Tolna Megyei Népújság, 1966. május (16. évfolyam, 102-127. szám)

1966-05-01 / 102. szám

PÁKOLITZ ISTVÁN KÉT VERSE; hones István: BARACKFA Kölök-tavaszt se ír a naptár* te azért is kitavaszodtál S pillés virágaid a napra bontogatod, lelkes barackfa! Nem vagy elég óvatos-gyáva: sietve borultál virágba; sietve, mégse felelőtlen: — így kellene minden időkben! S most éppen azt köszöntőm benned, ki nem latolgat és nem enged, nem számlál huzakodva százig: ha itt az idő, kivirágzik! Mert soha semmi nem lett volna, ha a naptári protokollra lett volna bízva rügy, hit, álom ezen a keserves világon; és nem is érdem lelkesedni* hogyha nem kockáztatunk semmit : azért drága a virág, élet, mert környékezik fagyveszélyek. Hittél napsugár-hírmondóknak költögeted az aluvókat; s bár fagy vészéjtse virág-terved: azt tetted, amit tenni kellett. MÉGSE írtad, ne várjunk, nem jöhetsz Mégis elmosogattuk a kétheti csetrest és elrendeztük a tiszta edényt kedved szerint — műfaji csoportosításban; mégis lepókhálóztunk, kisöpörtük a szobát tisztességesen, nemcsak ott, ahol a papok táncolnak; mégis kiirtottuk a legyeket* friss virágot tettünk a vázába; kicsíptünk, — akár az egyszeri gyerek Jézus nevenapján: mégis kivonultunk eléd az állomásra csodaváró hittel, ' Mégse jöttél. / KOVÁSZ PÁR: ARCKÉP MARTYN FERENCNEK Rámnéz, ránézek: hökkent pillanat, a zárt felszín mögül kileng a lélek, egymásba simul látszat és a lényeg, s a benn rejtőzködő kívül marad. Idő láncán, csillagtörvény alatt arasz se jár a földtáj emberének, csont, hús, ideghuzal közt addig éled, míg apró célok fénye rátapad. Orr, áll árnyékán itt sötétlenek a végső oldást áruló jelek, s a száj görbéjén némult indulat. Túllátó szem, hunyásra szűkülőn, átnéz a kékívű világtetőn, s keres magának s társának utat. nyíre megtetszett Neveczkynek, hogy egy ügyes fordulattal meg­ismételte a mondatot és kárhoz­tatni kezdte a felforgató eszmék hordozóit, akik számára közönyös a hon sorsa. Alighogy ezt dörögve elismé­telte, Varga Laci dühödtem ug­rott elébe: — Hazudik! Maguknak árucikk a haza! S ha Fejes vissza nem rántja, képen teremtette volna a tekinté­lyes szónokot. — Hallgassuk csak végig, amit a tisztelt úr mondani óhajt — szó­lalt meg Fejes hűvös nyugalommal és gunyorosan fürkészte az izzadó Neveczky arcát Ez a közbelépés már nem aka­dályozhatta meg az összecsapást Amikor ugyanis Varga Laci Ne- veczkyre támadt, a hörcsögtermé­szetű Králik belekapaszkodott az egyik gimnazistába és fittyet hányva Fejes szavaira, püfölni kezdte. Kiderült, hogy Nevec2kyék nemcsak szónokolni jöttek. Füty­kösök suhantak a kezükben, s a vezér rohamot vezényelt — Táncoltassuk meg őket. fiúk. gramofon nélkül is! A tánc nem valami vígan kez­dődött Neveczky számára, mert a nyakleves, amit Varga Laci szánt neki, a második nekirugaszkodásra a vártnál is jobban sikerült. A szónok bömbölt dühében és az egész tisztáson fellángolt a harc. Fehér a kabátom ujjába mar­kolt — Őrültség! Tűnjünk el innen! S meg .sem várva válaszom, fel­kapta a gramofont és eltűnt az er­dőben. Döbbenten néztem a csa­tát, az első gondolatom az volt, hogy nekem is jobb volna