Tolna Megyei Népújság, 1966. május (16. évfolyam, 102-127. szám)

1966-05-10 / 109. szám

4

TOLNA MEGYEI NÉPÜJSAO

196G. május 10.

Fiai már nem fognak a cigánytelepen lakni

KÜLSŐRE ez a ház is olyan, mint a többi, amelyek a cigánytelepen vannak. Náddal van fedve, de ez is inkább csak rá van dobva, mint rárakva. Egy csöppet sem veszek el az értékéből, ha ház helyett viskónak nevezem.

Belül már jobb a helyzet. Ágyak rendesen berakva, asztal, székek. Egy kis asztalon telepes rádió. Ruhásszekrény és a sarokban egy zománcozott tűzhely. Emellett áll Pusztai Károlyné és hagymát aprít a forró zsírba. A vacsorát főzi. A Szekszárdi Állami Gazdaságban dolgozik már hét éve. Azóta, mióta férje megbetegedett. A férje kidőlt a munkából, ő belépett. Igaz, nem hagy a keresete, 800—900 forint és 1200 öl kukoricaföld, de igen nagy szükség van rá. Három gyereket és a beteg férjét kell eltartani belőle. A férje most is az ágy szélén ül és nehezen szedi a lélegzetet, pedig csak 48 éves. De hát a betegség nem nagyon nézi, hogy ki hány éves. Pusztai Ká- rolynak itt a decsi cigánytelepen éppen elég jutott belőle. Cukorbeteg. tüdőasztmás és szívizom- elfajulásban szenved. Ezekből a betegségekből bármelyik egymagában is elég lenne, de rpit tegyen,, ha neki három jutott? Még szerencse, hogy a felesége így bírja a munkát a gazdaságban is, itthon is. Ha hazajön, akkor főz, takarít, mos. Nincs kire várnia.

A két nagyobbik gyerek ipari tanuló. Ök már félig-meddig ki- renültek a családi fészekből, de azért róluk is gondoskodni kell. Mosni kell rájuk és a hazai csomag is elkel az intézeti koszt mellett. Erre ugyan nem kell pénzt költeni, mert két sertést vágtak, és jut belőle a fiuknak is, meg az itthoniaknak is, de azért azt is meg kellett keresni. Karcsi, a

nagyobbik fiú, ez évben fog végezni. Harmadéves vájártanuló Nagymányokon. Ö már fizetést is kap. Ezerkétszáz forintot havonta. Jó gyerek, nem pocsékolja el a keresetét. Felruházta magát és a szülőknek is adott 1050 forintot. De segíti öccsét is, aki a Bajai Gépjavító Vállalatnál első éves ipari tanuló. Neki nem sok az ösztöndíja. Havi 100 forint, de abból is félretesz ruhára. A bátyjától 600 forintot és egy pulóvert kapott. Szeretik egymást. Soha egy rossz szó nem esik közöttük.

AZ APJUK analfabéta, az anyjuknak négy elemije van, de a fiuk mindketten nyolc osztályt végeztek. Az ipariskolában is megállják a helyüket, négyes rendűek. Sőt, a szülők most nem is tudják, hogy örüljenek-e vagy bánkódjanak. Karcsi fiuk az éjjel jön haza Nagymányokról és holnap utazik Tatabányára. Technikumba akar járni és ha ott sikerült leérettségiznie, bányamérnök szeretne lenni. Már örültek a szülők, hogy a gondból és te- herből Karcsi is vállal valamit, de hát nem állnak útjába, tanuljon. Sajnos az 1200 forint le fog csökkenni 360 forint ösztöndíjra, de ez beosztva jóformán fedezi majd a szükségleteit. Büszkék rá a szülők, mert jó megjelenésű gyermek, de bizonyára nagyobb büszkeség fogja majd őket eltölteni, ha majd, mint technikus, vagy mérnök fog hazajönni.

— Nem szégyellik a fiúk, hogy a cigánytelepen laknak és, hogy csak ilyen házuk van?

— Nemcsak ők, mi is szégyelljük. Már alig hisszük, hogy elkerüljünk erről a telepről, — mondja az anya. — De hát aki ennyi bajjal van, mint mi, hogy tud innen egyhamar elkerülni? Van egy kétmázsás anyadisznónk, annak májusban lesz malaca. Ha azokat felneveljük és az őszi kukoricaterméssel együtt az anyasertést is eladjuk, akkor tudunk vagy 15—20 ezer forintot összehozni. De hát mi ez egy házhoz? Pedig de jó lenne emberibb körülmények között élni! — és nagyot sóhajt.

