Tolna Megyei Népújság, 1966. június (16. évfolyam, 128-153. szám)

1966-06-05 / 132. szám

7 PÁLOS ROZIT A: Éj télén varos Fénykvantumok alfa béta és gamma sugarak látható és láthatatlan fények reklámriadók rádióaktív óraszámlapok szem, száj és szívsugarak ekliptikáin kering az éj a reménytelenség ruhát cserél erő elveszti szépségét két ember megfogja egymás kezét világít a mozdulat a szépség ereje megárad eltűnik a hamubasült jövendő látomása világít a mosoly a hang a csend a boldogság tétova lánglibegése a könny a búcsúzás lila lendülete ó éjtelen város ELIOT MAGYARUL GALAMBOSI LÁSZLÓ: Megcsalt vőlegény Fekete harangok forognak, tündöklő sarkantyúk zokognak, levágott hajamon kakasok, mellemen vágtató ordasok, csizmámon vérszekfű-koszorú, fölöttem hóhérbárd, iszonyú vastuskó meginog, talpra áll, rozmaring hervasztó nászpohár villog a zöldselymű asztalon. Kikerics szájadat harapom. Hullámok Hullámok zöldarany levele kagylókat siklatott kezemre. Mennyei lombokra hajoltam, öledbe hold-ágat daloltam. Lángot lép Tűzország királya, zsebéből Nap hull a világra. Irodalmi érdeklődésünknek is megvan a földrajza, s bár mindig benne éltünk a világirodalom áramkörében, a hatások egyenlőt­lenül oszlottak meg: a német szellem befolyása időnként a kel­leténél erősebb volt, az orosz iro­dalom csak a múlt század dere­kától éreztette hatását (mérföld­jelzője Bérczy klasszikus Anyegin- fordítása), olasz érdeklődésünk rendszerint külső tényezőktől füg­gött, s ha a termékenyítő francia hatás arányos volt is, Anglia jó­szerivel kiesett érdeklődésünkből, Shakespeare-en kívül egy-kétnév, jobbára irodalomtörténeti adat jelentett mindent. Ennek kell be­tudnunk, hogy Eliot, a modern angol irodalom büszkesége is tu­lajdonképpen csak halála után jutott el hozzánk. Igaz, hogy a mindenre érzékeny Halász Gá­bor még a 40-es évek előtt nagy tanulmányt írt róla, s egy-két verse fordítóra is talált, de le­mérhető hatása nem volt A magyar Eliot így határozot­tabban mutatja azt is, mit nem jártunk be, s ha nem is az adós­ságra figyelmeztet, azt jól pél­dázza, hogy a líra előtt új és új lehetőségek nyíltak. A század- forduló nemzedéke azonos forrás­vidékről indul: a francia szim­bolizmus sok mindent rejtett ma­gában. (Erről az Eliot-kötetben ki­tűnő tanulmányt írt Ungvári Ta­más). Csak az eredmény lett más: amit Angliában Eliot, Francia- országban Apollinaire, Eluard, nálunk Babits neve jelenti. Ba­bits és Eliot — mintha más boly­gón éltek volna. Mert Babits, mi­után nem tudta folytatni azt, ami Adyval elkezdődött, egyre jobban magába zárkózott, s tudatos klasszicitása éppen ezért egyre kisebb körben hatott. Eliot pedig épp azt fedezte föl, ami új, ami szembe került a hagyornányos kultúrával, g ezt próbálta ' saját lírájára hangszerelni. >,A kultúra végül is nem elég, bár semmi sem elégséges küTtúra nélkül”'—'"'őlVásP suk egyik tanulmányában, s ez meg is határozza látásmódját, mert bár sajátja az egész európai múlt, de folyton szembe kerül vele. s bár verseit antik, közép­kori utalások szövik át, ugyan­akkor Velencét azzal jellemzi, hogy „a Rialton rég Oszlop alatt patkány ás”. Ez a költészet egy­szerre a teljesség, s a fonákja is, mintha torzító tükröt tartana a valóság elé, amelyben egyes vo­nások elmosódnak, mások hatá­rozottabb élt kapnak. Ars poe­ticája is ezt tükrözi: „A költészet nem az elengedett érzelem, ha­nem menekülés az érzelemtől, nem a személyiség kifejezése, ha­nem menekülés a személyiségtőr’. Mintha Apollinaire-t. hallanók: Katalógust, prospektust