Tolna Megyei Népújság, 1966. január (16. évfolyam, 1-25. szám)
1966-01-26 / 21. szám
4 1966. január ZG. TOLNA MEGYEI NÉPÜJSÁG Gyógyszerözön Argentínában A kormány tehetetlen a külföldi gyárakkal szemben Argentínában az egészségügyi hatóságok határozatot hoztak, hogy valahogy meg kell gyógyítani a gyógyszeripart és a gyógyszer- keseskedelmet, mert a különféle készítmények sokkal több bajt okoznak, mint a tényleges betegségek. Ezzel ismét fellángolt a harc a hivatalos szervek és az országban tevékenykedő több mint háromszáz gyógyszer-előállítással foglalkozó nagyvállalat között. Ezeknek a gyáraknak a termelése már meghaladja az évi 120 millió dollár értéket. A kormány régóta foglalkozik ezzel a problémával, sőt maga Illia köztársasági elnök, aki eredetileg orvos volt, szintén céljául tűzte ki, hogy valahogy megmentse a lakosságot a gyógyszeráradat rendkívül káros kihatásaitól. Megpróbálkoztak azzal is, hogy rendezzék a gyógyszerárakat, és ezzel egyidejűleg bizonyos ellenőrzést gyakoroljanak a készítmények felett. Argentínában ugyanis a gyógyszerpiacon tökéletes a „szabadság”. így aztán a beteg maga válogathat a különféle áru között, és teljesen ki van szolgáltatva a lelki- ismeretlen üzérkedőknek. Nem is olyan régen az országban több mint harmincezer gyógyszerkészítmény volt forgalomban. Franciaországban ezeknek a száma mindössze kilencezer, az Egyesült Államokban húszezer. A kormány megpróbálja az ijesztő gyógyszertömeget csökkenteni, és tervet készített, mely szerint csak 18 000 gyógyszerfajta lehet forgalomban. Az elgondolás azonban egyelőre papíron maradt. Az országban ugyanis harminchat óriási anyagi eszközökkel rendelkező és nagy befolyású külföldi cég tevékenykedik. Huszonöt külföldi tőkével működő laboratórium is van, és ezek újabb 285 argentin leányvállalatok foglalkoztatnak. Az egyik legnagyobb tröszl elnöke már ki is fejtette: „Szó sem lehet róla, hogy bármilyen árkorlátozást elfogadhatnánk. Utóvégre Argentína nekünk köszönheti, hogy a munkások ezreit foglalkoztatjuk. Ha a kormány tovább erőszakoskodik, kénytelenek leszünk őket elbocsátani. A felelősséget ezután majd a miniszterek viselik.” Ezzel azután a bűvös kör egyelőre le is zárult. Az országban nagy a munkanélküliség, a külföldi gyárak viszonylag jól fizetnek, a problémát tehát nagyon ne. héz megoldani. Ha az argentin kormány meg akarja gyógyítani a gyógyszerkereskedelmet, akkoi nyilván átfogó és szélesebb keretű gyógymódra volna szükség. Gyermekvilág JANIKA — Mondd, Janika, szoktál verést kapni? — Persze. — No, és ki ver meg? Apu. vagy anyu? — Hát, aki éppen ráér. SZÜNIDŐBEN — Miért sírsz, Tibikéin? — Mert a bátyámnak ma iskolai szünnapja van, nekem meg nincs. — És neked miért nincs? — Mert én még nem járok iskolába. MOZIBAN Az ifjúsági matinén két kislány ül mögöttem. A vásznon színes reklámfilm képei, különböző hirdetésekkel. A két lány beszélgetni kezd. — Nagyon szomorú vagyok — mondja az egyik. — Emlékszel a Csöpi kutyánkra ugye, képzeld, tegnap elveszett. — Miért nem mondod apukádnak, hogy adjon fel egy apróhirdetést? — Fölösleges. Csöpi nem tud olvasni. RAJZÓRÁN Milyen szakmát választok, ha felnövök? Erre a kérdésre válaszoltak a harmadik osztályosok rajzórán. Óra