Tolna Megyei Népújság, 1966. augusztus (16. évfolyam, 181-205. szám)
1966-08-07 / 186. szám
»,5lit a szoba, melyben megszülettem Huszonöt éve halt meg Babits Mihály 99 A világirodalom sok színét, zamatét foglalta verseibe. Sok formát végigpróbált klasszikus ütemekkel, parnasszista pózokkal játszadozva. Dekadens költőként kopogtatott a magyar irodalomba. Versei; megannyi színek. Romantikus elvágyódás... Emlékek... Álmok... Könyvélmények... Egy magányos lélek tarka ábrándjai, egy korán megfáradt ember melankóliája. Kapkodó, lázas életkeresés. Ideges csapongás. Formai precízség, cizelláltság kísérik verseit, műfordításait. „Ügy tetszik — írja róla Szau- der József —, 1920 és 1945 között sokak számára ő volt a legigazibb nevelő”. Dante-fordításáért San Remo-díjat kapott. Tanári munkássága során az irodalom szeretetét plántálta tanítványaiba. Versei, műfordításai még ma is élővé teszik, a huszonöt éve halott Babits Mihályt. * Röpülj lelkem keresd meg hazámat! Áll a régi ház még, zöld zsaluja mögött halkul anyám mélabúja: ősz hajú, de gyermekarcú bánat. Röpülj lelkent keresd meg hazámat? Itt a szoba, melyben megszülettem, melyet szemem legelőször látott; itt a kert, amelyben építettem homokból az első palotákat. Amit én emeltem, mind homok volt: de nagyapám háza bizton áll még s éveimből, e fojtó romokból hogy révébe meneküljek, vár még — írja „Hazám!” című versében, „A ház”-ról, a szekszárdi otthonról, amelyhez elhallatszott a Séd zúgása, amelyet körülölelt a „messze sötét szőlőhegyek csokra”. A költő 25 éve halott — és a ház ma is ott áll a helyén, az udvar bokrai ma is „naptól aszult”-ak és a „földnek ejtik” levelüket. Magányosan, az idő kényének kitéve, pusztulva állt soká. Most nem csendes a környék és nem csendesek a szobák. Kőművesek, mesteremberek munkazaja tölti meg a Bartinát, a „tömzsi” présházat, a hátsó gangot, a „futószőnyeg” utcát. A Babits-ház má- ladozó falát, omolni kész tetejét hozatja rendbe a városi tanács az évforduló alkalmából. Szinte egy új ház emelkedik a régi helyett. Üj — de pontosan a régi mása. S amíg itt kőművesek keverik a falak ragasztóanyagát, addig Budapesten, a Petőfi Irodaim; Csontváry hamvai a Kerepesi temetőben A magyar képzőművészet nagy alakjának, Csontváry Kosztka Tivadar festőművésznek hamvait a Kerepesi temető művészparcellájában helyezték el. Képünk: virágok borítják a sírt. (MTI foto — Sziklás Mária felvétele) CSARDAJELEN Egy nagyközségben az országút mentén megálltunk egy takaros kis csárda mellett, amelynek hófehérre meszelt falán nagy tábla függött, ezzel a felirattal: „Nemzetközi étel- specialitások”. Ez a két szó — ha kisebb- nagyobb hibával is —, még három nyelven volt kiírva. Tásaságunk kíváncsi volt a nemzetközi ételekre és egyikünk megkérdezte a csárda vezetőjét: — Milyen nemzetközi ételeket főznek? Az egyik asztal felé mutatott és megjegyezte: — Ott olaszok ülnek. Olasz ételspecialitást kaptak. Elárulom, hogy gulyást tálaltam nekik, de sok paradicsomot és makarónit is tettem bele. Mindegyikük két adagot rendelt. Amott az ajtónál németek esznek. Nagyon ízlik nekik a németes étel. — Mit kaptak? — Ugyanazt, de makaróni és paradicsom helyett káposzta ke^ rült a gulyásba. Nagyon ízlik nekik. Sohasem vallók a németeknél szégyent a káposztával. Nem tudnak betelni vele. — Mit csinálna, ha véletlenül egyszer kínai vendég toppanna be? — Mandulát kevernék a gulyásba. Ök úgy szeretik, sok mandulával. Csehszlovák vendégek érkeztek a csárdába i. Csakhamar tálalta nekik a gulyást, ezúttal persze cseh módra, gombóccal. Megdicsértük a „nemzetközi” csárda vezetőjét, aki büszkén jelentette ki, népi zenészeik sem mindennapiak. — Ezt hogy értsük? — Ügy, hogy ők minden női névre tudnak nótát. Rozáliára például azt, hogy „Hallod-e, Rozika te”, Katalinra: „Kati gyere ki”, Bözsire: „Bözsi, ne sírjon, Bözsike drága.. ”, Ilonkára: „Ica, Vica, kukorica, repce...” és így tovább. Társaságunkban volt egy fiatal nő, aki mosolyogva kérdezte: — Az én nevemre is