elme­nekülnöm. Egyszerre ért Mari fi­gyelmeztetése és egy jókora bot- ütés a hátamon; Két gimnazista rontott rám, az egyik szembe, a másik oldalról; Sosem szerettem verekedni, de akkor nem volt más kiút. Kettejük ellen azonban te­hetetlen voltam, egyik ütés a má­sik után ért. Nem sokáig- Varga Laci hatalmas bakugrással bele­fejelt Neveczky úr gyomrába, s a feldöntött hatalmasság testén át egyik támadóm nyakába ugrott; — A másak a tiéd — kiáltotta. — Tanítsd meg kesztyűben dudál­ni. S a másik már emelte is botját a magasba, hogy lesújtson. Sike­rült elhajolnom az ütés elől, majd rátapostam a földhöz toppanó botra és kitéptem támadóm kezé­ből; — Ha tánc, akkor legyen tánc, urak! A suhancok számbeli fölénye hamarooan apadni kezdett. Fejes kettesével kezelte őket, s ha már nagyon el gyengültek kezei között, összekoccantotta fejüket: „Ébred­jenek, uraim! Ébredő magyar nem szunyókálhat néhány nyakleves­től.” Varga Laci Nevecakyt bűvölte. A vezérszónok egy bekor tövébe guggolt, egyik kezével fájó gyom­rát tapogatta, a másikban zseb­kendőt szorongatott. Könnyeit tö- rülgette-e, vagy verejtékező hom­lokát? Talán mind a kettőt. Egy­KITÁRT KAPU Vasútáhíd utca 39.: ez az. S6- vágó forgatja a cédulát: ez az. Számtábla ugyan nincs, de ez a páratlan oldal, s mellette kétol­dalt a 37-es meg a 41-es. A Vezér úr járatja a motort, elővesz egy cigarettát, vár. Sóvágó kiszáll a fülkéből. Meg Lajkó is, mindjárt. Ha Sóvágó kiszáll, akkor Lackó­nak is ki kell szál lnia. A kapu — ócska, kátránnyal feketített léokapu — sarkig tárva. A ház vákolata hadmadrészbem lemállott. Valaha takaros kis há­zacska lehetett; áll még azért most is szigorúan és szárazán; fekete-fakón a sok füsttől, korom­tól. Cserepeit föl fölborzolta a neki­kapaszkodó sző, ablakkeretéről lepattogzott a barna olajfesték; kéménye is megbillent; alacso­nyan könyököl ki a keskeny, M- gödrösödött salakjárdára, mint a korán öregedő, sovány és szívós emberek, akiknek foga és bőre sárga a sok olcsó méregerős do­hánytól; de azért áll, megvan, mintha csak a füst konzerválta volna. Pár száz méterről ideviríta­nak a vidám, kék meg sárga csu- pa-üveg, emeletes lapos tetejű épü­letek: az új lakótelep. De ez még a régi negyed: csak neki kellene menni buldózerrel, eltörölni a föld színéről, kisimítani a helyét. Falatnyi udvar: tyúkól meg sár- garépaágyás; kerítése dróttal- gallyal kifoldozva. Ilyen itt mind- egyik: tényleg, mint a bennük lakó komán kelő emberek, egy egész hadsereg. És a kapu sarkig tárva. Ez a látvány éktelen dühbe hoz­za Sóvágót. Utálja a szűk udvaro­kat és a kitárt kapukat. Lajkó egyik lábáról a másikra áll a Csepel mellett. Várja, hogy Sóvágó intézkedjen. Az üvegen át látni: a Vezér úr elnyom egy ir- tóztató ásítást. Sóvágó lenyomja a kilincset, körülnéz az udvaron, megveri az ablakot. — Hét Van itthon valaki?... Semmi válasz. Csak egy macska nyújtózkodik a küszöbön a késő őszi napon, lustán és gúnyosan hunyorog. — Hé! Meghoztuk a szenet!..’ Hogy az a jó isten tegye őket va­lahová! szóval már érett a győzelem, már csak a bekerített támadók lefegy­verzése volt hátra, amikor az éber kis Králik fcókre-zöLdre vert arcát tapogatva, nagyot kiáltott; — A csendőrök! A csendőrraj észrevétlenül ke­rítette be a tisztást. Már csak azt láttuk, hogy szuronyt szögezve áll­ják körül a csatateret, s a kakas- tollasök őrmestere vészjóslóan mustrálgatja a felhevült hadat; — Mi történik itt? Neveczky háborogva állt a fe­szesen tisztelgő őrmester elé: — Ránk támadt ez a vörös csür- he! A pocakos, ébredő magyart me­gint csak Fejes vasmaxka men­tette meg Laci viszkető tenyerétől. Az őrmester akkor csendet paran­csolt, majd biztosította támogatá­sáról Neveczkyt; — Az urak nyugodtan elmehet­nek. Minket sorba állított, felírta ne­vünket a noteszába, majd sűrű fe­nyegetések közben hazaparancsolt. Fejest és Varga Lacit pedig, mint a „vörös provdkáció” értelmi szer­zőit a törvény nevében letartóz­tatta. Azóta több mint három évtized telt el. A somhegyi ütközetnél sok­kal nagyobb csatákat vívtunk Fe­jessel, Varga Lacival csendőrök, fasiszták ellen. Börtönben, kon­centrációs táborban is küszköd­tünk puszta életünkért. De an­nak az ütközetnek az emléke én- bennem sohasem halványult el. Az volt újjászületésem napja. A felejthetetlen tűzkeresztség. SZEGEDI GYULA Lajkó ijedten pislog az utcán. Lajkó mindig Sóvágó arcát figyeli, arról olvassa le, ha baj van, és mindig nagyon fél, ha Sóvágó ká­romkodik. Most biztosain baj van. Lajkó ötven is elmúlt, de olyan, mint egy gyerek, csakugyan, egé­szen gyerekes formájú a feje. Sortéi is mint egy gyereké. A sze­mében riadt és reszkető virágok nyílnak. Sóvágó a fia lehetne, de azért Laj kőt nyugodtan össze le­het szidni, ha más nincs kéznél. Szó se róla: a szenet úgy hányja, mint egy bivaly. Sóvágó még egyszer végigjárja az udvart, amivel ugyan nem sok idő telik él. Kezében a cédula, azt forgatja, de attól se lesz böl- ■csebb. A Vezér úr odakint járatja a motort, s kifejezéstelen unalom­mal könyököl ki az ablakon, mint egy fbg&hullt bulldog. Ronda egy alak; három napja van velük, de még nem fizetett egy fröccsöt, pedig ez is megissza a magáét Bélésnek, málnában. Adja az urat hozzájuk nem ereszkedik le, tartja a magázódást, hogy az a jó isten tegye valahová. A kapu sarkig tárva. Ez, ez a kapu, ez idegesíts leg­jobban. Bele is rúg, ahogy elmegy mellette. A kapu nyifckan egyet, halkan, tűrőn, de nem csukódik be; szemérmesen, szinte alázato­san, könyörgőre tárva hallgat Hogy az a jó isten!._ Forgatja a cédulát nézi már tizedszer. Tóth József, Vasútihíd utca 39. A fu­var ki van fizetve. Tóth József, mi az hogy Tóth József? Semmit sem lehet gondolni erről a név­ről. — Nincsenek itthon — mondja Sóvágó. — Senki sincs itthon. Lajkó készségesen, sietve ' bó­lint: aha. S pislog, toporog, hom­lokát is ráncolja a nagy gondol­kodásban. hogy hát mi is légyen akkor. Sóvágó újra visszafordul a szűk udvarbejáróba, méri a távolságot, forog, mint egy vad a ketrecben. Legszívesebben szétrúgná az egész házat. Tudják, hogy jön a szén, s nincs itthon senki. De bezzeg a kaput, azt ki tudják tárni. „Tes­sék szives lenni behozni a szenet az udvarra, ne álljon kinn az ut­cán”: — ezt mondja a kapu. Hogy az a jó isten tegye... Szó sem lehet róla. Nézze, fa­ter, szó sem lehet