Tolna Megyei Népújság, 1965. december (15. évfolyam, 283-308. szám)
1965-12-01 / 283. szám
4 TOLtfÄ MEGYEI VfPÜ.TSAG 1063. december 11 Az a néhány kiló kukorica A kukoricaszedés már sok helyen befejeződött — de nem mindenki számára végződött következmény nélkül. Legalábbis azok számára nem, akik a tamási járási tanács egyik szobája előtt várakoznak. Az ajtó mögött Drávecz Lajos szabálysértési előadó előtt egy fiatalember áll — Maga ellen feljelentés érkezett a járási rendőrkapitányságtól, társadalmi tulajdont károsító lopás miatt. Hogyan történt az eset? — Kérem, úgy volt, hogy az illetménykukoricát szedtem és az az asszony eljött segíteni. Amikor befejeztük, én még ott maradtam szárat vágni, ő meg a feleségemmel elindult hazafelé. Amikor a kocsival mentem haza, megállított, hogy tegyük fel azt a zsákot. Feltettem. — Nem kérdezte, honnan szedte a kukoricát? — Nem, kérem, nem kérdeztem. — Az állami gazdaságé volt. . . A vadőr állította meg magtikat. — Igen, így volt. — Elismeri a bűnösségét? — Elismerem, mert az asszony lopta a kukoricát, én meg feltettem a kocsira. Ilyet se teszek többet. A bűnöst kiküldik a folyosóra, a szabálysértési előadó a két ülnökhöz fordul, milyen büntetést szabjanak ki. A rövid tanácskozáson mérlegre kerül a tett súlya, a tettes nagy- családos helyzete, eddigi büntetlensége. Az ítélet; figyelmeztetés és kis összegű pénzbüntetés. Simontornyai fiatalasszony a következő. — A Kossuth Tsz táblájáról ellopott mintegy huszonöt kiló kukoricát. Elismeri? — Igen, elismerem. — Hol dolgozik? — A vegyesipari vállalatnál. — Szüksége volt arra a kukoricára? A fiatalasszony sírással küszködve panaszkodik, hogy férjétől különváltan él a szüleinél, két gyerekkel. A szabálysértési előadó és a két ülnök megértéssel fogadja a fiatalasszony panaszait. Az ítéletük; negyven forint pénzbüntetés. Következik a fiatalasszony nővére, ugyanis ketten lopták a kukoricát. — Hol dolgozik? — A némedi kendergyárban. — Szüksége volt arra, hogy a szövetkezet kukoricájából lopjon? — Van az a néhány baromfi... Nem a közösből szedtük, hanem háztájiból. — A húga mióta él különváltan a férjétől? — Nem olyan rég óta. De már visszajött, mert nem akar fizetni gyerektartást. — Amikor a lopás történt, külön éltek? — Nem, akkor együtt. A fiatalasszonyt ismét behívják. Amiért nem volt őszinte, büntetését felemelik száz fo-' rintra. Nővérének százötven forint büntetést kell fizetni. Fogadkoznák ők is, soha többet... A szabálysértési előadó megemlíti; Simontornyán különösen sok volt a kukoricalopás, és a tettesek többsége üzemi munkás. — Kénytelenek voltunk már átírni a bőrgyár igazgatójához, hogy tegyék szóvá, tartsák vissza az embereket a lopástól. Részben azért, mert nincsenek rászorulva. Részben, hogy olcsóbban megvehetik, ha szükségük van a kukoricára, mint amennyibe itt, nálunk, ilyen körülmények között kerül. Részben pedig; húsz-harminc kiló kukoricát ér a becsület? BI. Rab Ferenc Jiídáépén<z A bátaapáti Juhász öröme Dombos, völgyes, festői tájon legelteti nyáját Buzási István, a bátaapáti Aranykalász Termelő- szövetkezet juhásza. Helyesebben mondva, hegyes vidék már ez, ni- szetn az egymás után sorakozó erdősapkás csúcsok, a kanyargó kövesút mentén emelkedő dombhátak voltaképpen a Mecsek nyúlványai. Az út szelidebb oldalán, a lankáson legelészve lassan megy előre a nyáj, közte néhány fehér szőrű kecskével. Elöl sötét színű csacsi halad, négylábú vezérként. Kiszolgált szűrében megy a juhász a nyáj után. Szívesen szóba elegyedik a falu felé tartó idegennel. Embert keveset láthat napközben, csak levelüktől megvált bokrokra, sivár fákra szálló fekete varjakat. — Mennyi a juh? — kérdezem a bemutatkozás után. — Hatszázhatvan fésűs meri- nói. A faluba megy? — kérdez vissza ő is. Majd dohányos fémdobozt vesz elő zsebéből cigarettasodráshoz. Cigarettával kínálom. A sötétbarna szamár pillanatra visszanéz a gazdájára, aztán vezeti tovább a nyájat. Hűséges tekintetű, fekete kutya közelít hozzá, s illő távolságban megáll, mintha parancsát várná. — Hogy hívják? — Tücsök! — feleli, s hozzáteszi: — Tíz éve van nálam. Nagyon okos kutya, nagyon ritka az ilyen ezekben a hegyekben. Már