Tolna Megyei Népújság, 1966. január (16. évfolyam, 1-25. szám)

1966-01-23 / 19. szám

POLGAR ISTVÁN:

Gémeskút

All a házsor végén, rozzant és görayeteg. Unja magát gazos, moccanatlan vize.

Sürög arra ember, futkosnak gyermekek, de hozzá se nyúlnak, nem veszik észre se.

Ideje lejárt már, szánón feléje lép, öles lépteivel új korunk rátapos.

Korhadt peremére ha olykor egy veréb ül le tollászkodni. Nyugtalan. Alma rossz.

Poshad, moha lepi, sikamlós békanyál, bedül, betemetik vas és beton napok — szerelők rajzanak, víztorony szalutál, tejszagú konyhákban csőrös rézcsap kotyog.

Allen Woods:

Kötelezettség nélkül

Hetek óta gyötört a bűntudat és mondogattam magamban, hogy ezt a kocsit le kellene mosni. De sem erőm, sem időm nem volt hozzá. S a szegény jármű lassanként már alig vonszolta magát a rárakódott piszoktól, sártól. Azóta se mosta le senki, mióta köl- c-önkértem a barátomtól, s ezért már csak sötétedés után mertem használni. Titokban surrantam vele a gyengén világított mellékutcákban. De aztán eljött a pillanat, amikor megtudtam, véget ér a szégyenkezés korszaka. Kezembe került egy „röpcédula'’, rajta egy amolyan jellegzetes „köszönőember” figurája, s a csábító ajánlat, hogy néhány perc alatt csillogó-villogóvá varázsolják a legpiszkosabb járművet is.

Nem tudtam ellenállni a csábításnak. Betértem az automata kocsimosó állomásra, melynek vezetője udvariasan, kitárt karokkal fogadott, s elmondotta, hogy cégük a kötelezettség nélküli kipróbálás kedvezményét nyújtja a vevőknek. Fáradjak be én is, természetesen kötelezettség nélkül, s ha jónak találom, majd csatlakozzam a tiszta autók klubjához; a cég, a klubtagok autóit nevetségesen csekély összegért rendben tartja.

Régóta megingathatatlan a véleményem az efféle kötelezettség nélküli kipróbálásról, de most már mindegy, fogjunk hozzá...

Rámszóltak, hogy csavarjam fel az ablakokat, s e pillanatban már meg is rohant néhány, vízhatlan overálba öltözött fiatalember. A szappanos víznek olyan zuhataga ömlött kocsimra mindenfelől, hogy bár edzett tengerész vagyok, s a gyomromra sosem volt panasz, most egyszeriben tengeribetegnek éreztem magam. A fecskendős ifjak után mások jöttek, akik szivaccsal, szarvasbőrdarabokkal dörgölték ablakaimat. A kocsi úgy himbá- lódzott, mintha maga Neptunus tengeristen forgatná háromágú szigonyán. S ekkor váratlanul újabb fecskendős támadás következett, vízzuhatagok, ezúttal szappan nélkül. Öh persze, az öblítés.

Nos — úgy látszik —, befejezték. De nem, mégsem. Egy elegáns úr udvarias üzleti mosolyt röpít felém, én visszamosolygok, s ettől felbuzdulva ráparancsol az overálosokra, hogy alaposan tisztogassák le az elülső lámpákat, a sárkányát, a rendszámtáblát, s a többit... Az elegáns úr most büszkén pillant rám, mintha azt kérdezné: ugye-ugye milyen alaposan, milyen hibátlanul dolgoznak ezek a mi fiaink? S ezzel már oda is lépett hozzám, kinyitotta a kocsi ajtaját, behajolt, s barátságosan megkérdezte: Nos, uram, hogy döntött? Melyik tagságot választja, a havi tíz fontosat, vagy a havi tizenöt fontosat?

— Egyiket sem — feleltem, mire az úr sértődötten felnyögött. — Ugyanis ez nem a saját kocsim.

— Ugyan?! — szólt az úr, s arca immár bíborpiros lett a felháborodástól. — Hát akkor kié

vajon?

— Egy barátomé. Kölcsönadta két hétre, s megígértem neki, hogy hálából lemosom. De hát önök voltak olyan kedvesek, hogy megtették ezt helyettem, kötelezettség nélkül, ugyebár?

