Tolna Megyei Népújság, 1966. január (16. évfolyam, 1-25. szám)
1966-01-16 / 13. szám
7 Meto Jovanovski: hányóan nézett a gúnyos mosolyú fiatalemberre, ebben a pillanatban azonban már ott is volt a kórház két fehérköpenyes embere és karonfogta. A kékruhás visz- szafordult, s midőn észrevette a két fehérköpenyest, nyugodt hangon megkérdezte: — Valami baj van? Az egyik fehérköpenyes, aki a nagy sietségtől szinte lihegett, csak bólintott és egészen halkan így szólt: — Igen. — Jó, hogy még idejében jöttek — mondta a kékruhás és visszahúzta lábát a kocsi lépcsőjéről. A fiatalember még egyszer gúnyos és elégedett pillantást vetett rá, aztán felszállt. — Ö, micsoda egy ember! — szólalt meg valaki azok közül, akik az imént még sorban álltak. — Nagyon okos — mondotta egy másik. Többen, akik az imént még sorban álltak, tátott szájjal bámultak a kórház bejáratára. A két fehérköpenyes már karonfogva vezette befelé a kékruhást. A két parasztember egymást nézegette. Egyikük alig észrevehetően vállat vont. Egymáshoz húzódtak. Az autóbuszban kellemetlen csend támadt. A kalauz mintha még mindig nem fogta volna fel, mi történt. Csak akkor tért magához, amikor eszébe jutott, hogy el kell indítania a kocsit. Csengetett a sofőrnek. CSUKA ZOLTÁN fordítása A dél-dunántúli írók és a Jelenkor munkaértekezlete A Magyar írók Szövetségének A közgyűlés ismét Pákolitz Ist- dél-dunántúli csoportja és a Jelen- vánt választotta meg a dél-dunán- kor szerkesztő bizottsága munka- túli csoport titkárává, értekezletet tartott Pécsett me- A vita második felében Rátkai !yen az Iroszoyetseg va asztam- Fere a Művelődésügyi Miniszvet??LneP 1 térium irodalmi osztályának vezetője értékelte a Jelenkor 1965-ös A tanácskozás első részében Pá_ évfolvamát kolitz István titkár számolt be a két közgyűlés közötti időszak mun- A beszámolókat követő vita so- kájáról. Beszélt többek között az rán számos kérdést érintettek a írószövetség vitaestjeiről, az író- feiszóialók s többek között sokan olvaso találkozókkal kapcsolatos ............. , .... n övekvő érdeklődésről, a dunán- bírálták a dunántúli könyvkiadás túli könyvkiadás helyzetéről.______jelenlegi gyakorlatát. M AKAY IDA: Versek Költőportré a XX. század 2. felében Oly véglegesen tiszta, dísztelen vagy mint az Igazság. Nem maradt felesleg a karcsú testen. Úgy v a k í t az arcod, akár a bánat. Úgy, akár a versed. Mi mindannyian — éhezők — fölélünk s' úgy szorítunk. (Mert meg kell halnia, az öröklétbe fogódzik az ember) Éhesebben és gyötrőbben kívánunk, mint ahogyan a Fogoly Francia. Naplójegyzetek I. Mint kétes báját az igaz tükörbe a hiú némber, úgy néztem magam mi idig Tebenned. Te tűnsz el örökre és én nem látom már soha magam. II. Lehet, hogy most már mindig megtagadlak. Mégsem létezem külö 1. Csak veled. Visellek, mint a kendő Krisztus arcát. SS-pribék a tetovált jelet. III. Kialudtak a lámpák. Lágy sötétbe várják a dolgok már a hajnali ravatalozást: Túlvilági fénnyel űyenkor kezdesz világítani. IV. Nyitott seb vagy, mely soh’sem heged, hiába göngyölöm rád éveim. Föllüktet a kín: izzó lényeged átvérezel az emlék gézein. Filmet ritkán szoktak megtapsolni, de a Nehéz emberek előadása után a Puskin-moziban felcsattant a taps. És ugyanakkor az is igaz, hpgy néhányan már vetítés közben távoztak a nézőtérről. Egy bizonyos: a film senkit nem hagyott hidegen, a társadalom sorsa iránt közönyösek, a moziban olcsó elandalodást keresők bosszankodtak, hogy miért traktálják őket ilyen „unalmas”, „száraz” dolgokkal, a közönség java azonban