amelyik ilyen hosszú ideig kitart... Nem bírják ezeket a kapaszkodókat, megnyomorodnak. Csak akkor tudja az ember, hogy milyen magasak ezek a hegyek, amikor naphosszat járja... Este felé már alig érzem a lábam... Közben — amint megtudtam — Rigó, a kilencéves csacsi kissé igyekezett, s ment nyomában a nyáj. Átható füttyszó hangzik el a juhász szájából, s abban a pillanatban megáll az egész birka- sereg. — Ennyire értik, hogy füttyszóra is hallgatnak? — csodálkozom. — Meg vannak szokva — válaszolja Buzási István, aki aránylag fiatal ember még, harmincnégy éves. Felnézünk a felfelé nyújtózkodó kopár hegyoldalon, 1 amelyet csak néhány bokor váza 3 szeg be a tetőn. Fent fehér fel2 hők szállnak az égen, s melegen ; süt a nap. Mintha néhány órára 2 előjött volna a tavasz a télben. 2 — Valamikor szántók voltak 3 a hegyoldalak — magyarázza a juhász. — Most meg begyöpösödött, de csak keskeny sávokban van legelő. Ezért nehéz a legeltetés. Most már értem, hogy fiatalabb létére, miért sokallja a hegyjárást. — Hát, család van? — Hat gyerek. Három nevelt lányom és három fiam. Mert másodjára házasodtam — mondja magyarázólag. — És lesz-e, aki az apai mesterséget folytatja? — A nagyobbik fiam juhász lesz. Az egész nyáron velem járt. mindennap. — Hát most? — Iskolába jár, ötödik osztásos. Cikón jár iskolába. — Miért nem ebben a faluban? — Tavaly ide járt, de az első félévben rontott a jegyén, pedig kitűnő tanuló volt, A második félévben kijavította, de az első félév lerontotta, s 4,2 általános osztályzata lett az év végén. — Pedig ez szép eredmény. — Jó, de ő többet tud annál. De nagyot hall kissé, s amikor arra kértem az igazgatónőt, hogy ültesse előre a hátulsó padokból, azt válaszolta, hogy a gyöngébbeket kell előre ültetni, mert Általánosan elterjedt felfogás, hogy a kávéban lévő koffein izgató hatását mérsékelni Vehet tej vagy tejszín hozzáadásával. Nálunk már csaknem kiment a divatból a „kapuciner”, melyet tejjel együtt szolgáltak fel és amelynek népszerűségében nagy szerepet játszott az az elképzelés, hogy a kávé sokkal „egészségesebb” ha tejjel együtt isszák. K. Neumann német tudós állatkísérletei ezt a hitet azonban megcáfolták. A kísérleti patkányok egyik csoportját tiszta koffeinoldattal, a másik csoportját ugyanannyi koffeinoldathoz kevert 5 százalékos kondenzált tejjel, a harmadik csoportot pedig j 20 százalékos teljes tej hozzáadásával táplálta. Mindhárom csoportban a hatás teljesen azonos azokat kell figyelemmel kísérni. — Aztán előre ültette? — Nem. Nagyon bántotta a gyereket, meg engem is, hogy rontott. Hátul nem hallott jól, s nem értett mindent. De szégyel- lős gyerek,* nem mert mindig újra kérdezni, inkább sírt. Az idén ez megváltozott. Most a cikói iskolában tanul, ottan teljesen külön helyet csináltak neki a katedra mellé. Most jól halad a gyerek, kitűnő. Megjött újra a kedve a tanuláshoz. Ez a legnagyobb örömöm. Mert hát abban reménykedik a gyerek, hogy juhász lesz... — S ahhoz olyan jól kell tanulni? — Úgy bizony! Mert a jövőbeli juhászoknak még többet kell tudni, mint nekünk... Közben elfogyott a cigaretta. A nyáj újra elindult és távolodik. Felhangzik ismét az éles fütty. — Prücsök, eredj amarról elébe! — indítja az okos kutyát. Szabadkozik, hívja a kötelessége. Aztán lohol a kanyarba, á lefelé ereszkedő nyáj után. oda, ahol a kövesút további szakaszát, egy hegyláb eltakarja. volt, így megállapítható, hogy a tej nem befolyásolja a koffein toxikus hatását. Érdekes a kísérletsorozatnak az a megállapítása, hogy ha az állatokat előbb kiéheztetik és azután táplálják a fenti oldatokkal, a tejjel kevert oldatoknál a pusztulási arány naT gyobb volt, mint azoknál, amelyek a tiszta koffeinoldatot ették. ; Ez a jelenség arra vezethető visz- sza, hogy a koffein a zsír jelenlétében a belekben gyorsabban felszívódik. Bár a tej és a tejszín, mint láttuk, nem csökkenti a kávé izgató hatását, mégis sokan vannak, akik tesznek a kávéba néhány csöppnyit, mert véleményük szerint jobban „kihozza” a kávé ízét, aromáját. Ez azonban már ízlés dolga és nem egészségi probléma. HIRDESSEN a TOLNA MEGYEI Népújságban! Ballabás László Csökkentbe a tej a kávé