Tolna Megyei Népújság, 1966. február (16. évfolyam, 26-49. szám)
1966-02-13 / 37. szám
Ténagy Sándors H. LACIKA nálási szerződéssel. Kavarogtak bennem az érzések. Elítéljem vagy sajnáljam az édesanyját? Úgy láttam, kicsit bűnös is, de inkább áldozat. Saját gyöngeségének áldozata. Persze, nem könnyű ítéletet mondani... ha belegondol az ember. Nem bizony .., Mért szégyellte, hogy leányanya? Mert, tetszik tudni, a szülei megfenyegették, nehogy haza merje vinni a gyeteket. Szülje még, csináljon vele, amit akar, de csak a „fattyú” nélkül teheti be a lábát a szülői házba. Na, mit szól hozzá, ilyen maradi felfogásúak voltak... Persze, nehéz helyzetben volt a szerencsétlen, mert a gyerek apja is magára hagyta, amikor megtudta, hogy baj van. Később kiderült, hogy nős volt. A munkahelyén is furcsa szemmel néztek rá, később el is bocsájtották. Idegei teljesen tönkrementek. így hát még a kórházi ágyán lemondott a gyerekéről ... Hát nem rettenetes ? !... Én persze nem ezt tettem volna. Nem én! Inkább sohasem lépem át a szülői ház küszöbét, de a gyerekemet nem hagyom ... Különösen egy ilyen helyes kis lurkót. Olyan aranyos, ha látná !... Várjon csak, mutatok róla néhány fényképet.;; Ez az első felvétel, tessék, ekkor volt négyéves. A május elsejei felvonuláson készült, oda is elvittük magunkkal. Milyen jól érezte magát! Három léggömb van a kezében. Ugye, milyen aranyos? Mindenki léggömböt akart neki venni, mondtam, minek annyi léggömb, de megsértődtek, aztán mégiscsak a zsebébe dugtak még hármat. „Majd az intézetben felfújod” — mondták neki... Nagyon szerette az egész brigád ... Ez a csoportkép a Városligetben készült, itt van minden brigádtag, férjestől, vőlegényestül, középen Lacika, Ügye, itt már mennyivel kövérebb ? ... Ez a nevetős a Magdi, akiről az előbb meséltem. Ez a kövér asszony pedig a Feketéné, csuda jópofa. Mindenáron szájharmonikát akart venni Lacikának, Lacikáról akar hallani? Hm, Már nem a mi fiunk. Ez nekem fáj legjobban, higgye el. Olyan hirtelen jött ez a változás, hetekig másra sem tudtam gondolni. Nagyon szerettem, mintha saját gyermekem lett volna. De mind a hatan rajongtunk érte, az egész forrasztóbrigád. Alig vártuk a vasárnapokat. Minden szombaton, munkaidő után, a soron következő brigád-anyuka beszaladt az intézetbe, hogy elkérje Lacikát. Hétfőn aztán egész nap róla beszélgettünk, mit csinált, mit evett, mivel játszadozott, hogyan érezte magát. Szinte versengtünk Lacika szeretetéért. Sajnos, mindez csak egy évig tartott. Sajnos? Nem tudom. Lehet, hogy a gyereknek így jobb lesz ... Emlékszem, milyen izgatottan mentünk először Boros Magdival az intézetbe. A brigád kérésére nekünk kellett kiválasztanunk egy gyereket. Sokat tanakodtunk, kisfiú legyen-e, vagy kislány, s még az intézet kapujában sem tudtunk dönteni. Én kislányra gondoltam, nagyszemű, fitos orrú csöppségre, aki tenyérnyi szoknyácskában hajas babát dajkálgat, s ő maga is olyan, mint egy hajas baba. Magdi meg mindenáron kisfiúhoz ragaszkodott, azt mondta, egy női brigádba igazén elkelne már egy „férfi” is, és nevetett. Ez a Magdi mindenen nevet. Különösen, ha férfiakról van szó. Érdekes módon, mégis csak Magdi kívánsága teljesült. Amikor as; igazgatónő bevezetett bennünket a játékszobába, nekem