Tolna Megyei Népújság, 1966. június (16. évfolyam, 128-153. szám)
1966-06-05 / 132. szám
J üö6. június 5. TOLNA MEGYE! VEPÜHÁG 5 El tud-e tartani 12 gyermek egy anyat BÄTAAPÄTI a Mecsek nyúlványai közt húzódik Dél-Tolnában. Szerény kis falucska, vegyesen lakják, telepesek, német ajkúak. Nincs semmi különösebb nevezetessége. Itt él a 18-as házszám alatt Müller Rudolfné 12 gyermekes családanya. • — Tessék csak nézni ezt a levelet! Géppel írt, hivatalos formájú levelet tesz elém. Olvasom: „Anyák napja alkalmából az egész személyi állomány neyében szeretettel köszöntjük.” Az aláíró az egyik katonai alakulat magas- rangú parancsnoka. Kérdőn tekintek rá. Egy darabig szótlanul néz, aztán felsóhajt: — Látja, nekik eszükbe jutottam. De a 12 gyermekem közül egynek sem, a 12 gyerek közül egy sem tudta, hogy anyák papja van és én ... Szóval.. . Nem tudja folytatni, sírásba fullad. A család nagy része már szétszéledt, ki itt, ki ott található, de mindegyik tisztes, dolgos ember, révbe jutott. Van köztük, óvónő, vájár, bőrgyári szakmunkás, hajólakatos, kazánkovács, gépírónő... Mind jól keres. Élvezettel, büszkeséggel meséli az édesanya a 12 gyermek sorsát. Előszedi a fényképeket, s mutogatja. Egész halommal kerül az asztalra. Az egyik lány menyasz- szonyi képe olyan, hogy nyugodtan leközölhetné bármelyik képes, lap, mint sztárfotót. Jólöltözöttek, csinosak, délcegek valamennyien. — Tizenkét ilyen gyermeket adtam a hazának. Egy album kerül az asztalra. Díszes külseje elárulja, hpgy ez is valami kitüntetésiéi® lehet. Felnyitom: „A legmélyebb tisztelet és megbecsülés jeléül Müller Rudolfné részére három kiváló kato- pafia nevelésének elismeréséül.” Aláírás: „K. J. vezérőrnagy”. Nemrégen nagy ünnepélyt rendez, tek abból az alkalomból, hogy a néphadsereg magasrangú képviselői eljöttek köszönteni az édesanyát. Müller Rudolfnét. Megköszönték. hogy három kiváló katonát adott a hazának. Előkerülnek erről is a fényképek: a csapatzászlóval eeyiitt fényképezték le a három Müller fiút, az egyik; Rudolf törzsőrmester, a másik; Péter szakaszvezető, a harmadik; Gábor őrmester. A MUNKAHELYÜKÖN is példásan megállják helyüket valamennyien. Nem lett közülük világhíresség, tudós, a szürke hétköznapok emberei ők. de pz ilyenekről méltán mondják: „Névtelen munkahősök ők, a szocializmus építésének oszlopai.” — Büszke vagyok, hogy ilyen embereket neveltem a hazának, de nagyon elszomorít, hogy egy sem akad köztük, aki rám is gondolna. Müller Rudolfné szavai ismét a sírásba vesznek. Levesz egy lábost a tűzhelyről, leemeli róla a fedőt. — Tessék, ezt ettük ma délben is. Híg, színtelen rántott leves. Holnap is legfeljebb ezt tud főzni. Miért nem küldenek egyenként legalább csak 50 forintot havonta az édesanyának? Nem tudom mit válaszolnának, de azt hiszem egyik sem tudna elfogadható indokot mondani. De milyen az édesanya? Egyetlen gyermekére sem monda, na egy rossz szót a világért sem. A korholást elintézi ennyivel: „Nem értem”. Néha inkább önmagában keresi a hibát. Amikor eszébe jut. hogy tizenkét tisztességes embert nevelt a hazának, valami ilyesféle is odalcpakodik gondolatai közé: „De úgy látszik, ahhoz már nem volt erőm. hogy szülői tiszteletre, megbecsülésre is rávegyem őket. Talán nem is ők a hibásak, hanem én, az édesanya.” Megesik, hogy már a legkisebbek közül is valamelyik egyszerűen kifizeti valamilyen nyegle, elmarasztaló megjegyzéssel. De ő még. is éppúgy, éppolyan forrón szereti most is valamennyit, mint amikor a vilá era jöttek. — Melyiket szereti a legjobban? Ez a kérdés lepi meg a legjobban. — Ilyet ne tessék kérdezni. Pedig az egyik lánya, illetve annak családja, akivel egv házban lakik évek óta, jóformán szóra sem érdemesíti. A másiktól hiába vár levelet, hiába ír neki, életjelt sem ad magáról. Ezt elintézi azzal, hogy talán váratlanul betoppan egyszer, hogy meglepie, azért nem ír. De közben sír a lelke. Az egyik fiának még a jutnlofn- pénzből is odaadott 750 forintot, hogy tudjon boldogulni, mert az átmenetileg nehezebb helyzetbe került. Persze, még messze volt a rántott levestől, de az édesanya