tudnak nótát? — A prímás nevében kijelenthetem, nincs olyan női név, amelyre a banda ne tudna nótát. — Engem ugyanis Erikának hívnak. A csárdás meghökkent: — Tessék egy pillanatig várni. Odament a prímáshoz, aki éppen a hegedűjét hangolta és tárgyalni kezdett vele. Pár perc múlva visz- szajött és diadalmas hangon mondta: — Kérem, én nem beszéltem a levegőbe! Azt állítottam, hogy minden női névre tud a zenekarunk nótát muzsikálni. — Erikára is? — Természtesen. Tessék csak odafigyelni! A zenekar rázendített és a prímás énekelte is: — „Erika, Erika búzakalász, nálamnál hűbb szeretőt nem találsz. ..” PALÁSTI LÁSZLÓ Múzeumban Samé János irodaim* muzeológus Babits-anyagot gyűjt. Emlékházat rendeznek be még ez év folyamán, azonnal, amint elkészülnek a renoválási munkákkal, itt a régi Babits-otthonban. Az „emlékház” — a költőről, az íróról, a magánemberről, a Nyugat egyik kiemelkedő alakjáról, a filozófusról, a tanárról vall majd. Tisztára meszelt falai, békésre rendezett udvara nyugalmat árasztva és kínálva nyújt biztos helyet a költő irodalmi és szellemi hagyatékának. Biztosan állva és immár megerősítve, hogy „révébe meneküljön” halálában is ennek a „kis város: nagy fáimnak szülötte, Babits Mihály. MÉRY ÉVA i MISZI AI GYÖRGY; Megint a Donnál Éjek magánya hányszor hozza árnyad a Don-kanyarból, ahol meglapult kis életem, s téged most újra látlak. Felém hintáz megint gyakran a múlt. Neved zenéje: harang kondulása. Szívetsimítón megint átölel. Eljöttél hozzám újra Tamarácska. nálam vagy, tapinthatóan közel—Te tápláltál engem az idegent, s álmom vigyáztad, mikor odafent halálos füzektől égett az ég — Talán már őriz angyalok kara — Hol, merre lehetsz, élsz-e TamaraW— S nem válaszol a ködlő messzeség!— PÁL JÖZSEF; * Árvízi riadalom Négy napja múlott, hogy megfulladt a nap. a szennyes felhőkben s a felhők alatt itt ázunk, kínlódunk másfél napja már a töltéseken. S még egyre nő az ár. Előbb pocséták, majd lassú csermelyek nőtték tengerré — és most már ott remeg a póznasor is s a bőgés mind vadabb. Négy napja múlott, hogy megfulladt a nap. Fejvesztve futott a bogár s hangyanép. rókával iszkoltak a fogoly csibék, s hol a rétnek kis tenyérnyi dombja volt, oda úszott ki egy vacogó vakond. \ Vakond volt? s árvíz? — vagy csak a képzelet szövi szőnyeggé a külön képeket? — Vakondot mondd, hol is, hol is láttam én2 és mikor is ázott vízben ez a rét? — Nem tudom, de nézd, a szegény ott piheg és nézd, az istenért nem indulna meg tovább, kifelé, s ni, most a földbe ás — a képzelt? — az élő! -— mi lehetne más hisz a föld-vízből már ismét visszabújt, de sodor jaj, sodor, ki hát úgyse jut, s hogy harsog a víz, a bőgés mind vadabb. Megfullad, ahogy négy napja fúlt a nap. Lodongin Tüdev: A KONDORKESE IYU Égbe nyúló szikla tetején hatalmas szárnyait fáradtan leeresztve egy öreg kondorkeselyű ült. Üveggolyó szert zavaros szemével dölyfösen és unottan szemlél- gette a szirt körül több száz kilométer szélességben elterülő, ködbe vesző terméketlen homokpusztákat. Néha megmozdította fehér fejét; mikor lihegett, nyakán a tollpihék könnyedén meglibbentek. Bár minden délben ezen a sziklán pihent meg, soha nem vette észre senki. Ugyan miért is érdekelte volna az embereket a vén madár? Pedig a sorsa érdekes volt ám nagyon. Könnyű zsákmányra lesve kóborolt egész életében — ezért nevezték papmadárnak is. A kondorkeselyű egy messzimesszi hófödte hegyen rakott fészkétől naponta több ezer mérföldet repült, hogy itt keressen táplálékot magának, s delente a magas szikla tetején fújta ki magát. Egy darabig mozdulatlanul ült a rekkenő hőségben, mintha szunyókálna. Majd lassan széttárta szárnyait s néhány óvatos csapást tett: azt méregette, fáradt-e még, azután a levegőbe emelkedett. A szikla fölött kö- rözvé egyre magasabbra fúrta magát a kék égbe, majd el tűnt a szemhatárról. De bármilyen magasra is szállt, a zsákmányt rém tévesztette szem elől. ,Az ember vízre, a keselyű vérre néz” — tartja egy régi mongol közmondás, ami azt