is egy kisfiúcska tűnt fel mindjárt. Félrehúzódva játszadozott, soványka arca szomorúnak látszott, bal karján szalag, rajta a neve: H. Lacika. Hirtelen olyan különös érzés fogott el! Végignéztem a játékszobán, mennyi szép gyerek! S milyen tragikus: nincsenek szüleik, vagy ha vannak is, annyi mintha nem lennének. Majdnem elsírtam magam ... Tudja, nekem nem lehet gyerekem ... Az orvos megmondta .. i Magdi is Lacikát nézte. — Tegnap hozták át egy másik intézetből — mondta az igazgatónő. — Még nem volt ideje összebarátkozni a többiekkel. így szokott ez lenni. Néhány nap múlva már otthonosabban érzi magát... összenéztünk Magdival, szavak nélkül is egyetértettünk: H. Lacika lesz a forrasztóbrigád kisfia. Az igazgatónő aztán fölvezetett bennünket az irodájába, mindjárt meg is kötöttük az ilyenkor szokásos patronálási szerződést. Persze, kíváncsiak voltunk, hogy a kisfiú milyen körülmények között került ide, mi történt a szüleivel, egyáltalán van-e valakije? Az jpn-7raat/nő. aki bizonyára naponta találkozik megrázó családi történetekkel, Lacika édesanyjáról, s az egész ügyről mégis indulatosan beszélt. Talán ott, az igazgatónő irodájában szerettem meg Lacikát. Nem tudom én ezt megfogalmazni, de... úgy éreztem, kötelességem törődni vele.' Még nem tudtam, hogyan, miképpen lesz közöm ehhez a gyerekhez, egyelőre beértem a patrohadd tanuljon muzsikálni, mert < látja, milyen jó hallása van. Vet is neki kettőt. Egyszer meg anny szilvásgombócot főzött, hogy sze gény gyerek majdnem belebetege dett... Ez a legutolsó felvétel, < búcsúkép. Milyen dundi lett, ugye' ;.. Kész vasgyúrót neveltem voln; belőle, ha sikerült volna a tervünk ... Bizony ... Mert a férjem is annyira megszerette Lacikát, hogy öröktx akartuk fogadni. El se hiszi, menynyit szaladgáltunk. Tanács, gyámhatóság, meg minden. A brigád- t’eok is na°vr>n örülték.' na látod Kati, mondták, milyen nagy fiac lesz egyszerre, és kértek, hogy ezi a brigád-rokonságot ne szüntessük meg véglegesen, időnként látn: akarják Lacikát. Persze, persze mondtam, ne butáskodjatok, tulajdonképpen nektek köszönhetem hogy megtaláltam a kisfiámat Mert már annak tekintettem ... Dehát... az élet tele van váratlan fordulatokkal. Olyasmi történt, amire nem is számítottunk. A gyámhatóságon azt mondták, minden rendben van, csupán az anya beleegyezését kell még megszereznem. Félni kezdtem, a férjem nyugtatgatott, nem lesz itt semmi baj, aki egyhetes korában le tudott mondani a gyerekéről, annak most sincs szüksége rá. Hiszen amint hallottuk, öt év alatt feléje se nézett... Hát igen ... Nemcsak nekem nem lett Lacikám, de már a brigádnak sincs. Az anya, amikor meglátogattuk, nem mondott se igent, se nemet. Visszafelé jövet szerettem volna összeveszni a férjemmel. Nagyon szomorúnak éreztem magam, nagyon. Tudtam, hogy vége, nem sikerül... Néhány nap múlva megtudtuk, hogy az anya kivette az intézetből Lacikát, és a nagyanyja is nagyon szereti, büszkélkedve mutogatja a faluban dundi képű unokáját... A „faty- tyút” ... Hirtelen felébredt bennük a szülői szeretet.; i Mit gondol, a gyereknek így jobb IHÁSZ-KOVÁCS ÉVA VERSEI Félelmetes Félelmetes. A napok tovairamodnak körvonalaiddal, a szavakat összeseprik, csak a tél didergő feliratai