végén sok-sok munkakör egy-egy jellegzetes mozzanata sorakozott a rajzlapokon. Volt közöttük órás, kőműves, gépkocsi- vezető, ápolónő és tűzoltó. Csupán Évike rajzlapja maradt üresen. — Hát te, Évike, mi leszel, ha felnősz? — kérdezte a tanítónő. — Szeretnék férjhez menni, csak nem tudom, azt hogyan rajzolják. — fekete — Rab Ferenc J üdéé pénz A cigaretta csonkig ég A férfi bámulja az ablakot. Nézi, ahogy az eső csepp- jei gyors egymásutánban végigfutnak a nagy táblaüvegen, és eltűnnek az eresz sodrában. A fák csupaszok, ősz van. Az eső csepp je sűrű, a táj a messzeségbe, ködbe vész. A szobában félhomály van. A cigaretta bágyadt fénye egy mély szívás után csillogóvá teszi a férfi ujján a köves aranygyűrűt. A csend nagy, szinte elviselhetetlen. Olyan jólesik a kályhában hamvadó tűz egy-egy pattanását hallani. Valamit felold, ilyenkor az idegtépő feszültség egy kicsit csökken. — Hogy kezdjem? Mit mondjak? De szeretnék egy órával idősebb lenni! — kergetik egymást a gondolatok a férfi agyában. Szemét csak néha veszi le az ablakról. Tekintete az asztalra téved, szíve hevesebben kalapál, és úgy érzi, alig kap levegőt. Virág. Szép csokor, frissen vágott szegfű. Huszonöt szál. Gyönyörű látvány. De nem itt. Nem ebben a szobában, s nem ebben a fásult, fájdalmas légkörben. Alatta csomag, szalaggal átkötve. A cigaretta csonkig égett, már nem is parázslik, de még mindig szívja. Hiába szívja, nem világít, nem füstöl. Az asszony a kályha mellett ül, háttal az ablaknak, könyv van a kezében. Úgy tesz, mintha olvasna. Időnként fordít egy lapot. Néha egyszerre kettőt, oly mindegy. Szeretne hátranézni, de nem mer. Rossz szögben ül, pillantást nem vethet az ablakra, s a férfira sem, mert ahhoz meg kellene fordulnia. Mozdulni meg nem akar. Várja, hogy végigégjen a cigaretta, már nem sokáig tarthat — gondolja. Tíz perccel ezelőtt sercent a gyufa. A könyvről a könyvespolcra kalandozik a tekintete. Rengeteg könyv rendetlen sorokban. A legfelső polcon porcelán nippek sorakoznak katonásan. Már a tűz sem pattog. S a könyv lapjainak zizzenése sem hallatszik. Ezt már nem lehet tovább bírni. A férfi feláll. Az asztalhoz megy. Erőt vesz magán, és száját szólásra nyitja. Az utolsó pillanatban nyel egyet, nem szól, helyette újabb cigarettára gyújt. A gyufa sercen, a cigaretta égni kezd. Talán így könnyebb lesz, gondolja. Lassan odamegy az asszonyhoz, s vállára teszi a kezét. Az megrezzen, és rezignál- tan mondja: — Úgy hallgatunk, mintha legalábbis fizetnének érte bennünket. — Igen. Pedig biztosan van mondanivalónk egymásnak — feleli a férfi erőszakolt nyugalommal. — Vagy talán nincs? — Van — mondja az asszony. — Hisz eddig is volt, s éppen most ne volna, a házassági évfordulónkon? — Házassági évforduló... A hetedik — mondja inkább magának, mint a feleségének a férj. A férfi sétál a szobában. Nyugtalan, nem tud leülni. Hol a televízió, hol a rádió gombjait piszkálja, hol a függönyt húzza széjjel, és bámulja a csupasz, ködös őszi tájat. Beletúr hosszú, hullámos hajába, és lépteit szaporáz- za. Végül megáll. Egyik könyökével a televízió tetejére, másikkal a könyvállványra támaszkodik. Lassú, mély lélegzetet vesz. akadozva beszélni kezd. Nehezen rakja egymás