Az elegáns úr gőgösen végigmért, s ki tudja, mit mondott volna, ha össze nem szedi minden önuralmát. De aztán — üzlet az üzlet —, tompa hangon csak ennyit szólt:

— Akkor ezt adja át a barátjának — s egy reklámcédulát nyújtott át, azt a bizonyosat a „köszönőemberrel”, s a kocsimosás csábító ajánlatával. Ezzel sar- konfordult és gőgös léptekkel távozott, anélkül, hogy akárcsak egy „no, viszlát, öregem”-et odavetett volna.

En viszont felszabadultan, megnyugodott lélekkel távoztam. Kocsim csillogott-villogott a nappalt fényben. Újra a& emberek szemébe mertem nézni.

Fordította: Zilahi Judit

A humoreszk a Dally Worker clmQ angol napilap tárcarovatában jelent meg.

Harcos Gyulai Pál

Ady Endre nevezte így versben melyet 1909-ben Gyulai halála alkalmából írt.

Száznegyven éve, január dereka táján (hogy pontosan melyik napon, nem tudjuk) született Gyulai Pál, a magyar irodalmi kritika legnagyobb hatású rendszerezője és képviselője. Emléke jobbára úgy él, hogy házsártos, zsémbes bregúr volt, az ellenzéki irodalom mindenre elszánt ostorozója, a társadalmi és közéleti megújhodás kerékkötője. — Ha élete végső évtizedeit, irodalompolitikai egyeduralmát nézzük, van is mindebben igazság. Csakugyan: öregségét dogmákba merevült irodalom- szemlélete és kritikai elvei, jóné- hány tekintetben pedig avult ízlése jellemzik; valóban, évei múltával mind gyakrabban nézte rosz- jzallóan, olykor támadta is a társadalmi haladás gondolatát.

Sorsa törvényszerűen alakult így. A reformkori nemesi liberalizmus világában nevelkedett: ahogyan a szabadelvűség fölött eljárt az idő később, úgy felette is. Kritikusi, irodalompolitikusi pályafutása hasonló képet mutat, irodalmi elveit főképp Petőfi és Arany művészetéből vonta le: ',mint az irodalmi népiessé" a népies-nemzeti költészet mellett új törekvések kaptak erőre irodai* mnnkban kivált V";^r' tános művében a 70-es évektől fogva s a századvég költészetében, úgy nőtt benne az ellenállás az újjal szemben, s szemlélte hovatovább értetlenül a fejlődés irányát. Mivel ilyen emberként tartotta kézben hosszú ifiéig és szilárdan az irodalmi élet kulcspozícióit (az Akadémián, az egyetemen, a Kisfaludy Társaságban, a könyvkiadási fórumokon, stb.) öregségére gyakran került a jogos támadások kereszttűzébe.

De állásfoglalásaira, szavára sokat adtak, még ellenfelei is. Ady sem szólt róla másképp, mint tisztelettel és megbecsüléssel. „Egy forradalmi korszak ittfelejtett, s becsületes múmiájának” mondta. Korántsem véletlenül. Hiszen akadt rá ok éppen elég, lehetett is támadni Gyulai Pált amiért kellett, és lehetett, kellett is tisztelni, amiért megérdemelte. Felelősen gondolkozó kortársai jól tudták (kellő távlatból látszik csak igazán, mennyire így van): Gyulai érdemei, tévedéseihez mérten számosabbak és nagyobbak. Mindig szemtől szembe, nyílt sisakkal harcolt; korának korrupt közéletétől emelt fővel tartotta távol magát; amit leírt vagy mondott, mindig vállalta érte a felelősséget. Ha kellett, élete kockáztatásával is. Nemhiába választotta emberi, kritikusi mottóiául s írta le kora ifjúságától fogva jónéhányszor: „magammal kívánok békében élni, nem a nagyvilággal”. Lelkivilágának, belső békéjének fegyelme, persze más és másképpen befolyásolta tevékenységét fiatalabb éveiben, majd később. Eleinte, tevékenysége progresszív évtizedeibe'"’ «epftat+a «s r1"’-» lendítette, utóbb viszont, midőn konzervatiz- musa erősen fogva tartotta már inkább gátolta, tévedésekre kárhoztatta.

