Tolna Megyei Népújság, 1966. április (16. évfolyam, 77-101. szám)

1966-04-27 / 98. szám

1966. április 27.

TOT YA MEGYET NÉPÚJSÁG

5

II népi ellenőrzés megállapításai az aktatologatásról, a felesleges beadványokról az eltartási szerződésekről

Tizenegy megyében, s a fővárba tíz kerületében másfél hónapig vizsgálták a népi ellenőrök, hogyan foglalkoznak a tanácsok a lakosság beadványaival A munkabizottságok most össze, sitik a felmérés tapasztalatait és továbbítják felettes szerveiknek jelentésüket. Ennek ellenére most is megállapíthatunk néhány olyan vonást, amelyek — a népi ellenőrzési bizottságok megítélése szerint — mindenütt jellemzőek vol. tak.

Mindenekelőtt azt állapította meg a vizsgálat, — és ennek egyértelműen örülhetünk — hogy az utóbbi években

I jelentősen javult a tanácsok munkája.

A lakosság beadványait az esetek túlnyomó többségében a törvényesen előírt harminc nap alatír elintézték. Egyre kevesebb helyen tapasztalták a népi ellenőrök azt a gyakorlatot, hogy csak az aktát „ügykezelték” és az érdembeni döntést, illetőleg intézkedést elodázták. Ennek kedvező hatása je. lentkezett is a reklamációk csökkenő számában.

Ugyanakkor viszont — és ez is a népi ellenőrök megállapítása — a tanácsok munkájában megerősödött egy olyan folyamat, amely hovatovább gátjává válik a gyors

és eredményes intézkedéseknek. Feltűnően sok a házon belüli levelezés. Amit elintézhetnének élő. szóban, esetleg egy telefonnal, abból akta lesz. Néha még a szomszédos szobába is hivatalos ügyiratot küldenek. így került sor például hosszas levelezésre egy helyszíni szemle időpontjának kitűzésekor, holott mindenki előtt világos, hogy a két érdekelt előadó szóban is megállapodhatna;

Ehhez azonban a lakosság segítségére is szükség van, mert a népi ellenőrzés munkabizottságainak megállapítása szerint igen sok esetben terhelik

I felesleges beadványokkal

a tanácsokat. Csák egy példát erre. Az egyik tekintélyesre növekedett aktaíköteget megmérték a né. pi ellenőrök, ötvenkét dekát mutatott a mérleg. A súlyos ügy, amely megjárt minden fórumot, érdemben egyáltalán nem volt súlyos. Egy romsufni lebontását igyekezett megakadályozni a tulajdonos, jobb ügyhöz méltó buzgalommal.

A mechanikus ügyintézés miatt — állapították meg a népi ellenőrök — nem lehet minden esetben a tanácsot elmarasztalni. Általában az építési osztályok munkájára jellemző, de fellelhető másutt is, hogy egy emberre erejét meghaladó munka marad. A vizsgálat során találtak olyan műszakit, aki egymaga látta el az osztály valamennyi feladatat: ő volt az előadó, a gépíró, az ellenőr egy személyben. Egy esztendő alatt több mint 4 ezer akta jutott át a kezén. Lehet ezek után csodálkozni azon, hogy mechanikusan végezte munkáját? Hogy nem tartott minden esetben helyszíni szemlét? Nem. A népi ellenőrök véleménye is ez volt, és ehhez még hozzáfűzték: ilyen esetben a felettes hatóságnak kell idejében megtalálni a segítség, módját,

A segítségre annál is inkább szükség van, mert minden egyes beadvány

I gondos vizsgálatot, mérlegelést

igényel: A törvény betörnék merev alkalmazása sok esetben igazságtalan döntést szül. Szinte tipikusnak mondható az az eset, amikor négy-ötszáz forint nyugdíjból élő családiiház-tulajdonost akarnak 60—100 forintnyi munka elvégeztetésére kényszeríteni a 4—5000 forintot kereső lakók. Csak a pontos környezet, és emberismeret birtokában hozhat az előadó humánus határozatot. Ehhez pedig időre, a beadványok alapos tanulVörös szegfűk

* nti bácsi öreg már. A könyvtárban szeret üldögélni, /M nyáron az ablaknál, télen a kályha mellett,' nádfonatú karosszékben. Legjobban a régi, elsárgult újságokat forgatja. A könyvtárosok ismerik, ha belép, már készítik neki a széket. Anti bácsi nyomdász volt hatvan esztendeig. Még most is csóválja a fejét, ha sajtóhibát talál valamelyik régi újságban.