mellé a szavakat. Pedig magában már százszor, ezerszer is elismételte, hogy mit fog mondani. Régóta készül erre a pillanatra. Voltaképpen maga sem tudja, hogy mit mond, de mondja. Mondania kell. Szemét lehunyja, így könnyebben megy a beszéd. Szavai olyan furcsán hangzanak, mintha nem is a sajátja volna. Idegen a kiejtés, idegen a hangsúly. Még a sóhajtása is mintha idegen volna. — Én most vallók neked —, olyanról vallók, amiről eddig nem beszéltünk. Az asszony tágra nyílt szemmel figyel. Tekintetéi a szoba egy pontjára irányítja, és csak odanéz. Halántéka lüktet, Már régóta várt valamit, valami retteneteset, de nem most, a házassági évfordulón. A férfi lehúnyt szemmel, monoton hangon beszél. Az asszony hallgat. — Ne haragudj, én téged mindig becsültelek, de soha nem szerettelek. S ezt neked érezni kellett. Hét év óta egymás mellett, de egy percig sem voltunk együtt. Szenvedünk, vergődünk mindketten. Mondd, érderties? Ha jön a születésnap, hozzuk az ajándékot. Ha névnap van, hozzuk az ajándékot, ha közeledik a karácsony, vásároljuk az ajándékot, pár éve nem teszünk mást, mint hónunk alatt cipeljük az ajándékot. És azt gondoljuk, hogy nagyon jók vagyunk egymáshoz. így utáltam meg a virágot és a szalaggal átkötött dobozokat. Irtózom, ha ilyet látok. Pedig valamikor nagyon szerettem mindkettőt. — De én szeretlek! Szerettelek régen és szeretlek most is — jajdul fel az asszony. — Ne beszélj az én nevemben, te csak a te érzéseidről nyilatkozz. Ne használd a többes számot — mondja az asszony. — Én szeretlek, volna szíved itthagyni, amikor mindenünk megvan? Ragyogóan berendezett lakás, autó és minden, ami egy jó házassághoz kell. '—— Minden? Minden? — Inkább kérdi önmagától, mint ismétli a férfi az asszony utolsó szavait. — Tudom — mondja —, neked ez mindent jelent. De én nem szeretlek téged, értsd meg, és hiába mondod, te sem engem. De mivel eddig olyan jól megvoltunk, kényelmesnek találod ezt a helyzetet. Van mindenünk, polgári kényelem, és ezt nem akarod feladni. — Ne, ne folytasd — ugrott fel az asszony —, nem tudom hallgatni tovább. Tönkreteszei teljesen. Idegileg máris kivagyok, s mi lesz velem, ha itthagysz? Mihez kezdjek egyedül? S mi lesz ezzel a sok mindennel, amit közösen szereztünk? Hét éven keresztül kuporgattunk, most eresz- szünk mindent a szélnek? Nem! Nem! Ezt nem teheted. Becsületből is ki kell tartanod mellettem. — S elcsukló hangon visz- szaroskad a székbe. — Nem teszlek tönkre, csak őszinte vagyok hozzád, igazából akkor tennélek tönkre, ha tovább hazudnék, ha továbbra is képmutató lennék. S ekkor nemcsak téged, hanem magamat is tönkretenném. S téged ez megnyugtatna, ha mindketten tovább szenvednénk? Hét éven keresztül hazudtunk egymásnak. Néha nem mertünk egymás szemébe nézni, de azért csak maradtunk együtt, mert így kényelmesebb volt. — Mit szólnak az emberek? — És az asszony, feleletet sem várva tovább folytatja: — Te vállalod azt, hogy mindenki rólunk beszél? Neked az jó lesz, ha ferde szemmel néznek ránk? — Azért, mert elválunk? — néz a férfi az asszonyra kérdően. — Kinek mi köze hozzá, hogy mi mit teszünk? Ez csupán ránk tartozik. Engem nem érdekel, hogy ki mit mond. Az én sorsomat elsősorban én irányítom és nem