szenvedélyes érdeklődéssel figyelte a szokatlan képsorokat. Nincsenek színészek, nincs fordulatos történet, csupán öt feltaláló beszél gondjairól, a találmánya körüli herce-hurcáról. Nemes indulat fűti mindegyiküket, csüggedés nélkül újra kezdik a harcot, született „verekedő” emberek ők. „.. .Ezek a portrék tulajdonképpen egy önarckép részei is... — írja saját filmjéről Kovács András. Aki emlékszik erre a mondatra, nem felejti el a Nehéz emberek megalkotóját sem. Igen, ő is „verekedő” típus, nyughatatlanul és indulatosan közéleti ember. Elképzelhetetlen róla, hogy például parókás, kosztümös történelmi filmet, vagy bohókás, könnyű zenés filmvígjátékot rendezzen. Az ő művészete másféle, azt mondhatnánk rá: a társadalom hőmérője. Kora ifjúsága óta erősen vonzza a szociográfia, legkedvesebb és legemlékezetesebb olvasmányai a Puszták népe, a Viharsarok, s a hasonló művek. 1946-ban iratkozott be a Színház- és Filmművészeti Főiskolára, s 1950-ben végzett, évfolyamtársaival együtt ők voltak az elsők, akik már a népi A külföldről épp akkor hazatért Kovács András lelkesen hozzáfogott a gazdátlan ötlet kiaknázásához. A téma megszabta a módszert, megszületett az első, s mindmáig egyetlen, egész estét betöltő magyar cinema verité film, a Nejléz emberek. Ez a film a művész mindidáig legfőbb alkotása, az indulat filmje. Harag árad minden kockából, a bürokrácia, közöny, butaság, szűklátókörűség, talpnyalás, begyöpösödöttség, önzés, kicsinyesség, anyagiasság ellen. Tisztító harag, szépülő életünket féltő indulat ez, Kovács Andrásra is áll a József Attila-i gondolat: értünk haragszik, nem ellenünk^ hite, élete ezé a szocialista társadalomé, melyben, mint írja, kedvező talaja van az ő módszerének, hiszen „itt a művész elmehet a legmélyebb elemzésig, a legélesebb bírálatig, nincsenek osztályok, amelyeknek érdekeit keresztezné az igazság kimondása. .. Az egyén boldogulása a társadalmi termelés ésszerűbb megszervezésétől, a szocialista demokrácia minél teljesebb megvalósításától függ”. Kovács András a Nehéz emberekért elnyerte a Balázs Béla-díj első fokozatát. Jelenleg Cseres Tibor: Hideg napok című regényéből forgat filmet, de bizonynyal igaz az, amit egyik mélta- tója írt róla a kitüntetés átadása alkalmából: „Tehetségéből, indulatából bizonnyal telik még sok alkotásra, de örökké hozzátapad nevéhez epiteton ornans-ként, állandó jelzőként ez a néhány szó: a Nehéz emberek rendezője”. Zilahi Judit R eflektorfényben Á Nehéz emberek rendezője A kékruhás demokratikus Magyarországon nyerték el a filmrendezői oklevelet. Abban az időben az volt a közfelfogás, hogy minden a íor- gatókönyvön múlik, ezért vala- mennyiüket a dramaturgiára helyezték. Egy éven belül Kovács András a dramaturgia vezetője lett, de egyénisége ebben a sajátos munkakörben sem maradt észrevétlenül. Az ő gondozásában született néhány, azóta is emlékezetes, kiváló magyar film, a Kilences kórterem, a Körhinta, a Hannibál tanár úr és az Egy pikoló világos. Végső soron azonban a dramaturgi munka mégsem Kovács András vérmérsékletének való. Az ötvenes évek végén rendezni kezdett: Zápor című filmje a falusi erkölcs csendes forradalmát, a Pesti háztetők, a mai ifjúság változó arculatát, a Galambos Lajos regénye nyomán készült Isten őszi csillaga pedig a tsz- szervezést, a szocialista falu születését ábrázolta, mindannyiszor művészi hittel, és tisztes, de még nem kirobbanó sikerrel. Az alkotó és a műfaj igazi találkozását az 1964-es esztendő hozta meg. Előző évben Kovács András féléves