Nehéz időkben választotta az irodalmi pályát élethivatásul. A

VALENTYIN BERESZTOV:

Bek

Él-e még e szó: „béke” akkor is, ha háborúra nem gondol már senki? Vagy akkor majd e szó az egyszerű, a mindennapi életet jelenti?

Vagy, akik az utolsó háború idején még játszó gyermekek voltak, ha összejönnek, s említik e szót, azokat idézik, akik már — holtak.. -?

Oroszból fordította: Antalfy István

szabadságharc bukása után lépett föl, s minthogy korán beérő egyéniség volt, szinte azonnal teljes fegyverzetben, alaposan átgondolt; megérlelt kritikusi elvekkel. Első nagy harcait Petőfiért s legjobb barátjáért, Arany Jánosért vívta. Egyszerre küzdött Petőfi epi- gonjai s a korabeli költészet a1-t pári dilettantizmusa, másrészt a hivatalosnak mondható irodalom- történeti koncepció ellen, amelyik Petőfi és Arany költészetében, Kisfaludy Károly és Vörösmarty korához képest, csak hanyatlási látott. Bár tanulmányaiban és cikkeiben a forradalmár Petőfit; meglehetős fenntartásokikal nézte» állásfoglalása így is korszakformáló jelentőségű, a fejlődés út-* ját egyengette.

Innen, az 50-es évek elejétől kezdve kritikai cikkeinek és tanulmányainak se szeri, se száma Figyelme hamarosan kiterjedt a2 irodalmi élet egészére, beleértve a dramaturgiát, a színházat is. A 60-as évek elején irodalomtörté-* netíró tevékenysége ugyancsak virágba bomlott: előbb Katona József és Bánk bánja című könyvét, egyben akadémiai székfoglalóját írta meg, majd Vörösmarty életrajzát — európai színvonalú író- monográfiáink közül az elsőt.

Több mint félévszázados tevékenysége folyamán íróként is ugyanazt a felfogást szolgálta; amit kritikai dolgozataiban tűzött ki célul a kortársi irodalom elé: a népköltészet forrásaiból merítve emeljük irodalmunkat nemzeti) egyszersmind európai színvonal? ra. Versei közül csak néhány állta ki az idő próbáját; legnagyobb szabású költői vállalkozása, -Romhányi című verses regénye töredékül maradt. Művészi hagyományának legértékesebb része: szépprózája, különösen remekmívű kisregénye, - az Egy régi udvarház utolsó gazdája. E munkájával ma is a klasszikus magyar széppróza élvonalában áll.

Maradandó nyomokat hagyott irodalmunk fejlődésében, kritikai munkássága, főképp a 60-as évek végéig, megbecsült irodalmi örökségünk. Nemcsak hasznos, tanulságos olvasmány, egyben élvezetes: intellektuális ereje, ötletessége, nyelvének tisztasága teszi

Somogyi Sándor

Thiery Árpád:

hajnalban

egy expreóéLevétiei

Az AP jelenti Washingtonból; közölte a rádió; Johnson elnököt amerikai anyák ezrei valósággal elárasztják olyan karácsonyi üd- vözlőlapokkal, amelyeken felszólítják az elnököt, hogy karácsonyra valósítsa meg a békét Vietnamban.

Fiaton felfigyelt; a fejében átsuhant egy megviselt, kemény arc, de ez csak egy pillanatig tartott. Az arcon rajta volt az egész háború. Végigdőlt az ágyon. Még soha se kértek tőle ilyesmit, tulajdonképpen nagy zavarban volt, eszébe jutott a barátja: legalább tizenöt éve nem látták egymást. Kövér, tejszagú gyerek volt. Alig fűz hozzá valami, gondolta Fiaton; volt a folyó déli szakaszán egy asszonyos kis öböl, azt együtt fedeztük fel; egyszer ránk sötétedett a folyó, majdnem berezel- tünk a félelemtől, s félelmünkben cémahangunkon elkezdtük a Himnuszt énekelni, ez minden, meg egyszer egy rozoga csónakkal átkeltünk a folyón, ő megszólalt a víz közepén: milyen mély ez itt, vagy valami hasonlót, s én azt mondtam: ez a világ egyetlen folyója, amelyiknek nincs feneke.

a legfontosabb? Azt hiszem, ez érthető így. A választ a fantáziádra bízom. Tizenöt sornál több nem lehet, legkésőbb kedden add postára”.