jelenti, hogy az ember a víz láttán, a keselyű pedig a vér láttán örül. Ezért figyelte meredt szemmel a rődtek; ahelyett, hogy a lelkűket vén^ madár az Altáj egyik széles juttatnák a paradicsomba, arról lejtőjén bárányokat legeltető, s kezdtek álmodozni, hogy maguk kendőjét hímező leány vörös fo- repüljenek a Hold és a Nap felé. nalát is. Az öreg kon dór kesely ű zsákEstefelé ismét a sziklára szállt mányra lesve naphosszat körözött pihenni. A kopár szirttető ugyan- a kék égbolton.. Mostanában egy- úgy fehérlett,' mint a kondorkese- re ritkábban pihent meg ked- lyű feje. Vajon ki tudta, hogy vés szikláján, már századik esztendeje pihen Egy napon a végsőkig eiesigáz- meg itt naponta? Ám a keselyű va elhatározta, hogy leereszkedik sem vett tudomást a világ fo- a megszokott helyre. Ám a sziklásáról. A magas szikla csúcsé- la, melyen egy évszázadon át ül- ról egykedvűen tekintett le a dögéit, eltűnt. Gyár állt a helyén, szétszórtan legelésző birkákra, Toronymagas kéményének mély jószágra és az emberekre. torkából fekete füst gomolygott, De ahogy múlt az idő, egyre vörös szikrák pattantak szerte- nehezebben talált a földön táp- szét. Mindenütt nagy épitkezése- lálékot. Míg ő tompa egyhangú- két, kerteket, dübörgő gépeket lá- ságban töltötte életét, a világ tott. Mozdony vágtatott, mögötte alaposan megváltozott. A vén hosszú sorban futottak a vagonok. a széles szürke úton porfelhőt verve robogtak a gabonával megrakott teherautók. Az öreg keselyű már halálosan Lodongin Tüdev (szül. 1936.) a „Kultúra és Irodalom” című lap felelős szerkesztője, a Mongol írók Szövetségének titkára. 1955. őta ír, főleg elbeszéléseket. Allegórikus novellájában azokat a nagy változásokat rajzolja meg, amelyek a forradalom óta Mongóliában végbementek. A fordítás a „Válogatott mongol elbeszélések” című antológiában (Ulánbátor, 1961.) közölt szöveg alapján készült. madár nem tudta, miért háborúskodtak, máért öldösték egymást az emberek, miért hevertek elhullott lovak és barmok a ___ _____ _________ f öldeken, miért szállt puskapor- kimerült, de éhes gyomra egyre füst a levegőben. Nem tudta, de űzte. Körbe-körbe keringett, és hálás volt érte: háborúban min- arra gondolt, hogy olyan magasra dig készen várta a zsákmány, kellene repülnie, ahonnan 'az Igaz, békeidőben is bőviben volt egész földön, sőt más bolygókon a tápláléknak; járványok arattak is észrevehetné a zsákmányt, ember és állat között. Nem tud- Összeszedte végső erejét és még ta, hogy ilyenkor kosztjáról a ti- magasabbra emelkedett; szemmel fusz gondoskodik — szilárd meg- már nem is látható kis fekete győződése volt, hogy a sors neki ponttá zsugorodott, üveges szemét kedvez. Ráadásul az emberek, hirtelen vízcsepp felhőzte be; a akik a föld és a vizek szellemeit madár nem látott többé. S noha imádták, az elhunytak tetemét ki- köröskörül semmiféle zsákmány dobálták a pusztára a ragadozók, nem mutatkozott, az öregségére zsákmányául. Honnan is tudhatta meghibbant • keselyű maikacsul volna, hogy a babonás hívők sze- hitt abban, hogy valamerre kell rint szeretteik leike éppen ezen lennie tápláléknak. Úgy tűnt ne- az úton jut el a paradicsomba? ki, hogy valahol fenn sok elhul- Sok év telt el azóta, hogy a lőtt dög hever. Még gyorsabban földön tömegével hevertek a repült, szinte mérhetetlen magasholttestek. Évről évre fogyatko- ha fúrta fel magát. Hirtelen ka- zott a zsákmány. Háborúskodás vargó légörvénybe került. Az erős helyett az emberek leigázták, sa- szél megforgatta, recsegő csontját akaratuknak rendelték alá a isit összeroppantotta, tolláit lei- természetet. Közös erővel elfőj- .tépte. A zsákmányra éhes nagy tottá'k a háborút, amely egy nap vadász teste egy szemvillanás alatt több száz hullát szállított alatt semmivé vált. Csak néhány a keselyű asztalára. Gátat vetet- S7aj tollat kergetett a szél a matek a járványoknak is, ismét 6*" , .................. m egfosztva őt a táplálékától. ' eredetiből fordította; Már az üdvösségükkel sem tö- Zahemszky László 0