tanulmányutat tett Franciaországban, s ott többek között részt vett a cinema verité, vagyis a valóságfilm, a nem színészekkel, hanem életből ellesett jelenetekkel dolgozó, a rögtönzött film híveinek és művelőinek lyoni* konferenciáján. Ugyanebben az időszakban idehaza vita folyt a Népszabadság hasábjain, „Lehet-e nálunk érvényesülni?” címmel. Felvetődött, hogy a témából filmet készítenek. A rendezők azonban húzódoztak tőle, A jövevény kíváncsian fordult í kékruhás felé, vajon őt illeti-e : megszólítás. — Úgy gondolom — folytatta a kékruhás —, sorba kell állnia Az újonnan érkezettnek leeset az álla csodálkozásában. Magé elé pillantott, csak épp anny ideig, amennyi szükséges lett volna, hogy ellenszegüljön, mikoi azonban a kékruhás ellentmondást nem tűrő pillantásával találkozott, nagyot nyelt és kelletlenül a két parasztember mög« állt. Aztán egy fiatalember és égj lány érkezett, a megállóhoz. Any- nyira el voltak foglalva egymással, hogy észre sem vették a sort A kékruhás ügyet sem vetet’ rájuk. Egy kis habozás után mosi már a legutóbb ^érkezett fordul! feléjük: — Remélem, észrevették a sort? Az ifjú meg a lány a sorbanállókra pillantott s midőn s négy pár szemmel és négy szemrehányással találkozott, kissé elégedetlenkedve ugyan, de egymás kedvéért szépen beállt a sorba. Előbb egymás mellé. S így is maradtak volna, ha egész idő alatt szemrehányó tekintetet nem vet rájuk az előttük álló. Aztán újabb és újabb utasok érkeztek, s eddigi szokásuk szerint kissé oldalt álltak meg, de nem sokáig tudták a rájuk meredő szemrehányó pillantásokat elviselni, s egymás után szépen ők is beálltak a sorba. Az autóbusz azonban még mindig sehol sem volt. A kékruhás ember megint a karórájára pillantott, aztán összehajtotta az újságot. Zsebretette, s azzal a szilárd elhatározással, hogy ő pedig bevárja a buszt, rendíthetetlenül állt tovább. Az autóbusz azonban, amelynek a kékruhás ember órája szerint már nyilván meg kellett volna érkeznie, még mindig nem került elő. A kékruhás erre a sor Eelé fordult. Halkan odavetette: — Kulturáltabb városban ilyesmi nem fordul elő. Szavai azonban csak a közvetlen mögötte álló füléig jutottak el, aki értetlenül mögötte álló társához fordult és kutató pillantást vetett rá. De az nem is gondolt arra, hogy valamit meg keleti volna értenie. Éppen köpni akart egyet, de szeme sarkából megpillantotta a kékruhást, s úgy írezte, hogy az nem engedi. Most egy kurta bajuszú fiatalember jött. A kékruhás észrevette gúnyos pillantását, amelyet a szépen kialakult sorra vetett. Legvégül a busz is előkerült. \z emberek hátrafordultak, hogy lássák, mire a sor megingott. Elegendő volt azonban a kékru- tiás egyetlen szemrehányó pillantása, mire a sor kiegyenesedett. Az autóbusz felszálló ajtaja pontosan a kékruhás ember orra előtt állt meg. Az ajtó kinyílt, mikor azonban a kékruhás már épp fel akart szállni,- elébe toppant a gúnyos tekintetű fiatalember, hogy megelőzze. Már-már Eel is szállt volna, de a kékruhás akkor elébe tartotta a karját, a mögötte álló első parasztemberhez fordult és határozottan rászólt: — Tessék felszállni, kérem! Ö egészen elhűlve a csodálkozástól, egy pillanatig tétovázott, de az újabb felszólításra megindult. Mögötte a többiek. A kék- ruhás pedig még mindig a pökhendi fiatalember előtt tartotta a karját. Az meghökkent, egy pillanatig tétovázott, mitévő legyen, de aztán türelmesen várt. rekintete közben a kórház felé íalandozott, ahonnan nagysietve íét fehérköpenyes ember közeledett. Az utasok lassanként