Tolna Megyei Népújság, 1966. február (16. évfolyam, 26-49. szám)

1966-02-02 / 27. szám

t % 4 TOLNA MEGYEI NÉPÚJSÁG 1966. február 2. BARANGOLÁS TOLNA MEGYÉBEN (Megjelent a Sajtó terjesztési Híradó januári számában) A TÉLI HÓNAPOK egyikén Tol­na megye nyugati részén jártam, tanulmányoztam a postahivata­lok hírlapterjesztési munkáját. A postás dolgozók elmondták örö­müket, bánatukat, szakmai meg­látásaikat. Első állomásom Felsőnyék pos­tahivatal volt, ahol Katus Mihály „új” hivatalvezető fogadott. Fél­reértés ne essék, nem kezdő hi­vatalvezetőről van szó, nagy gyakorlattal rendelkezik, mert mint állandó helyettes, hosszú éveken át — főleg hivatalvezető­ket — helyettesített. Múlt év jú­lius 1-től Felsőnyék postahivatal vezetője. Az első szemlén már túl van. Jó minősítést kapott. Fi­gyelme mindenre kiterjed. Előd­je a hírlapterjesztéssel nem so­kat törődött. Egyik lapból sokat, a másikból keveset igényelt. Ka­tus Mihály első teendői közé tar­tozott, hogy a hírlapterjesztést helyes irányba terelje. Megszer­vezte a hivatali árusítást, felmér­te a lehetőségeket. A kézbesítők között a lapokat úgy osztotta szét, hogy mindenki olyant ka­pott, amilyent könnyen el tudott helyezni. Kézbesítőivel rendszere­sen megbeszélte a feladatokat, s ennek eredményeként azok emel­ték a Népszabadság és a megyei lap példányszámát. Megakadá­lyozták a lemorzsolódásokat. A remittendát a minimálisra szorí­tották. A hivatal havi átlagremit­tendáját (megmaradt példányok) csak tizedekben (0,1—0,2 százalék) lehet kifejezni. így sikerült elér­ni, hogy a hivatal augusztustól kezdve minden hónapban túltel­jesítette tervét. Nehézséget csak az okozott, hogy többek között a Képes Újságból, Nők Lapjából nem kaptak eleget. A Szovjet Híradót a hivatal 10 példánnyal emelte, és azokat mindig el is adja. MAGYARKESZI csak 9 kilo­méter távolságra van Felsőnyék­hez, mégis az ottani postások mostohagyermeknek érzik magu­kat, mert sokszor előfordul, hogy vasárnap a várva várt Nép- szabadság, megyei lap és a többi színes lap nem érkezik meg. A gépkocsivezető — akinek köte­lessége lenne a vasárnapi zárlat szállítása — Tamásiban nem veszi át a hírlapot. Ezen talán a MÁVAUT illetékesei segíthetné­nek! A másnapos újságót igen nehéz eladni. A hivatalvezető — Fulmer György — ezen állítását megerősítette Komáromi Erzsé­bet kézbesítő is. Az egyenruhás, piros parolinos kézbesítőnő jól képviseli a posta érdekeit. Sze­reti szakmáját, munkáján keresz­tül sok elismerést vívott ki ma­gának. Mindig megtalálta azt a terjesztési módot, amellyel a la­pokat el tudja helyezni. Jobb eredményt is tudna felmutatni, ha nem déltájban kezdhetné a kézbesítést. Sötétedés beállta előtt vissza kell térnie a hivatalba, és így a kézbesítésre kevés az idő, főleg télen. Legjobb hírlapvásár­lói a nyugdíjasok, sokan még anyagi áldozat árán is megveszik, előfizetik azt a lapot, amelyet korábban — aktív dolgozó koruk­ban — megkedveltek. NAGYSZOKOLYON a postahiva­tal háromablakos nagy épületben van. A nagy termet üvegfal vá­lasztja el a feleknek fenntartott helytől. A hivatali részt egy szekrény és a telefonközpont különíti el a hivatalvezető kony­hájától. Az asztalon szanaszét hírlapkartonok, „Olcsó Könyvek”, megbontott és megbontatlan naptárcsomagok. Ez a csendélet nem valami lenyűgöző látvány. A hivatalvezető, aki egy sze­mélyben hírlapfelelős is, a hír­lapok kiosztását — legalábbis a számadási