tündökölnek, valószínűtlen-fehér megadással. A lét grafittal-jelzett egyenlet: egyre kiszámíthatatlanabb s néha különösen reménytelen. Mi volna velem, hova jutnék ha arcod vázlatát nem mutatná fel az ég egyszerű, kék vászna elém: ha nem fognád a kezem, erőteljesen; a rámszabott kínok tekervényeiben. A távol felett kifeszült híd a testem, énekszép mozdulatoddal lépj közelébb! Téli szavakkal Ez az óra az áhítaté, a szerelem miseéneke csendül a magárahagyatott, védtelen éjben; a hó és a szél végtelenhangú orgonái, a Mindenség kozmosszal-fedett csarnokában: ahol magam is pillanat vagyok, visszatérő és önmagábazárt, kiszámítható, mint egy Pithagoras-tétel, középponttal, sugaraim önszorzatával. Ez a perc a hűség beszéde, a feltétlen-engedelmességé, mikor az akaratlan szavak fel-feltörnek a felületre, s odahullanak a sziklaszilárd Öröm lába elé, fagyok leheletén, meg a törtlábú tél fehér iszonyán keresztül. KÁLDI JÁNOS: Nagyon egyszerűen Óriás hegyek a szívemben. Mégis — olykor — meg-megremegtem. Nem vagyok különb senkinél sem. Aki idéz majd, így idézzen: „Egy volt közülünk, sírt a bajban, de néhány dala — múlhatatlan.” KONCZ ISTVÁN: Zúzmarás vezetékek jaj most nehéz a hűség kifeszítve két pózna között fogódzni gyötrő félelemmel két buta sima süket mosolygó porceláncsigába jaj valahol leszakadtak a társak jaj, elpattant széthulló végtelen dőlt oszlopok zúzmara-mázsák jaj karcsú fém iszonyú ideg-élet ne röhögjetek elvadult szelek kifulladók s alattomosak holnapra-szűnők hátra se nézők nem-felelősek semmiért senkinek ne röhögjetek tékozló szelek tiszteljétek e zord ideg-élet karcsú fegyelmét hű vacogását mert valahol leszakadtak a társak és most nehéz a hűség. Szédítő volt a forgatag. Le-fel sétálgattak a főutcán. Ünneplő- ruhás tarka tömeg mozgott a templomtól a vásártérig. Az utóbbi időben ritkán járt emberek között, szeme hozzászokott a félhomályhoz, az istálló meghatáro- zathatatlan színű falaihoz érzékszervei hozzáidomultak a társ- talan élet egyhangúságához. Reggelente kötélre fogta a sógorka tehénkéjét, meg az üszőt, s kiballagott velük a kavicsbánya kigyöpösödött lankásaira. Egész nap tartotta a kötél végét, nehézkes, öreges mozgással lépett egyet-egyet a legelésző barmok előtt, és eltelt a nap. Akkor aztán visszaballagott a jószágokkal, bekötötte őket az istállóba és várta, hogy enni hívjak. Ennyi volt az ő élete, semmivel se több. De megszokta, hiszen ez is mind ráadás már. Nyolcvan után örüljön az ember minden felvirradó napnak. Ne kívánjon semmit, érje be azzal, ami van, amit kap. Igaz, nem panaszkodhatnak rá, megkapják duplán, amiért tartják. Hatszázon felül a nyugdíja, ennyiért akárki eltarthat egy nyolcvanéves öregembert, akinek nincsenek már igényei. Kereken hatvan évig szolgált egy helyen, őrzőgyerekként kezdte, aztán szántógyerek, kisbéres, kommenciós ökörhajtó, kocsis lett annak rendje-módja szerint, ahogyan kívánta Istók úr, mígnem egy szép napon visszafelé kezdett forogni az élet kereke, aztán úgy hatvan körül végképp megállapodott. Attól kezdve végig megmaradt gulyásnak. Nyugdíjba nem ment volna még, habár jócskán felül volt a hatvanon. Mondogatta is gyakran: eldolgozna ő még, ki tudja meddig. Csakhát olyan világ jött Istók úrra, amilyenre nem számított