— A fiaim megmondták, hogy ha végeznek, ők nem akarnak ide visszajönni, de minket sem akarnak ebben a putriban látni, — mondja halkan az apa. — Nagyszerű gyerekek azok, — dicséri őket. — Szabad idejükben nem a nők és a kocsma után szaladgálnak, mint a telepen a hasonló korúak, hanem sportolnak. képezik magukat: Karcsi fiam bokszol, Pista fiam birkózik. Látná, amikor itthon vannak, hogy milyen csatát vívnak. Már versenyen is voltak és érmeket is nyertek. Karcsi Kaposváron arany-, Szekszárdon ezüstérmet nyert. Pista, aki egy évvel fiatalabb Karcsinál, Kiskőrösön nyert aranyérmet, — büszkélkedik. — Megállják ők a helyüket, bárhová veti őket a sors, és nem fogják nekik sehol mondani, hogy állj arrébb, te lusta cigány, mert azok munkaszeretők, szorgalmasak és becsületesek.

— Még a Laci fiamat szeretném, ha révbe jutna, de ő még nagyon kicsi. Most ötödikes. Remélem, mire elvégzi a nyolcadik osztályt, akkorra jó körülmények közé kerülnek a bátyjai is és jobban segítenek az becsüknek, mint mi tudunk nekik.

Sotkő János Decs

HIRDESSEN

a TOLNA MEGYEI

Népujságb

an!

iiiiiiiiiiiiiiiiiiimiiiiiiiiiiimiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiimiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiimiiiii

Tolna megyei Víz- és Csatornamű Vállalat fürdőüzeme értesíti a fürdőzni kívánó vendégeket, hogy

a szekszárdi strandfürdő május 8-án megnyilt.

Nyitva: H) órától 19 óráig.

(78)

Gyermekhistória

Kellemesen, langyos májusi délután van. A kerti karosszékben ülök, s a zsenge, üdén zöldellő fűben játszó gyerekeket figyelem. Háborúsdit játszanak. A harctér a gyümölcsfák alatt elterülő fűvel borított kert. A fegyver, a kerítéslécből készített géppisztoly, madzagon lóg a gyerekek vállán.

Megtörténik a szereposztás is. Pista — a gyerekek közül a legidősebb — a parancsnok. Lehet vagy tízéves. Ö nevezi ki a játszópajtásokat.

— Laci te leszel a katona. Pali a'szanitée. Péter pedig az orvos.

— És én mi leszek? — szól közbe türelmetlenül egy hat év körüli kislány.

— Te leszel az ápolónő — jelentette ki Pista ellentmondást nem tűrő hangon.

A szakszerű szereposztást hallgatva eltűnődöm: vajon miért szeretnek a gyerekek háborúsdit játszani? Ki tanította meg őket erre a játékra? Honnan tudják ilyen pontosan a katonai kifejezéseket? Vagy talán ez is örökségként száll apáról fiúra?

— Itt fogjuk ápolni a sebesülteket — mutat a kis parancsnok a két barackfa közötti területre, ahol a legmagasabbra nőtt a fű.

— Az orvos és az ápolónő itt maradnak, a többiek velem jönnek.

Már kezdődne is a játék, ha a „doktor úr” — egy kerek képű hullámos hajú kisfiú — nem érdeklődne kétségbeesett hangon:

— Nekem most mit kell csinálni?

— Ott maradsz, ahol mondtam. Megvárod míg hozzák az első sebesültet, s akkor levágod azt a testrészt, amelyik megsérült — így a parancs, amelynek hallatára önkéntelenül is elmosolyodom.

Mintha csak igazi, vérre menő háborúban lennénk, ahol nem egy esetben valóban a legegyszerűbb megoldást választották: azonnal amputáltak.

Hirtelen azon veszem észre magam, hogy újra meditálok. Pedig nem szívesen emlékszem azokra az időkre. De valami belső kényszer nem engedi, hogy kitöröljem emlékezetemből ezeket a szomorú képeket. Az embernek vannak olyan emlékei, amelyek élete végéig elkísérik, mint valami hűséges barát. így vagyok én is ezekkel.

— Most kezdődik a harc! — kiáltja a parancsnok és azonnal ledobja magát a fűbe. A többiek követik parancsnokuk példáját. Néhány másodpercig csak a „fegyverek kattogását” hallom, azután Laci hangját hallom:

— Segítsetek! Megsebesültem! Kötözzetek be!

Erre a hangra megborzadok. Hiszen én is ezt kiáltottam akkor, de nem játékból, hanem halálosan komolyan. Két kézzel megszorítom a kerti szék támláját, s a következő pillanatban felugrok. Helyesebben felugornék. Bénán lógó jobb lábam tehetetlenségre kárhoztat. Megtörtén nézek végig magamon, nyomorúságomon. S ha arra gondolok, hogy nekem is amputálni akarták a lábam.., nem, erre jobb nem is gondolni.

Legszívesebben rászólnék a gyerekekre: játszanak valami mást. De nem teszem. Hadd játszanak, Bár sohse tudnák meg, hogy ezek a szavak mennyi tragédiát rejtenek magukban.

Most már a sebesültet ápolják. Kezét, lábát, sőt még a fejét is bekötözték zsebkendőkkel. Közben a játék tovább tart.