okiratok szerint — há­rom napja nem végezte el. De­cember végén még jelentős ma­radványa volt a naptárakból. Prémiumalap-értéktervét nem tel­jesítette. Ehhez hozzájárult az is, hogy helyettes kézbesítő dol­gozott egy hétig. Erre az időre a hírlapfelelős a külön kezelt la­pokból az összes áruspéldányt le­mondta. Vajon nem volt túlzott ez az óvintézkedés? Szebbnél szebb kertes házak, korszerű üzletek és növekvő élet- színvonalat tükröző kép tárul az elé, aki Dalmand község új házai között jár. A postahivatal be­járatánál Kovács István kézbesí­tővel találkoztam, aki kitömött táskával, kezében hatalmas új- ságköteggel indult kézbesítőét já­ra. A külön kezelt lapok előfize­tőinek száma 536. Az előfizetői példányok kézbesítésén kívül rendszeresen foglalkozik hírlap­árusítással is. Józan, szorgalmas ember, kiváló dolgozó. Tölgyesi István külterületi kezelő 90 napi­lap kézbesítése mellett árusít hírlapokat is. Ha a kézbesítők a kapott lapo­kat nem tudják eladni, azokat Asbóth Anna hírlapfelelős a ter­jesztési határidő lejárta előtt visz- szaveszi, és az utolsó napon ad­dig kínálja a feleknek, míg ve­vőre nem talál. A remittendát nem ismeri. A hivatalvezető — Asbóth Ilona — s a hírlapfelelős rendet tartanak. Naponként meg­beszélik, rendezik a felmerülő problémákat. Olyan összetartás van, mintha egy ember látná el a a hivatal minden dolgozójának munkáját. A hivatal dolgozói kö­telességüknek tartják a hírlap- terjesztést, és mindig lelkiismere­tes munkát végeznek. Sok posta- hivatal példát vehet róluk. UTAM VÉGÁLLOMÁSA Ko- csola postahivatal volt. Az eme­leten levő hivatalt a sok örök­zöld növény barátságossá teszi. Béres Vilmos hivatalvezető a felek részére fenntartott helyen kis üvegszekrényben helyezett el hírlapokat. Ezzel a módszerrel sok hírlapot ad el, főleg az Ol­csó Könyvtár könyveket. Kéz­besítői részére az előfizetési dí­jak beszedéséhez szükséges kar­tonokat már a hó első napján kiosztja. A kézbesítők a besze­dett díjakról — előírás szerint — naponta leszámolnak. Kovács László kézbesítő decemberben a díjbeszedést már 24-ére befejez­te. A hivatalvezető elmondta, hogy terjesztési munkájukat ne­hezítik a laphiányok. Egyes kü­lön kezelt lapokból több esetben még az előfizetői példányokat sem kapják meg. (Pl.: Autó-Mo­torból decemberben 8 helyett Csak 3-at kaptak.) A panaszok in­tézése sok hasznos percet rabol el tőlük. Barangolásom során mindenütt megállapítottam, hogy a naptá­rak és a „Szerencse” sorsjegyek eladása jó ütemben folyik. A hi­vatalok többsége a kapott sors­jegyek árát már el is számolta, s ezzel a Tolna megyei postások is nagymértékben hozzájárultak a posta éves tervének teljesíté- hez. PATONA LÁSZLÓ I __________ A Saturnáliától a busó-járásig ' Népszokások, hagyományok, farsangolás Az időszámítás előtt' Saturnáliának nevezték a több hétig tartó ünnepélyeket, a mai farsang elődeit. A mezők is­tenét, Saturnust ünnepelték, aki — a korabeli hit szerint — egykor úgy uralkodott a földön, hogy, noha senki nem dol­gozott, mégis mindenki bőségben élt. Ennek a legendás aranykornak emlékét idézték fel féktelen vigassággal. Az ünnepek alatt nem dolgoztak, a rabszolgákat átmenetileg szabaddá tették és uraikkal egy asztalnál étkeztek, a há­zakban, s az utcákon felcicomázva, állatbőrökbe bújva, bo­rostömlőket ürítgetve, mindenki kedvére tombolt. A keresz­tény egyház a farsangolás keretei közé szelidítette és