olvasol, s plakátokat mind hangosan dalol­nak itt (Imé a költészet ma reggel és prózának vedd az árusok hír­lapjait. ..). Ezt a költészetet a romantikával való végső leszámolás igénye fűti, mert azt vallja: „Ami lehetett volna, s ami volt Egy célba fut és az mindig jelen van”. Eliot költészetét ezért egy valósággal hősi erőfeszítés jellemzi, hisz ál­landóan az időnek és időtlennek metszőpontját keresi s ez az erő­feszítés már önmagában is érték­jelző eredmény. Persze Eliot ma­gában hordta a század ellent­mondásait: filozófus volt és bank­ember, ifjúkorát Amerikában töl­tötte, de Európa kultúráját szívta magába s később Angliában is te­lepedett le. Mindez szinte sür­gette, hogy a költészet határait kitágítva, korát szintézisbe fogja. Ez a szintézis természetesen ön­kényes, hiányzik belőle az a tel­jesség, ami Thomas Mann élet­művét egy korszak foglalatává teszi. Nem is ez volt Eliot szán­déka. Amit műve példáz, mind­össze ennyi: korunk ellentmondá­sait megpróbálta a kötött beszéd nyelvén elmondani, s bár választ hiába várunk tőle, a korkép teljes, olyan dokumentum, amit a köl­tészet hitelesít. Magyarul megjelent gyűjtemé­nye Vas István gazdag műfordítói pályájának igen jelentős állomá­sa, hisz a vállalkozás, amit egye­dül valósított meg, a Baudelaire- átültetést juttatja eszünkbe. „So­káig tartott, amíg Eliot verseinek jelentését és jelentőségét felfog­tam” — olvassuk előszavában, s hozzáteszi: „Fordítói pályámnak legnagyobb erőpróbája volt ez a vállalkozás”. Ne hallgassuk el: az olvasó számára is erőpróba, amíg megérti Eliot jelképrendszerének világát. A szép kötet sokoldalúan mu­tatja be Eliot költészetét, s legfel­jebb azt hiányoljuk, hogy a Becket-dráma mellől kimaradt Eliot másik drámája, a Családi összejövetel. Ez is, Eliot tanulmá­nyainak kiadása is, reméljük most már nem várat sokáig magára. CSÁNYI LÁSZLÓ — Hát ez... hát ez több a sok­nál. Ez sok... Látszott rajta, hogy őszintén dühöng, s fékezi indulatait. El kellett mennie. A málnával jött vissza később. — Látod, ilyen anyád van. Nem csodálhatod most már, hogy nem bírtam ki mellette. Most már te is láthatod. Most már te is érett fejjel tudsz gondolkodni és ítélni. Tulajdonképpen majdnem felnőtt ember vagy. Tizenhat éves. Má­sodik gimnazista. — Harmadikos, apa. — Ja persze, persze... Tulajdon­képpen kissé kényes helyzetbe hoztál. Persze, nem tehetsz róla. Nézd: tudod, hogy én nem vihet- lek haza magammal. A feleségem ezt... illetve ebben állapodtunk meg a feleségemmel. — Igen, apa. — Persze, ez nem azt jelenti, hogy nem engedne be a lakás­ba. És nem is ez a fő ok. De, tu­dod, beteg is a feleségem. Egy kissé gyengélkedik. És nagyon szűk a lakás... A régi lakás persze más volt, de azt anyádnak ítélte akkor a bíróság. — Tudom, apa. Miattam. Most már sokan szedelőzködtek, záróra felé járt, apának el kel­lett mennie, sokáig vissza se jö­hetett, ide is, oda is. türelmetle­nül hívták. A zenekar egy utolsó frissel abbahagyta a munkát, az­tán csak a hegedűk kopogtak, ahogy tokba tették őket, a cim­balomra védőburkot húztak. A bársonyfüggönynél egy öreg, ki­csi pincér álldogált,’ a köszönő­ember, félrehúzta a szárnyát, s mélyen meghajolt minden kilépő vendég, vagy társaság után. Egy vidám kompánia hangoskodott már állva, egy idősebb, kopasz férfi disznó vicceket mesélt, de nem lehetett hallani a poént, a társaság hölgytagjai egymásba ka­paszkodva visongtak. Aztán azok is elmentek. Apa néha azt mondta: „Záróra, kérem, záróra, kedves vendégeink!’