koffeintartalmát ? — 19 — Az éjszakai kimerültség, a verés következményeképpen jelentkező fájdalmak, a reménytelenség és a szesz, mind-mind próbára tették idegeimet és most már teljesen elernye- dek, összeroppanok. Két hét nem telt bele, amikor már az utolsó ruhadarabomat adtam el, néhány schillingért a bécsi, hírhedt Dorotheumban. Ez a hatalmas — szinte palotának beillő épület, a zálogház —, valami furcsa, nevetséges kontrasztot ad Bécs belvárosának életéből. A Dorotheum itt van a Graben egyik ■ mellékutcájában. A Graben maga a megtestesült pompa és gazdagság. Százezreket érő kirakatok követik egymást, csillogó briliánsokkal, smaragdokkal, rubinttal ékesített ékszerekkel, drága szőrmékkel, szövetekkel, selyemmel, fantasztikus fazonú krokodil- és gyíkbőrkészítményekkel. .. Ez a Graben... És egy mellékutcájában tolong a toprongyos, elszegényedett, sápadt arcú, ziháló tömeg. Ordító szegénység, izzadságszag, káromkodás, elhaló sóhajok — mindez a Dorotheum előtt. A zálogház előtt. A tömeg mindennapos — mert a szegénység, a tömeges szegénység is , mindennapos Bécsben. Néhány schillingért a legféltettebb — egyébként rendszerint ócska — családi emlékek, edények, göncök, rongyok tűnnek el a Dorotheum feneketlen gyomrában. És amit már a Dorotheum sem vesz be? Asszonyok tántorognak ki a kapun, révedezve, szinte eszelős idegességgel, gyűrik vissza kosarukba azt a rojtos szélű nadrágot, vagy fakó — 20 — kartonszoknyát, amelyet a becsüs csak éppen megpiszkált a ceruzájával, a pulton és nem adott érte egy vasat sem. És akkor az asszonyok — mondom, kitántorognak az utcára és eltűnődnek a jövendő felett, ami nem is jövendő már, hanem beérkezett valóság: ma már nincs mit emberüknek, vagy gyermeküknek az asztalra tenniük. És ha a Dorotheum nem segít, akkor talán segít az utcasarok. Már akiknek. Amelyik asz- szonyról még nem koptatta le a hajdani csinos vonásokat a sz ,-génység. Talán még kellenek valakinek, egyetlen félórára... Néztem az úttest túlsó oldaláról ezt a tömeget. Én már mindezen túl vagyok. Három napja, hogy az utolsó schillingemet felvettem a pénztárból és ma már egyetlen vasam sincs. És mégis valami hihetetlen fölénnyel bámultam az én sorsommal teljesen azonos tömeget. Utáltam ezt a tehetetlen, izzadságszagú tömeget. És gyűlöltem. Nem akartam, egyszerűen nem akartam azonosítani magam velük. Semmi közöm hozzájuk. A rajtam lévő göncön kívül semmi egyebem, de nem tartozom közéjük. Más világ az övéké és más az enyém. „Más az enyém...?” Melyik? Ezt a „plebs”-et valami mégis összetartja. Talán a nyomorúságuk, az elesettségük... ez a tömeg még ha olyan gyámoltalannak is tűnik most, iszonyú erőt képviselhet, ha... egyszer kicsordul a pohár. Hogyan jutott az eszembe? Nem is tudom. Visszasétáltam a Grabenen a Simplorí-kávé- házba. A ruhatárosnál érdeklődtem ismét, hogy — 21 — a címemre érkezett-e üzenet, vagy levél. Közöltem vele nevemet. Grétivel annak idején így tartottuk a kapcsolatot, s reméltem, hogy valami történik most velem. — Uram, azt hiszem, ez önnek szól! Átvettem a borítékot, nem bontottam fel mindjárt, hanem kint az utcán. Egy hirdetőoszlopnak támaszkodtam, néztem az előttem elhaladó embereket, de gondolataimat ez a levél kötötte most le. Nem bántam volna, ha akármilyen bírt rejt magában ez a boríték. Akár rosszat is. Csak történjék valami velem! Tudtam — egészen biztos voltam benne —, hogy Gréti nem hagy magamra, előbb, vagy utóbb találkozom vele. Vagy más valakivel, esetleg valakikkel. Arról már megbizonyosodtam, hogy nem vagyok egyedül. Ez az egész szállodahistória, aztán a verekedés, s az is, hogy egyik napról a másikra újra az utcára kerültem, lerongyolódva, összeroppanva, ez mind-mind árrá engedett következtetni, hogy sorsomat irányítják. Csak nem tudom, kik és miért? Fogammal letéptem a boríték sarkát, annyira, hogy a kisujjam beleférjen. Lassan szakítottam fel a papírt, valami nyugodt kíváncsisággal. Csak néhány sor volt benne: „Ma este érkezem. Hat órakor várj rám a Simplonban. Ha nem holnap, és a következő napokban, mindig ugyanebben az időpontban. Másodmagammal megyek. A pénzt tedd el”. Aláírás: Gréti. Kétszáz Schilling volt még a borítékban.