Sokáig csak látásból ismertem, másoktól, a könyvtárosoktól kérdezősködtem, ki ez az öreg ember? Az egyik könyvtáros mondta el, hogy az öreg kipróbált szakszervezeti harcos. Már 1910-ben, tehát ötvenhat évvel ezelőtt éjszaka, titokban, a börtönt vállalva szedte ki a nyomdában a röpcédulák szövegét, ha a munkások sztrájkra szólították fel társaikat.

Egyszer, egy áprilisvégi napon, Anti bácsi egy csokor vörös szegfűt hozott magával a könyvtárba. Szétszedte a csokrot és mindenkinek, aki ott ült, adott belőle egy szálat. Nekem is. Akkor kezdtünk beszélgetni.

— Miért adja ezt nekem, Arái bocs©

>— Azért, édes fiam, mert nálunk az voh a szokás, már ötven évvel ezelőtt is: minden május elsején vörös szegfűt vettünk, annyi szálat, ahány munkás dolgozott a nyomdában.

Mindenki kapott, a mesterek, a segédek, a tanulók is, a lányok is, a fiúk is. Kitűztük, és úgy mentünk a felvonulásra. Hadd nevessen a lovas rendőrök szemébe.

— Nem féltek tőlük?

— A lovas rendőröktől? Nem. Pedig de sokszor hullt a szép vörös szegfűnk a porba! Amikor megkergettek, megvertek bennünket. Tűzzétek csak ki a vörös szegfűket és emlékezzetek a régi harcosokra. Jó, ka emlékeztek!

Hazavittem a vörös szegfűt, vízbe állítottam, őrizgettem.

Valahányszor azóta vörös szegfűt látok, Anti bácsira, s társaira, az öreg harcosokra gondolok.

KOPRÉ JÓZSEF

\

I

Több mint 4 millió forint kártérítést fizettek a vadkárokért

A Gemenci Állami Vadgazda- kötelezi őket, melyet csak akkor

ság nem fizeti ki a vadkárt. Ilyen, és ehhez hasonló panaszokat hallottunk Decsen egyes háztáji tulajdonosoktól, de szerkesztőségünket is felkeresték már néhányan ebben az ügyben.

Türelmetlenek a károsultak, mivel a megyei tanács mezőgazdasági osztálya már hónappal ezelőtt felmérte a helyzetet, a károsultaknak megküldte az ügy- ’ iratot, amely szerint a Gemenci Állami Vadgazdaságnak 30 napon belül meg kell téríteni az egyes gazdák kárait. Ezek a határozatok még decemberben láttak napvilágot. Azóta a decsi károsultak egyike már bírósági ügyet is csinált a kártérítésből.

A gemenci vadgazdaság állat- állományának értéke nagy. A tavalyi árvíz idején a teljes vadállomány elpusztulását jelentette volna, ha a felügyeleti szerv, az Országos Vadászati Főosztály nem engedélyezi a gazdaság kerítésének megbontását. A víz olyan magas szintet ért el, hogyha az állatok bentmaradnak az erdőben, valamennyien elpusztultak volna. Miután megbontották a kerítéseket, a vadak a környék háztáji földjein és a tsz-ek területén tetemes károkat okoztak. Ezek megtérítését az árvíz levonulása után olyan sorrendben meg is kezdték, ahogy azt a megyei tanács mezőgazdasági osztálya kiírta.