-’ — nem türelmetlenül, de elég han­gosan, az ő udvarias, szép búgó hangján, és mosolygott és fejet hajtott a távozók után. Egy magános, kissé lompos, kö­zépkorú férfi útközben meggon­dolta magát, s a fal mellett ücsör­gő lány felé indult, kissé bizony­talanul, de apa tüstént ott ter­mett. A részeg vigyorgott, s az mondta, hogy ő csak be akart mutatkozni a „kicsikének”. Apa kifelé tuszkolta, a vendég most már háborgott: akkor a kicsikét is dobják ki! A kicsikének nincs záróra? A kicsikének mért van protekciója?!... De aztán kívül volt az ajtón. — Fal fogom jelenteni az anyádat — mondta apa később, kissé még felindultan a részeggel történt incidenstől. — Föl fogom jelenteni a gyámügyi hatóságok­nál. Mit gondolnak! Velem csak fizettetik a... Az anyád meg... Föl fogom jelenteni. A lány legyintett: — Ugyan, apa, dehogy jelented. A férfi dühösködött: — De föl­jelentem. Mit gondolnak?! Föl én, majd meglátod, hogy följelentem — Mit nyersz vele? Elvesznek tőle. s odaítélnek neked. A férfi érezte, hogy egész arca lángba borul, mintha pofon ütöt­ték volna. Csak állt másodper­cekig dermedtem s pislogott a lányára. Az, szerencsére, nem né­zett föl, fejét félkönyékre hajtot­ta. másik kezével az asztalon do­bolt, s arra bámult, közben egy kicsit mosolygott. „Tulajdonkép­pen szemtelen ez a lány — gon­dolta. — Szemtelen és cinikus, mint az anyja. Semmi sem szent neki. Az orra is ugyanolyan szemtelenséggel mered előre, mint az anyjáé.” Ezeket gondolta, de aztán még­is uralkodott magán. — Tudod, hogy egész csinos nagylány lettél — mondta kisvár­tatva, A lány mosolvgott, » a starté­val játszott. — Ä, dehogy apa. Nyúzott és fáradt. Csúnya. — Nem, határozottan csinos vagy... Még várnod kell egy ki­csit. Tudod: míg elszámolok, zá­rás után. Már csak a zenészek vacsoráz­tak asztaluknál. Leoltották a nagycsillárt, csak a falikarok ég­tek. Valahol kinyitottak egy ab­lakot, leszedték az abroszokat, egy takarítónő elkezdte felrakni a székeket az asztalok tetejére. Apa csak sokára jött vissza. — Na, készen vagyok — mond­ta. — És... elrendeztem a dolgo­dat. Itt alszol a szállodában. Egy idősebb hölgy lesz a szobatársad, már fenn van, alszik, majd légy tapintatos. Voltál már szállodá­ban? — Még nem, apa. — Na nem baj... Aztán majd hétfőn meglátjuk. Felkísérlek a szobádig, na gyerünk... Megfogta a bőröndöt: »— A ka­bátodat nem kell felvenni. Fogd. — Apa kérlek. — Parancsolsz? — Kérnék valamit. Ha lehetne. — Kérlek. — Éhes vagyok. Még nem ebé- deztem. — Mi?... Na látod, micsoda ál­lat vagyok, hogy nem gondoltam rá! Hogy nem kérdeztem meg! Pedig mondtad is, hogy délelőtt... Én állat! Na várj, mindjárt ho­zok valamit... Én, állat! Nevetett, hangoskodott, valami fölengedett benne. — Harminc éve vagyok pincér, de te vagy az első vendégem, akitől elfelejtettem megkérdezni! Hahaha!... — Rohant, törtetett pocakjával a konyha felé, most nem elegánsan és nem „feltűnés nélkül”, azzal sem törődött, hogy meg-meglökdösi az asztalokat, mentéből vissza-visszaintegetett, s kiabált és nevetgélt egyre: — Ér- állat! Én marha! Illetlenül visszhangzott hangja a kihalt, magas boltozaté terem­ben. Zárára után uoito. Mesterművek árverésen l v ■ á:: ■ ' ; • ; .... ^ tó m . äi’SiiMSi; Slllll Május 24-én kezdődött Budapesten a Bizományi Áruház 14: művészeti képaukciója, melyen ezúttal is több jelentős -műalko­tás szerepelt, Az aukció gazdag anyagából két képet mutatunk be. Molnár József: Táj tehenekkel című olajfestményének 1200, Egry Józsefi Aranykor című festményének 2500 forint volt a kikiáltási ára.

Next

/
Thumbnails
Contents