sohasem. Elvették ökrét, barmát, őt magát kikiáltották kuláknak, cselédsanyargató basaparasztnak, s ha fájt is a szíve, meg kellett válnia hűséges urától, parancsolójától. Aztán meg el is pusztult, kihalt az egész família, még az aranyos Szilviké is odalett, akit pedig nagyon szeretett. Mintha csak a bánat sorvasztotta volna el valameny- nyiüket. S ő — lám, milyen is az élet! — túlélte urait. Ballagott az utcán, szédítette a forgatag. Azelőtti, régi búcsúk villantak eszébe, amelyeknek sohasem csorbul ki az emléke. Akkoriban mindig hajnalban kelt mire felszáradt a harmat, jóltartotta a jószágot, délelőtt elvégzett az istállóban, délután pedig a kertek alján elballagott a búcsússátrak közé, habos, jégbe hűtött sört ivott és elnézte a kézzel hajtott ringlispil sebes forgását, lábai ütemre jártak a ringlispiles heves taktusára. Megnézte a lányokat is, akiknek fodros szoknyájába bele-belekapott a langyos szél a körhintán, s gyakran vágyat érzett, hogy jegyet váltson, felhuzakodjék a ringlispil egyik láncos ülőkéjébe De nem mert sohasem, attól félt. hogy leszédül. Évente ez az egy csorba szabadnapja volt, de azt sem tudta kihasználni. Estefelé, ahelyett, hogy beült volna a zsúfolásig telt kocsmaudvar valamelyik sarkába, megvett egy pintesüveg bort, hazaballagott vele az istállóba, hanyatt dőlt a priccsen és hangosan énekelt. Közben rá-ráhúzott a pintesüvegre, mígnem ránehezedett az álom, s elszenderedett. Most van elég szabad napja. Vasárnap mindig. A sógorka nem kívánja, hogy vasárnap is kivezesse a tehenet meg a növendéket. Sőt talán azért sem neheztelne, ha a hét más napján is venne ki magának szabadnapot. Ballagott a tarka forgatagban, s azon kapta magát, hogy már ott áll a vásártér sarkán. Ott nyílt még csak ki igazán a világ előtte. Az ő nyolcvankét éves szemei bizony nem láttak még olyant, aminek ott örültek a gyerekek, meg a viháncoló sihederlányok. A vásártér közepén hatalmas forgó kerék. Színes gondolákkal, mindegyik beillett volna egy-egy régi bricskának, olyannak amilyenen Istók úr járta a határt, valamikor. Megszámolta, amikor lassult a forgás, összesen hat ilyen gondolát forgatott a kerék, bár akkor még nem tudta, hogy gondolának hívják a körben forgó bricskákat. Elbűvölten nézte a hatalmas kereket. Nem egyszerűen körbe, mint a ringlispil, hanem függőleges mozgással emelkedtek fel a gondolák, majd engedelmes, szép kört leírva visszazuhantak, újra emelkedtek. Az öregben megmoccant valami. Recsegett, sivított a megafon, zene szólt, énekeltek benne, a szünetben pedig ezt rikácsolta egy hang: „Gyermekeknek élmény, felnőtteknek szórakozás az óriáskerék! Csak két forint egy menet az óriáskeréken, foglaljuk el a gondolákat!” Megmaradt benne ez a szó. ízlelgette, próbálgatta, szépnek találta ezt a szót: gondola. Mi lenne, ha ő is beleülne egy ilyen gondolába? Talán nem is szédülne... Megbizsergett benne valami, bár egyáltalán nem gondolta komolyan. Nézte még egy darabig, aztán lsompolygott a céllövősátor felé. Eszébe jutottak újra a régi búcsúk, akkoriban durrogó, álló alakokra lehetett lőni. Amikor célba talált, nagyot durrant a puskapor a vasrozi lába alatt. Most meg színes papírvirágokra lövöldöznek a suhancok. * Pósfai H. János : Gondola a J-alu -fel éti