róla. Ekkora kis piti helyre? Ha be is fáról a Csepel, hova szórjuk le? Oldalt semmi hely. A fara iránt, hátra? Hát azt csak lesse, dupla fárad­ság! A borravaló elől megpucol­Hajnalra. mint csilláron a láng, felgyulladtak a gesztenyefánk ágain az ezernyi tüzek; a kinyíló bimbók és rügyek, s mint ünnepi fényből szót zenét, hallgatom a fa halk énekét. Bimbók, rügyek, piciny levelek: mindegyike egy-egy üzenet a gyökértől, mely sötétben, lent, hol rögök közt nedv, nyirok kereng, munkál, harcol, hatol lefele, hogy viruljon lombja, levele. A magasba csak a mélyen át, törhet fel az ég felé, az ág. Ez a törvény: úgy nő meg % törzs, •iák* mi,- de a kaput art: nyitva tudják hagyni! Dühöng, de nincs kivel vitat­kozzon. Ennek a kapunak mond­ja el azokat a finomságokat, ami­ket a háziak fejéhez szárma? A macska álmosan nyújtózko­dik a lábtörlőn, föláll, meggörbíti a derekát, kimereszti a körmét. Az egyetlen élőlény. Sóvágó bele­rúg; s a macska ijedten menekül a tyúkól tetejére. — Na mi lesz — kiáltja a Ve­zér úr —- mennyi* gatyázunk még? Ha itthon lenne valaki; meg­mondaná neki a véleményéi. Kész. De nincs itthon senki. Az asszony se. Biztosan szomszédok hogy az a jó isten... Vagy dolgo­zik. Meglehet; hogy dolgozik. Olyan utca ez, hogy innen az asz- szonyok is mind járnak dolgozni. Hű, micsoda egy lepra hely. Csak most veszi észre, kis gye- rekingeeskét meg egy bugyit len­get a szél a kifeszített szárítóköté­len, a csenevész sárgarépaágyás fölött. Ettől egy kicsit eUágyul a szíve. — Micsoda népek vannak — mondja még és kiköp, de azért érzi, hogy már le van győzve. Hogy az isten tenné valahová ezt a lepra világot. Minden úgy ősz- sze van kuszáivá, ki se lehet bo­gozni. Mindenki másvalakire van utalva, kénytelen ráhagyatkozni mindenféle ismeretlen emberekre. Ö is, igen, ő is hogy megírta a múlt héten azt a kérvényt. A fe­ne tudja, kinek a kezébe kerül, ki s hogyan intézkedik majd. Nem bújhatott bele a borítékba, s nem toppanhat ki az íróasztalra, vala­hányszor majd kezébe veszi vala­ki a kérvényt, hogy kérem, itt vagyok, én vagyok, ón. Sóvágó Antal, hát úgy intézzék ám el az én ügyemet! Ezek itt meg ez­zel a nyitott kapuval* hogy az isten... A macska méltatlankodva torta bajuszai a tyúkól tetején. Gyana­kodva és bután pislog errefelé: nem érti az összefüggéseket. Sóvágó odakullog a Csepelhez. Lehajtja a fejét, s tompán, hal­kan megadóan mondja: — R ükvercel j ünk be. Vezér úr — Be? — Be. A Vezér úr megrántja a vállát: — Nekem nyolc. Ha magúknál: jó ez... Lajkó már vigyorog, agyalá- gyult, buta vigyorral. Nincsen már semmi haj. Nem. baj. ha melózni kell, csak Sóvágó ne káromkod­jon. ha oda, le. a mélységbe törsz. Ezt hirdeti e gesztenyefa szívemből fel­suttogó szava. Ezt példázzák rügyek és csírák, s körülöttem a bokrok, a fák. midőn itt e korahajnalon, bensőmből a hangjuk hallgatom, s velem együtt az egész világ figyeli az újulás dalát. Mint habos tej. a napsugarak csobognak a kék felleg alatt. Bimbózó ág, piciny levelek, hadd nyíljak ki én is veletek. hogy viruljon bennem is tovább. remény, hűség: tavaszi virág- í VIHAR BÉLA: MÁJUSI HAJNAL

Next

/
Thumbnails
Contents