szorí­totta az ősi szokást. Ám még a XVII. században is akadt olyan egyházi krónikás, aki nem tudott megbékélni e téli mulatozással és így vélekedett róla: „Az ördögnek szánt♦ ünnep ez. Az esztendőnek oly szaka, amikor az emberi bol­dogságok elementáris erővel törnek elő. S úgy tetszik, hogy maguk az emberek is szégyellik kicsapongásaikat, ezért rejtik el ábrázatjukat álorca alá.. . Vannak, akik a német Faselei, azaz „mesebeszéd” szó­ból származtatják a farsang szót. Ű-itáliai hagyományokról lévén szó, inkább az olasz farsa, vagyis bohózatból szárma­zik. Tény, hogy a magyar farsangoláson országszerte meg­találhatók a legősibb szokások nyomai. Még a mennyegzö- ket, lakodalmakat sem csak azért rendezik farsangkor, mert akkorra megforr a bor, s ölésre vár a hízó —, vagyis készen áll a háznál a vendégváró lakoma alapja. A farsangi meny- nyegzőt az a szokássá vált őshit tette közkeletűvé, hogy az új pár jövője és a természet ébredése, a napok hosszabbo­dása és a hideg enyhülése között — ahogy ezt a természet­imádó vallások tanították —, mágikus kapcsolat van. Ebből a kapcsolatbeli hitből táplálkozik az a farsangi szokás is, hogy a legények képüket bekormozva, dalolva, táncolva tüsköt húznak végig a falu utcáján, amit azután egy pártában maradt lány házának kapujában hagynak, kárpótlásként az elmaradt vőlegényért... Ősi farsangi szo­kás a tél-kihordás, tél-temetés. A fiatalok szalmából, vagy másból telet formázó bábut készítenek, majd sok tréfával fűszerezve, elpusztítják, s kiviszik a határba eltemetni. Elő­fordul, hogy a másik falu fiataljai viszont a „temetőket” lesik ki, s a bábut visszaviszik eredeti helyére, a tél ne ná­luk időzzön. Baranyában, Tolnában és a Dunántúl más vidékein mostanában elevenítették fel újra a busó-járás, a kongózás ugyancsak ősi szokását. A húshagyó héten állatbőrökbe bújva, a régi ritmust játszva, éktelen zajjal, szüntelen ko- lompolással temetik a farsangot. A farsangot befejező karneváli felvonulások, utcai tán­cos-zenés mulatságok mindmáig népszerűek az egész vilá­gon. A karnevál szó eredetéről ugyancsak megoszlanak a nyelvészi vélemények. Egyesek felfogása szerint a hústól való tartózkodás, (carne levamen) szakaszára utal, mivel a farsang befejező cselekménye. Az sem kizárt, hogy a má­sik tábornak van igaza, amelyik az elnevezést a latin carrus navalis-ból, a hajót ábrázoló szekérből származtatja. Ez ugyanis, különösen az olaszországi maskarás felvonulások elmaradhatatlan kelléke, ősidők óta. Hajdan ebben az idő­szakban Európa-szerte állatviadalokat is rendeztek. A XVII. században Párizsban kövér ökröket vezettek végig a városon a farsang befejezéseként. A farsangi vígságot búcsúztatva Csokonai így ír „A far­sang búcsúszavai” című versében: ▼▼TTTTTTTTTYVTTTYTTTTTYYTTTTYTVTTYYYTYYTYTYTY7 m 3 „Űzik már a farsangot, Bor, muzsika, tánc, mulatság, Kedves törődés, fáradság, Kik hajdan itt mulattatok, A közhelyről oszoljatok! Kongatják a harangot: Űzik már a farsangot!” NYERGES ÁGNES — 13 — Mit tudok? — kérdezte vissza Bozóki. — Ha csak azt nem, amit én is hallottam arról a házban keringő mendemondáról, szegény Zárai- néval kapcsolatban. Bár, bevallom őszintén, nem sokat adtam rá, afféle öregasszonyi locsogásnak tartottam... — Kitől hallotta? — szegezte neki a kérdést Kóródi. S — Ha jól emlékszem, a Kaplonyinétól. — Köszönöm... Most pedig, elvtársak — fordult a beosztottjaihoz: — házkutatást