után. Jani diktálja a bort, a szódát, s a kocsonyát öt kenyérrel. — öt? — Annyi volt a tányéron! — s nézi, hogy jól írja-e a cédulára a gyerek? — Futja, Janikám? — aggályoskodik az öreg. — Nyolcvan-hát forint, Józsi bátyám. — Itt van, fizesd ki — nyújtja a százast, — a többiért vegyél cigarettát, hadd legyen otthon. — Felállnak. Nehezen egyenesedik a derekuk. — Jól szórakoztak? — udva- riaskodik a fehérkabátos fiú és mosolyog. Nem válaszolnak. Egyáltalában semmit. Mennek az ajtó felé, hiszen a zene is abbahagyta. A pincér hullámos lendülettel csapkodja kendőjét az asztalterítőn: hátha elszállnak, saétrepked- nek a morzsák! — Az Isten érti, micsoda emberek vannak ...! — rándítja- meg a vállát. Húsz perc múlva záróra. LOVÁSZ PÁL: v V VERS VÁZAK KETRECEK ELŐTT Rab állatok tekintetét figyeltem: gyötrődő lelkek megtört tükre volt. s elhurcolt ember szemébe is lestem: a- testvér-kín épp úgy lobogott. ÉLETTtKÖR Belenézek: gyerek vagyok, belenézek: ifjú vagyok* belenézek: öreg vagyok, belenézek: sehol vagyok. EPIGON A mester léptét, nyomát figyeli, már minden porcikáját ismeri, s taglejtése, bölcs homlokának ránca, haja, gallérja: — teljes hasonmása. De szól. a hallgatást nem bírva már — s kiszáll torkából a mátyásmadár. SZÉKELY DEZSŐ: MINT AZ A DESZKA Halálom napja mindegyik nap, amikor nem szeretek élni. Az én ünnepem az, ha itt vagy; ilyenkor nem kell mást remélni, csak azt, hogy végleg itt maradsz, hozzám tartozol, mint a hangom s kibírod pusztulásomat, mint az a deszka, amin alszom. ÁRNYÉKBAN Alszol, tóparti, rezgő fák alatt szőlőérlelő, gazdag koraőszben. Nézem elfáradt, alvó arcodat, mint országhatárt az aggódó őrszem. Kis birodalmam, egyre halkuló boldogság fészke, csöndes, mint a nemlét, fekszem melletted, mintha egy folyó lángokban álló túlsó partja lennék. BÉNYFJ JŐZSEF; ASSZONY Őhozzá visszatérhetek, ha elfáradtam, vagy ha félek. Járok didergő utakat,: fagy fehérít és máglya éget, és ő vigyázza lépteim, szívével nekidől a szélnek. A magány pokol. Légy dudás. Énnekem jobb, ha hazatérek. JA NOS Y 1ST VANs TIHANYI TEMPLOM Altemplom. Itt még minden: önmaga. Az oszlop: oszlop, a boltív: tető. S az ember: a főid, s a kard magzata: - öldöklő hívő. sosem nevető. A felső templom nagy színpad, ahol má mást lényegit minden, nem önmagát. Lebegő testek fonata az oltár, az oszlop: dísz, orom: cikomyaság. Egy szobrász műve mind: nyúlt, látnok-arcú, túlvilág-látó, csavarult lelki testek. S angyal képében a korán halott árkoltszemű, nagyorrú, rajzos ajkú menyasszonyának nyurga fiútestet, s nagytollú angyalszárnyat faragott. PUNCHS©^ Fotó: Bakó Jenő