megsajnálta. Valamelyiket a háború idején egy pestvidéki pajtában hozta a világra. Kibombázták őket és egv ilyen menedékhelyen ielentkeztek a szülési fájdalmak. És most haragúd ion rá, hogy ő is olyan, mint a többi, nem törődik azzal, hogy mi kerül a tányérjába? Dehogy. Az édesanya sosem haragszik a gyermekére. Most éppen hivatalos szervek egyengetik az útját városba, ahol majd olyan munkaalkalomhoz tud jutni, amj némi megélhetést jelent Egész napos hajókirándulás állami gazdasági dolgozók részére Hajókirándulást szervez a Ka- nacsi Állami Gazdaság szakszervezeti bizottsága június 12-én. A 150 személyes Fonyód nevű motoros vízibusz a jelzett napon reggel hét órakor indul a paksi hajó. állomásról és a késő esti órákban érkezik vissza. Az első partraszállás a gemenci rezervátumnál lesz, ahol egy órát töltenek. Mohács a következő állomás, itt a város nevezetességeit nézik meg. majd visszaindulva, a délutáni órákban Baján kötnek ki. A kirándulást Dunáról szóló ismertetéssel kapcsolják egybe. Czetlj Imre kultúrigazgató tart ismertetést a Paks és Mohács közötti Duna menti községek életéről, néprajzáról. számára. Az egészsége tönkrement, a derekát nem bírja, hiába kínálkozna a határban munkaalkalom. A 12 gyermek felemésztette. Már kaptak is értesítést, hogy készülődjenek. csomagoljanak, jönnek értük. El is csomagoltak mindent, csak éppen az ágyakat hagyták egyben, amin alszanak. Az anya féltő gonddal, a legbiztonságosabb helyre, ruhák közé szépen elcsomagolta természetesen a 12 gyermek nála levő emlékét, a fényképeket is. Odatette a „sztárfotót” is, csakúgy, mint a többi családi képet, semennyiért sem hagyná, hogy akár egy is megsérüljön, hiszen ez drága kincs. Inkább minden érték vesz- szen, de a fényképeket meg kell becsülni, őket mindennap látni kell, legalább fényképeken. Köny. nyezve ül az asztal mellé rántott levest enni. — És az édesapa? — Édesapa? Hm ... MÁSFÉL ÉVTIZEDE ELVÁLTAK. A 12. gyermekkel volt terhes, amikor kiadta az útját. Nem tűrte tovább, hogy ütötte-yerte, részegeskedett, a gyerekekkel pedig nem törődött. A 12 gyermek egyszer talán magába száll és letörli az édesanya könnyeit. BODA FERENC Hat modern „Slatina“ kazánt építettek be a szekszárdi megyei kórház új kazánházába. A kazánok jó hatásfoklcal működnek, számos előnyük van más típusokkal szemben. Többek között az, hogy jól hasznosítják az alacsony fűtőértékű szeneket is. Legszembetűnőbb jele ennek talán éppen az, hogy a kéményről nemigen lehet látni, tüzelnek-e a kazánokban, a kémény ugyanis sohasem füstöl, az égés tehát tökéletes. Mégsem lehet elmondani, hogy a takarékos fűtés összes lehetőségeit kihasználják a kórházban. Ezek a kazánok ugyanis — ha a nekik való tüzelőanyagot kapnák, sokkal gazdaságosabban működhetnének. Az OEGH — Országos Energiagazdálkodási Hivatal — annak idején úgy döntött, hogy ezekhez a kazánokhoz a pusztavámi rostált daraszenet kell felhasználni fűtésre. Ez a szén felel meg legjobban a kazánok konstrukciójának, a gyári előírásoknak. A Slatina kazánok olyan daraszénnel fűthetők, amelynek portartalma legfeljebb 30, nedvesség- tartalma pedig maximum 27 százalék. Tüzeléskor egy ügyes, automatikus szerkezet megrostálja a szenet, a durvább szemcséket — 2-tőí 20 milliméterig — a rostélyra teríti, a kirostált porszenet pedig előhevített levegővel befújja az égéstérbe. Ha a porszéntartalom nagyobb, akkor már nem működik jól a berendezés, a porszén egy része lehull a rostélyra, eltömi azt, Ha a szén portartalma alacsonyabb, vagy az egyáltalán nem. tartalmaz porszenet, akkor működik ugyan a kazán, de nincs kihasználva teljesen a kapacitása, éppen az az előnye marad kihasználatlan, hogy tökéletesen elég benne az olcsó, más berendezésekben nem hasznosítható porszén. Pusztavámon ma már nem rostálják a szenet. A Slatinákhoz alkalmas összetételű szén helyett ma innét rostálatlan, ötven százalékos portartalmú, úgynevezett „A” daraszenet kap a kórház. Ezzel nem tud tüzelni. Máshonnét — Balinkáról és Dudarról — pedig csak teljesen rostált, „pormentes” daraszenet szerezhet be Ezzel viszont — lévén az ára sokkal magasabb, mint