tar­tunk. — Felmutatta a házkutatási parancsot a házmesternek. — Maga pedig itt marad, Bo­zóki elvtárs, amíg a kutatás folyik. Azt hiszem, nem szükséges háborgatnunk a lakóbizottságot. Hivatalos személy maga is... Mondja csak, mi­kor és mivel utazott el Zárai? És, hogy lehetne értesíteni őt felesége haláláról? Ebben a pillanatban megszólalt az előszoba csengője. Kocsis, a fotós kiszaladt ajtót nyitni. — Zárai úr? — kérdezte Bozóki. — Ha jól tu­dom, a kocsiján, délután négykor... — Főhadnagy elvtárs! — rontott be a fotós a következő pillanatban. — Távirat Bécsből! Záraitól! — Mutassa! Kocsis átnyújtotta. — „Drága Mártikám! — olvasta Kóródi fenn­hangon — Szerencsésen megérkeztem Bécsbe. Itt éjszakázom a Hotel Sacherben és csak hol­nap délelőtt indulok tovább. Párizsi címem: Rue — 14 — Honoré de Balzac 3. Hotel Toulouse. Milliószor csókol: János”. . Kóródi az órájára pillantott. — Tíz óra — mondta. — Tehát ha Zárai négy­kor indult el itthonról, nyolcra már Bécsbe ér­kezhetett. .. Pandur elvtárs, ha végeztünk, fel­adsz egy táviratot Bécsbe: közlöd vele felesége hirtelen halálát. Gyilkosságról egy szót sem! — Értettem, főhadnagy elvtárs! — felelte Pandur. Széjjelszéledtek a lakásban. Pandur az ebédlőszekrényt választotta. Az első, ami a kezébe került, Zárainé retikülje volt. Felnyitotta. Egy apró női noteszt pillantott meg. Fellapozta. Az „F” betűnél egy olyan telefon­szómon akadt meg a tekintete, amely mellett nem állt semmilyen név: 499—999. — Kóródi elvtárs! — ment oda a ruhásszek­rény ajtajában matató főhadnagyhoz: — Egy notesz, benne egy telefonszám, név nélkül. A főhadnagy is átlapozta a miniatűr köny­vecskét. Sok telefonszámot talált benne, ame­lyek mellett azonban ott állt a fodrász, a szabónő, a manikűrös, a nőgyógyász neve. Pár percig tűnődve nézte a 499—999-et, aztán a te­lefonhoz ment és feltárcsázta. Senki nem vette fel. Legnagyobb csalódására a tudakozó azt fe­lelte, hogy a szám egy gyáré, mégpedig a Já­cint utcai Kazánfejlesztőé. — Doktorkám, mikor intézkedsz a holttest el­szállításáról? — kérdezte Kóródi most az orvos­tól. — 15 — — Máris! — Kánitz doktor hívni kezdte a tör­vényszéki bonctani intézetet. Mással beszélt. — Te boncolod? — kérdezte Kóródi. — Én is... Ott akarsz lenni? — Szeretnék... Pandur elvtárs, — szólt oda a hadnagyhoz —, te holnap korán reggel Szapudi- néval kimégy a kazánfejlesztőbe. Addig nem jöttök haza, amíg Szapudiné fel nem ismeri a ficsurt. Aztán behozod azt az alakot. Mert ez a szám csakis a „Ficsuré” lehet! — Értettem, főhadnagy elvtárs — felelte a hadnagy. — Bár nekem az az érzésem, hogy... — Pandur elvtárs, itt nincs helye az érzések­nek — keményedéit meg Kóródi hangja. — A nyomozó nem az érzéseire ad, hanem a tényekre. Az érzések a színészeknek valók, nem nekünk. — Szerintem, Kóródi elvtárs... — A véleményedet majd később fogom ki­kérni. Egyelőre pedig végrehajtod a parancsot. — Értettem — felelte Pandur és tovább ma­tatott a szekrényben. — Találtak valamit? — kérdezte Kóródi a többiektől. — Igen. Három levelet, főhadnagy elvtárs! — jelentette Kocsis, a fotós. — Mind a három Záraménak szól. — és átadta a leveleket a fő­hadnagynak. — Köszönöm a segítségét, Bozóki elvtárs — gyűrte zsebre olvasatlanul a leveleket Kóródi, majd kezet fogott a házmesterrel. — Haza­mehet. Ha szükségünk lesz magára, hivatjuk. f Sárközi Gyula: fi Me »Hai reli

Next

/
Thumbnails
Contents