A vadkár, amelyet a gazdaságnak ki kellett fizetni, meghaladta a 4,5 millió'forintot. Ezt természetesen a vadgazdaság egyszerre kifizetni nem tudta, cSak olyan sorrendben, amilyen részletekben azt az Országos Vadászati Főosztály kiutalta. Decemberben számos helyen kifizették a károkat, körülbelül 2,5 millió forint értékben. A közelmúltban 900 ezer forint értékű kárt térítettek vissza. Az elmúlt hetekben a vadászati főosztály újabb 700 ezer forintot utalt le a vad- gazdaságnak, melynek kifizetése; folyamatban van. Csupán 500 j- ezer forint értékű kártérítés 1

tudnak megtéríteni a jogosultaknak, ha a felügyeleti szerv ezt átutalja.

Boti Lászlóné főkönyvelővel történt telefonbeszélgetés alkalmával megtudtuk, hogy ennek az 500 ezer forintnak a visszafizetése is záros határidőn belül megtörténik. A következő hónap végére minden vadkárt szenvedett háztáji gazdaság tulajdonosa kézhez kapja a megyei tanács mezőgazdasági . osztálya által megállapított összeget. Egy kis megértés, egy kis türelem a vadgazdaság kérése a károsultakhoz.

Arcán, tekintetén nem látszik a hét évtized. De azok a fránya „kerekek” már berozsdásodtak, olyan nehezen mozognak, mintha nem is az egész életen át megszokott súlyt cipelnék, hanem annak legalább ötszörösét.

— Fiatalabb koromban sosem tudtam elképzelni, hogy egyszer majd én is tipegek-to- pogok — mondja. — Majdnem oda jut vissza az ember, ahonnan elindult. Mert ugyanilyen nehézkesen mozogtunk akkor is, amikor másfél éves korunkban járni tanultunk.

Micsoda más fogalmat jelent most a távolság is. Öt-tíz éve még észre sem vette, ha véletlenül kétszer egymásután végig kellett menni a főutcán, vagy éppen ki kellett gyalogolni a bányatelepre. Wusching Ádám észre sem vette a kilométerköveket. Most meg olyan nehéz még a ház körüli kertecs- két is bejárni, pedig az egész út a konyhától a kis kerti ösvényeken át vissza a konyháig csak 200 méter.

— Már három napja nem is rútam kint. Mert tetszik tudni, most hűvösebb is az idő,

mányozásána van szükség.

Végül is szóljunk arról is: egyöntetű a munkabizottságok véleménye abban a kérdésben, hogy kj kellene terjeszteni a tanácsok jogkörét az eltartási szerződésekkel kapcsolatban. Talán ez ügyben érkezik a legtöbb beadvány és a jelenlegi gyakorlat szerint a tanácsok érdemben semmit sem tehetnek.- Vajmi kevés közük van az eltartási szerződések megkötéséhez, és még annál is kevesebb az eltartási szerződésekben foglaltak betartásához. A tanácsok éppen csak békéltetői szerepben léphetnek fel, de nincs semmiféle eszközük, amellyel jobb belátásra bírhatnák a szerződésszegőket. Nemcsak a tanács tekintélyének növelése miatt lenne szükség a jogkör kiterjesztésére — állapították meg a népi ellenőrök — de szükség lenne azért is, mert ezzel jónébány bírósági tárgyalást előzhetnének meg.

Pfeifer Pál

Á Pécsi Zeneművészeti Szakiskola hangversenye Szekszárdon

Pénteken este fél nyolc óraikor a városi művelődési házban tartja hangversenyét a Pécsi Zeneművészeti Szakiskola szimfonikus zenekara, Bánrév! Antal, Bonyák Zoltán és Bodor Attila közreműködésével.

Vezényel: Antal György. Lászt- díjas, akit legutoljára a televízió képernyőjén láttunk, felszabadulásunk évfordulóján megrendezett emlékünnepségen, a díjaik kiosztásán. Az iskola fáradhatatlan direktora, a pécsi zenei életnek egyik fontos mozgatórugója, értékes, színvonalas műsort vezényel.