Fiaton hátradőlt a széken, nem értette egész pontosan, hogy miért éppen rá esett a választás. Rengeteg F betű van a világon, gondolta; legalább tízmillió, vagy még annál is több, közöttük államférfiak, bokszbajnokok, múnkahősök és világsztárok. Felállt, végigment a szobán: tulajdonképpen most szépen meg kellene hatódnom, gondolta. A rádió a napi időjárásjelentést közölte: mínusz egy és plusz öt fok között. Valami aforizmát, egy kis bölcsességet kellene beleírni ebbe a tizenöt sorba, gondolta, valami olyasmit például, hogy nem szeretem az érzelgős dolgokat, az érzelmeskedés az anyáknak meg a kamaszlányoknak való, azután az egyik fiókban megtalálta a kék színű noteszét, belelapozott: ebbe szokta beleírni, ami napközben eszébe jutott. Nem, ez semmiképpen se jó, a szamárságokat rossz néven vennék, gondolta, s a noteszt visszatette a fiókba.

A postás öt óra .után néhány perccel csengetett. Egy express- levelet hozott, alá kellett írni, azután Fiaton magára maradt a levéllel. A rádió egész éjszaka szólt. Fiaton elaludt mielőtt eszébe jutott volna, hogy ki kell kapcsolni, az este egyébként is váratlanul nagy fáradtság tört rá, s ezt a különösen nagy fáradtságot egy kicsit még most is érezte. Almos volt Eszébe jutott egy keleti bölcsesség a korai ébredés előnyeiről; csak akkor, ér valamit a nap, ha legalább öt órakor felkelsz; Fiaton körülnézett, mit lehet ilyenkor csinálni, tűnődött bizonytalanul, azután felbontotta a levelet. Megnézte az aláírást: egy régi barátja írt

„Egy ifjúsági lap szerkesztőségében dolgozom. Megbízást kaptam, hogy állítsak össze egy nagyobb karácsonyi interjú-sorozatot az ABC sorrendjében. Az F betűnél rád gondoltam. Hogy miért, ezt most ne részletezzük, nincs kedvem magyarázkodni. Mindenesetre biztos tudsz valami értelmes dolgot. A kérdés tehát: pillanatnyilag mj az, ami a számodra

Ezt a tizenöt sort azért megcsinálom, gondolta Fiaton; igaz, hogy jó volna tudni: a többiek milyen válaszokat adnak, például az A betű. Vagy mondjuk a T.

Az AP jelenti Washingtonból, kezdte a rádió. Fiaton a rádióra nézett. Az arca furcsa és kiismerhetetlen volt; mintha ezt egyszer már mondták volna, tűnődött, s egy pillanatig úgy tűnt, mintha évek óta tartott volna már ennek a hírnek a beolvasása.

Hat óra volt már. Fiaton megpróbálta elkezdeni a napot, mint rendesen szokta: borotválkozás, fürdés, egy kis torna meg egy kis friss levegő, meg minden, de most különös módon mindez csúfosnak és elképzelhetetlennek látszott. Azután valahonnan az emlékezet homályából felbukkant egy kis szabályos arc, fiatal volt, s olyan tiszta, hogy lánynak is lehetett volna nézni, az arc fölött egy cédula volt: az amerikai légikalózok legújabb áldozata, mondjátok meg, hogy miért volt erre szükség? A test az oldalán feküdt, egy hosszú, fehér épület mellett, a keze a feje alatt volt, mintha aludt volna. Fiaton egy száraz takarót akart szerezni, mert zuhogott az eső, de nem volt száraz takaró, semmilyen takaró se volt, és Fiatont nagy szomorúság fogta el.

Lehet, hogy csak álmodtam az egészet, gondolta.

A kávéház olyan volt, mint egy eliszaposodó öböl, s benne kis piszkos vitorlások a szürke már-