felszállók. Utolsónak egy öregember maradt, akit a kékruhás még Eelsegített. Most már maga is fel akart szállni, miközben szemreVilágoskék ruhája mindjárt magára vonta a járókelők figyelmét. Kihúzott derékkal, nyugodt léptekkel ment s messze és egyenesen maga elé nézett. A járda hasadékai szinte feléje kacsintottak, s észrevétlenül haladtak tova a lábai alatt, mintha az útját egyengették volna. Az utcasarkon újságot vásárolt, aztán odaállt az autóbusz-megálló táblája alá. Testtartása a gondolataiban elmerült emberről tanúskodott. Egy kissé előbbre tette egyik lábát, kezébe vette az újságot, kinyitotta és olvasni ’ kezdte. Az utca pedig élte a maga : mindennapi életét. Az emberek : ide-oda járkáltak, és sokan vetet- , tek futó pillantást a kékruhás : emberre* aki roppant fegyelme- i zetten, szinte elrévülten állt a : tábla alatt, amely az autóbuszmegállóhelyét jelezte. A kórház kapujából, amely i olyan volt, mint valami tátott i száj, két tarisznyás parasztember í jött ki; némán szedték a lábú- f kát, s a kékruhás ember felé kö- 1 zeledtek. Csodálkozó tekintettel 1 álltak meg mellette, mintha nem i is tudnák, hogy egyáltalában vá- s rakozniok kell-e. i A kékruhás ember csupán diszkréten fürkésző pillantást ve- ( tett rájuk. Aztán anélkül, hogy i türelmetlenségét leplezte volna, i tovább folytatta az újságolva- < sást. Később újabb fürkésző pil- 1 lárftást vetett a két emberre, s i most már harag Volt a tekintetében. Jobbjában az újságot tart- c va, balját a hozzá közelebb álló felé nyújtotta. Megérintette a 1 vállát, s mikor az, értetlenül fe- í léje fordult, így szólt hozzá: s — A buszra várnak? 1 — Uhüm! — szaladt ki egyi- r kük száján, mialatt a másik csak most kapott észbe, hogy egyálta- r Ián történi^ valami. i — Akkor — mondotta a kék- r ruhás ember —, álljanak sorba! r A két ember csodálkozva nézett í egymásra, tekintetükkel végigmérték a kékruhást, s szemmel- r láthatóan nem akarták felfogni, amit hallottak, de azért mégis r szót fogadtak. , Szépen egymás £ mellé áltak a kékruhás mögött, s — Ha az emberek autóbuszra t várnak, egymás mögé szoktak c állni, nem pedig egymás mellé 1' — folytatta a kékruhás. - 8 A két ember egymásra nézett, r de azért szótfogadott. é Most mind a hárman egymás mögött, sorban álltak. e A kékruhás ember lapozott ' egyet az újságban, s tovább ol- a vásott. Amazok pedig továbbra is mö- f götte álltak, meg se moccantak 1 helyükön, de türelmetlenek és I nyugtalanok voltak. Csak annyi- I ra futotta, bátorságukból, hogy t időnként hátulról lopva végigmérték a kékruhás embert. I Az pedig egy pillanatra levet- « te tekintetét az újsághasábokról r és az órájára pillantott. Aztán é tovább olvasott. Annyit azonban f mégis észrevett, hogy egy közép- e korú ember érkezett a megálló- f hoz. Látta, amint az előbb elha- a lad mellettük, aztán visszafordul, r majd megáll előtte. Arra felé né- I zett, amerről a busznak kellett s volna jönnie, majd a három embert kezdte méregetni. Egyikről a másikra tévedt a tekintete, z amely végül is a kékruhás em- c bér hideg pillantásával találko- i zott. Aztán kissé előrehajolva az r úttest felé fordult, s össze-össze f érintette cipője orrát. a — Kérem! — csendült fel hir- í télén a kékruhás ember hangja, g • 5 Meto Jovanovski 1928-ban szüle- i tett. A macedón próza egyik legtöb- bet ígérő fiatal tehetsége, főleg no- (_ vellákat ír. Első novelláskötete 1956-ban jelent meg, 1958-ban pedig t egy humoros regénye. A jugoszláv j- irodalom egészében is jelentős he- f . lyet foglal el, s