Első számként Mozart: Szimfónia Conzertanté Esz-dur hegedűre és mélyhegedűre c. művét halhatjuk, majd ugyancsak Mozart következik, Esz-dur zongoraversenyével. Befejezésül Mendelssohn: Olasz szimfóniája hangzik el.

A Pécsi Zeneművészeti Szakiskola hangversenyei egyidősek az újjászületett szekszárdi zenei élettel, és a mostani előadást azért érezzük olyan közel magunkhoz, mert egy szekszárdi növendék is játszik az együttesben. Reméljük, hogy az eddigiekben precizitásáról, és örömteli játékáról ismert zenekar ezúttal is sikert arat a két Mozart-mű mellett egy romantikus szerzővel, MendeJs- sohn-nal teljesebb műsorával.

OttgsíQ

mint előtte volt, és ilyenkor még az a kis erő is el akar hagyni, ami máskor még itt csörgedezik ereimben.

Lopva jött az öregség. Kezdetben észre sem vette a változásokat. Elintézte egyszerűen ezzel: — Mire komoly korba ér az ember, lehiggad benne a fiatalos tűz.

Amikor pedig hegyre ment és a „szuszogó” megálljt parancsolt volna, megpróbálta nem észrevenni:

— Ej, mit, talán csak nem állok meg ott, ahol sosem szoktam.

Pedig ez is, az is a korosodás következménye volt és a sok ilyen apróság végül hatalmába kerítette, legyűrte, leteperte. Eljutott végül arra a pontra, hogy már hiába próbálná akaraterővel ellensúlyozni a fáradt lábat, az csak nem engedelmeskedik. A sok jelentéktelennek tűnő apróság összefogott ellene, s az eddig lopakodó öregség nyíltan előállt: „Nos, itt vagyok, ha tetszik, ha nem. Mii

tudsz tenni ellenem-? Akármilyen ember voltál, de hatalmamba kerítettelek”.

Most ott ül Wusching bácsi reggeltől estig a konyhaasztal mellett. Felesége készíti az ebédet, s ő nézi. Az ebéd persze enélkül is éppúgy elkészülne, dehát kell valamit csinálni...

— Szép, hogy még erre is telik. Ilyenkor, hetvenéves korban minden már csak ráadás.

Nem zsörtölődik, nem zúgolódik a kegyetlen sors ellen. Úgy veszi, ahogyan van. Nem loval- ja bele magát lehetetlen képzelődésekbe, s egyebek között éppen ez teszi elviselhetővé az öregkori napokat. Ha idegen kopogtat, egy kis beszélgetésre, felcsillan a szeme. Egy-egy ilyen látogatás számára valóságos élmény. Ilyenkor nem azt nézi, hogy felesége hogyan gyúrja a tésztát, ilyenkor az ezernyi emlék jön elő.

— Biztosan nem hallotta az úr, hogy a mi családunk bírócsalád volt. A dédöregapám

Kossuth embere volt a 48-as forradalomban. Még az ozorai ütközethez is küldött Kossuthnak embereket. Aztán bíró volt az öregapám is, meg az apám is. Én is bíró voltam több mint tíz évig a háború idején és utána. Az volt ám a borzasztó időszak. A nyilasok nem sokkal a front előtt jöttek fegyveresen, hogy ennyi meg ennyi fogatot adjunk a menekülő német csapatok szállításához. Nem ellenkezhettünk, ki kellett állítani a fogatokat. De ember persze nem volt egy sem. A parancsnok rám ordított: „Hát a hajtők hol vannak?” „Az nincs” — mondtam. — „Embert nem adok, még akkor sem ha agyonlőnek”. Nem is kaptak embert, de szerencsére arra már nem volt idejük, hogy elintézzenek bennünket.

Árad a szó. Talán ez az egyetlen, ami még nem esik nehezére. Amikor búcsúzom, alig tudja kézfogásra emelni kezét.

— Talán, ha a nyáron erre jár, addigra egy kicsit frissebb leszek.

BŐDA FERENC