a puszta- vámié —, túl költséges a fűtés és nem is lehet jól kihasználni a kazánokat. Most tehát kénytelenek „házilag” keverni a szenet, amire egyáltalán nem rendezkedtek be a kazán építésekor. A szekszárdi kórházban csak hat Slatina kazán működik, de az országban van már vagy kétszáz. Nagyon valószínű, hogy másutt is hasonló problémák vannak. Ésszerű lenne, ha országosan rendeznék e kazánoknak a tüzelőellátását, hiszen központilag — a bányáknál, ahol megvannak a szükséges gépi berendezések —, bizonyára soklcpl gazdaságosabban lehetne előállítani a megfelelő összetételű szenet. (J) ÉLETE ÁRÁN — életet mentett „A dombóvári vasútállomáson szerelvényrendezés közben két ütköző közé esett Németh István 41 éves kocsivizsgáló lakatos. A szerencsétlen ember a helyszínen meghalt. A felelősség megáUa- pítására vizsgálat Indult” (Üjsághír). A szerencsétlenség önmagában véve is tragikus. De ezúttal még tragikusabbá teszi az a körülmény, hogy egy olyan ember az áldozat, aki humanitásból, emberségből segített bajba jutott társán. Mert Németh István ezt tette. Miközben önfeláldozóan segített munkatársán, életét áldozz ta. Pergessük vissza az eseményeket. Hogyan is történt a szerencsétlenség? Május 26-án, csütörtökön a Budapest felől érkező 1912-es számú vonat, amelynek utolsó három kocsija Gyékényesre közlekedik, annak rendje és módja szerint beállt. A gyékényesi kocsikat leakasztották, s megkezdték a tolatást. Annak ellenére, hogy a rendeletek előírják: tolatásnál a leakasztott kocsik átjáró lemezét fel kell erősíteni, ez ebben az esetben nem történt meg. így a tolatást irányító vasutasnak le kellett volna állítani a három kocsira érkező szerelvényrészt. 0 azonban figyelmen kívül hagyva az előírt rendelkezéseket, veszélyes helyzetbe sodorta önmagát. A lehajtott átjárólemez akadályozta őt munkájában és balesetveszélyessé tette azt. Ezt látta Németh István, aki azonnal segítségére sietett társának. Hosz- szú nyelű kalapácsával igyekezett a lemezt felhajtani, miközben felső tgste a két ütköző közé szorult. A szerencsétlen fiatalembert összenyomta a két ütköző. Azonnal meghalt. Ki a felelős Németh István haláláért? A lefolytatott vizsgálat megállapította, hogy a balesetet a szabálytalanságok, súlyos mulasztások sorozata előzte meg. Kezdve Budapesten, a Déli pályaudvar kocsiműszakánál, ahol besorozták a hibás kocsit. Megállapítást nyert ugyanis, hogy a kérdéses kocsinak nem lehet felcsukni az átjáró lemezét, mert annak tartója letörött. Az első mulasztást követte a második: a budapesti leakasztó személyzet nem jelentette a műszaki hibát és felelőtlenül otthagyta a kocsit. Következett a harmadik — egyben legsúlyosabb — hiba: a tolatást irányító vasutasnak, látva a szabálytalanságot le kellett volna állítani a tolatást. S ezt követően felerősíteni az átjárót. Ű azonban elmulasztotta ezt. Végül, ha kismértékben is, de hibáztatható a szerencsétlenül járt Németh István is, aki elhamarkodottan, pillanatnyi körültekintés nélkül cselekedett. Mint látjuk a szabálytalanságok sorozata történt, amely végül is e tragikus balesethez vezetett. Németh István 15 éve dolgozott a vasútnál. Becsületes, kötelesség- tudó embernek ismerték meg felettesei, csakúgy, mint munkatársai. lzig-vérig vasutas volt. Ezt egyébként életének utolsó pillanataiban is bizonyította, ön- feláldozása, hogy megmentse veszélybe került vasutastársát, megdöbbentő. Fiatal özvegye és két árvája siratja az életét embertársa életéért áldozó vasutast. A munkatársak, barátok nem hagyták magukra a szerencsétleneket. Intézték a temetkezést, kétezer forint gyorssegélyt utaltak ki az apa nélkül maradt családnak, most pedig az özvegyi nyugdíj, illetve gyermeksegély ügyében tevékenykednek. Mindez azonban csekély gyógyír a szomorú sorsú családnak. A kapospulai temetőben frissen hantolt sír. Rajta a felirat: Németh István, élt 41 évet. E néhány szó vádirat azok ellen, akiknek felelőtlen mulasztása következtében életét vesztette a vasutascsalád egy hűséges tagja. (szigetvári) XIII. köny vsorsfáíék Főnyeremény: Wartburg személygépkocsi Húzás: június 19-én (30)