Már vagy tíz perce hallgatom a „bombák” zuhanását, a „fegyverek” ropogását, amikor váratlanul felhangzik a „sebesült katona" síró hangja:

— Nem játszom többet. Elég volt. A háború nem szép játék. Nem fekszem itt tovább — s máris tépi magáról a kötözéseket, mintegy jelezvén, hogy amit mondott komolyan gondolta.

Hirtelen valami melegséget érzek testemen végig futni. Legszívesebben a magasba emelném a kis katonát, s úgy kiáltanám vele, hadd hallják meg a felnőttek is: elég volt. a háború nem szép játék.

SZIGETVÁRI LÁSZLÓ

siiiiiHiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiimuimiiiiiiiimimHiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiimiiiiiiiiiiiiiiiiiii-------------------------, i ...

— 46 —

— Gyújtsunk rá — mondta s elővette cigarettacsomagját. Megkínálta Crawfordot. A kapitány kivett és a szájába tett egy cigarettát. A művezető a zsebében kotorászott, aztán előhúzta öngyújtóját és tüzet adott.

Crawford megismerte az öngyújtót. Pontosan ugyanilyen lapult az ő zsebében is. Az elhárítok ismertetőjele. Most már tudta, kivel van dolga. A művezető az ő emberük.

Ám az öngyújtó sehogy sem akart meggyulladni.

— Nem szupérál — mondta az üzemvezető. — Nagy a szél, nem tud lángrakapni a kanóc. Nincs gyufája? '.

Crawford gyorsan elővette a sajátját és amikor tüzet adott a művezetőnek, észrevette, hogy annak a szeme felcsillant.

— Odaadnám az enyémet — mondta Crawford —, de hát emlék. Egy régi cimborámtól kaptam.

— Nem is fogadnám el — felelte az üzem főnök. — Holnapra jó lesz már az enyém is.

Ez volt a megbeszélt jelszó, amit a Főnöktől kaptak mind a ketten.

Elmosolyodtak és vidáman kezetfogtak.

— Beszélni r kariam magával, azért jöttem ki a gyárba — szőkít meg C"awford.

— 47 —

— Rögtön sejtettem, kivel van dolgom, amikor megpillantottam az irodán — felelte a művezető. — Azért is emlegettem Kanadát meg Dél-Ameri- kát. Kaptam ugyanis némi tájékoztatást magáról a Főnökitől... Induljunk el, nem tudhatjuk, !d figyel bennünket.

— Amint látom, nem igen lesz itt alkalmunk nyugodtan beszélgetni. — Crawford körülnézett.

— Hát itt aligha. Nagy a nyüzsgés, sok az ember, rengeteg a munka. Pedig sürgős mondanivalóim vannak! Megadom a címem: Raglan Street 15. Nem felejti el? Van ott egy albérleti szobám. Második mellékutca a Market Street felső részén. Szobám az első emeleten van. A nevem: Jack Mellon. A szállásadónőmé: mrs. Elliot. Megjegyezte? Jó... Nézzen fel hozzám ma este fél tízkor. Nem tudok korábbi időt mondani, mert hét előtt nem végzünk és még utána kell néznem egy és más dolognak. Orvoshoz is el akarok menni, a szívem miatt...

Megállt, eldobta félig szívott cigarettáját, s eltaposta. Crawford követte példáját.

— Egyszóval nyomon van, Mellon? — kérdezte a kapitány.

— Mondjuk. Nem vesztegettem hiába az időmet, bár ilyen körülmények között nagyon nehéz dolgozni. Elvégre itt is helyt kell állnom a művezetői poszton, mert csak úgy tudok százszázalékos munkát végezni.

— 48 —

— Mégis, mire sikerült rájönnie?

— Egy és másra, de azt majd este elmondom. Itt most nem beszélhetek. Tehát fél tízkor!

— Rendben van — bólintott Crawford.

— Most pedig gyorsan végigszalad a szerelő- üzemen, aztán visszakísérem az irodára.

Már sötétedett, mikor Crawford elhagyta a repülőgépgyárat.

Az estét szobájában töltötte. Megpróbálta gondolatban összegezni mindazt, amit eddig sikerült összeszednie. De az eredmény nagyon soványnak mutatkozott. Alig várta hát, hogy fél tíz legyen és beszélhessen Mellon-nel. Segítséget várt tőle. Erősen bízott abban, hogy a tájékoztatás után végre el tud indulni a helyes, nyomon.

Negyed tíz felé elhagyta a szállót és meglehetősen jó hangulatban elindult Mellonhoz. Hamar megtalálta a Raglan Street. 15. számú házat és becsöngetett az egyemeletes, tornácos épület kapuján.

Kis szürkeegérszerű öregasszony nyitott ajtót és ijedten bámult rá az elhárító tisztre. De amint Crawford megmagyarázta, mi járatban van, kissé magához tért és beengedte a kapun.

— Mr. Mellon szobája fent van az emeleten, jobbra a második ajtó — mondta aztán. — De még nincs itthon. Azért csak menjen fel. Mr. Mellon ugyanis hazaüzent, hogy egy úr fogja keresni, s megkért, adjam át neki, hogy várja meg.