mások. Az asszony zokog. Könnyei folynak, már nem is törli k őket. A férfi sajnálja. Síró embereket sohasem szeretett látni. A könnyek mindig a szívéig hatoltak. Nem folytatja tovább. Az asztalról fölveszi a csomagot, s szó nélkül adja az asszonynak. Az nézi, forgatja, aztán eloldja a szalagot, és lassan bontogatni kezdi a selyempapirost. A férfi még egyszer cigarettára gyújt Egy-két mély szívás, és ez is végigég. És minden kezdődik elölről. WIRTH LAJOS '*»****» — 157 — — Bocsánat, barátom... Szegedi szabadkozik, és egy pillanatra magára hagyja Rodynt. Mr. Carry embere feszült pillantással követi, de aztán megnyugszik, amikor a nyomozó a mosdó ajtaján belép. Tehát nem telefonál. Rodyn most az asztalterítő alatt önt a tenyerébe a porból és ügyesen takarja be Szegedi poharát, azaz hogy csak nyúl érte és felemeli, feltölti borral. De a por már ismét oldódik... Néhány perc múlva lám visszatér a „festő”. Arca, pillantása friss, és a szeme is olyan furcsán csillog. — Meg kell hagyni, erős bor volt... Alaposan próbára tesz engem. De mondja csak? Hogyhogy Önnek meg sem árt, ez a feneerős ital? Rodyn vállat von: — Soha nem voltam gyenge fickó ilyen tekintetben. .. Szegedi kedé lyesen hátbaüti Rodynt, de ha valaki most közelebbről vizsgálná meg a nyomozó arcát, meglátná rajta azt az erőltetett vidámságot, amely feszült óvatosságot takar. De Rodyn annál bosszúsabb. Hiszen már-már majdnem elérte a kívánt hatást, amikor a „festő” felállt és kiment a mos— 158 — dóba. Amikor visszajött, ismét frissen telepedett le az asztalhoz. Néhány perc múlva Szegedi megint szabadkozik: — Nem tudom elviselni ezt a szörnyű meleget. Látja, néha kibírhatatlan tudok lenni társaságban, elnézését kérem... Ismét ki kell mennem. .. Szeme már majdnem lecsukódott, de azért félszeg mosollyal kitámolygott a mosdóba. És megint csak azt látjuk, hogy amikor visz- szatér az asztalhoz, pupillái kitágultak, arca lassan visszanyeri egészséges színét. Éjfél körül felállnak az asztaltól. Rodyn még maradna, kifejezésre juttatja kívánságát, hogy esetleg valamelyik mulatóba benézhetnének, de... — Nem akarok a terhére lenni... — tiltakozik Szegedi, s egyedül elindul hazafelé. Útközben az első éjszakai gyógyszertárost felcsengeti. „Csak sürgős esetben...” — jelzi a kivilágított tábla. Kopaszodó, aranykeretes szemüveges férfi nyit ajtót. — Néhány koffeint kérnék szépen... — 159 — — Ezért csengetett fel éjnek idején? — mordul rá a gyógyszertáros, — Meg vannak veszve manapság az emberek. Mindenki gyógyszermániában szenved!... — Volt nekem még néhány csomag koffein- porom, de este elhasználtam... — feleli Szegedi halkan. Ez idő alatt már Rodyn is messze jár. Felöltője zsebébe süllyeszti kezét, s elgondolkozva lépeget hazafelé. Egyedül. Azaz, nem egészen egyedül. Mögötte, előtte, a túlsó oldalon, nagyon tisztes távolságban vigyáznak Rodyn egészségi állapotára. .. • Déli tizenkettőkor megérkezett az összekötő. Nem sokkal utána Rodyn tűnt fel a Gundel- étterem ajtajában. Amikor megpillantotta a sárgá aktatáskát az asztalon, tétovázva lépett oda: — Kérem..., ha megengedi... ez a törzsasztalom. Csupán csak az ebédemet szeretném elfogyasztani.. . Az összekötő udvarias mosollyal helyet mutatott: i
