Tolna Megyei Népújság, 1965. december (15. évfolyam, 283-308. szám)

1965-12-30 / 307. szám

4 TOLNIA MEGYEI NÉPÚJSÁG 1965. december 31. HACUKA Szilveszteri vacsora Mit láthatunk a tv ünnepi műsorában ? B elekotort a szél a levél­halomba. Szerteröpültek az ősz színei. Olyan volt, mint egy tűzijáték, csak matt­ban. — Jó segítsége van! — je­gyezte meg Kovács Tamás sza- badságos utcaseprő, a szélre cé­lozva, és nagyot nevetett. — De látom, maga sincs sza­badságon. Akkorát nevet, hogy ezzel a levegővel akár vissza is lehetne terelni a leveleket a kupacba — vágott vissza Nagy Gergely, akinek négy utcája van és közte ez a fával sűrűn teletűzdelt. Utálja ezt az utcát. Mint a tengerészek a sirályo­kat. Neki a fák piszkítanak. A járókelők gyönyörködnek a fák­ban, megpihennek a hűsük alatt. Ö nem tud gyönyörködni bennük. Neki munkát adnak. A köztisztasági vállalat csak ki­adja az utcákat, ez meg az a magáé, de a. munkát a fák, a .járókelők adják. És most még a szél is a munkaadókhoz tár­sult! Hej, ha ezt a szelet irá­nyítani lehetne! Felsöpörné az egész utcát! Igenám, de akkor ő nem lehetne utcaseprő. Pedig szereti ezt a munkát, ha néha dühöng is. Szereti, mert állan­dóan az utcán van. Látja a jövő-menő embereket, időnként belehallgat a beszélgetésükbe, elnézegeti a suta szerelmese­ket, akik lopva fogják egymás kezét. Nem adná ezt a munkát semmi pénzért. Nem tudna az utca nélkül élni! Idáig jutott gondolataiban, ámikor ismét meghallotta a szabadságos kolléga hangját. — Csak nem sértődött meg? Mint álomból a madár, úgy rebbent ő a gondolatból. Hir­telen csak ezt tudta mondani. — Nem! Áh! Dehogy! — Azt hittem. Ügy söpört, mintha az' aszfaltot is fel akar­ná tépni azzal a rozzant söprű­vel. Akaratlanul is a söprűre né­zett. Valóban rozzant. Ideje lenne kicserélni. Vagy nem is cseréli ki. Vasárnap úgyis ki­megy az erdőre, vág ott ma­gának söprűnek való vesszőt. Igaz, kapna is, de ő már csak úgy szereti, ha a söprűje maga vágta vesszőből van. Az mint­ha tartósabb lenne, meg jobban is fekszi az utat. — Hallotta? Lesz söprőgép! — Hallottam hát! Dühöngött magában, hogy ilyenek a maiak, nekik már de­rogál utcát söpörni söprűvel. De a gépre felülnek. Ott pi­piskédnek rajta és kinevetik az utcaseprőket. Pedig miben különböznek tőlünk? Abban, hogy ők géppel végzik ezt a munkát. — Nekik már a gép, a tech­nika a mindenük! — mondta ki helyette a gondolatot Kovács Tamás. Ezen meglepődött. Hogy az istenben találta ki az 6 gon­dolatát? — Ez a fiatalság. — Az én fiam is megveszik a gépekért, pedig még csak he­tedikes — jegyezte meg Ko­vács. — így van az én fiam is. — A maga fia? Hát magának is van fia? — lepődött meg Nagy. — Én még soha sem lát­tam. Igaz, hogy nemrég köl­töztünk ide, de... — Nem is láthatta! Messze lakik innen. — Hol? — Pesten. — És mit csinál ott? — Mérnök. Gépészmérnök egy gyárban. — Olyan idős már? — Olyan idős? — ütközött meg a kérdésen Nagy Gergely. — Már gyereke is van. Szép tízéves fiú, a Ferike. A múlt­kor küldtek róla fényképet. Olyan, akár a vasgyúró. Igaz, az apja is erős, nagy darab ember. Csak a menyem, az so­ványka szegény. Nem csoda, állandóan bent van a kórház­ban, a betegek között. — Ápolónő? — Nem! — adott sértődé- keny nyomatékot Nagy. — Or­vos. Gyermekorvos. — És nem szoktak hazajönni? — Messze vannak. Az idejük is kevés. Azt a kis szabadságot, amit kapnak, vagy külföldön, vagy a Balatonon töltik el. — És maguk voltak már ná­luk? — Egyszer. Nagyon messze vannak. Rossz a közlekedés. A lakásuk is kicsi. Nem bírja a derekam a fotelágyat. Akkor is úgy megnyomódott, hogy két hétig alig tudtam rendbehozni. Elhallgattak. A szél ismét belekotort a kupacba, surrogva hentergette a sok levélhullát az úttesten. — Így hát csak levelezge- tünk. Jó levélíró a fiam. Min­den hónapban ír egy levelet. Azt írta legutóbb, hogy vesz autót. Akkor majd gyakrabban eljön, — így van ez. Elmennek a gyerekek. Csak a levél jelzi, hogy van még gyereke az em­bernek. — Az! Meg a csomag. Időn­ként küld csomagot is a fiam. Inget, gatyát, meg egyéb hacu- kát. Ez a ruha is tőle való. Ki­tűnő anyag. Megnéztem. Angol szövet. Még bele is van írva. Az utcán emberek jöttefc- mentek, autók, motorkerékpá­rok szaladgáltak. Az utcaseprők szemében céltalan volt ez a mozgás. Pedig lehet, hogy a járókelők között voltak olya­nok is, akik most vitték a pos­tára a levelet, amelyben azt írták szüleiknek: „Kedves Szü­léink! Örömmel tudatjuk, hogy egészségesek vagyunk, amit ma­guknak is teljes szívünkből kí­vánunk. . Nagy Gergely megszorította a söprű nyelét és egy nagy ka- nyarintással egy kupacba sö­pörte az ,engedetlen leveleket. SZALAI JÁNOS Jöjjenek, fáradjanak közelebb az asztalhoz, kedves nézők. Ér­demes lesz helyet foglalni a tv képzeletbeli vacsoraasztalánál. Talán első pillanatban szokatlan­nak tűnik a keretjáték. Ugyanis az eddigiektől eltérően a szilvesz­teri műsorban nem egy fáradha­tatlan konferanszié áll majd a kamerák elé, s míg szusszal bír­ja, mondja a szöveget, mókázik, paródiázik. Nem. Idén, a „minden idők” legnagyobbszabásúnak ígér­kező szilveszteri estjén erre a roppant feladatra senki sem vál­lalkozhatott. Idén a televízió többmilliós tábora nagy család­ként szórakozhat. Valamennyien vendégségbe vagyunk hivatalo­sak a Gombos Kati — Sinkovics Imre és a Kazal László — Ba­logh Erzsi családhoz, ahol már vár minket a kedves rokon, Gő­zön Gyula bácsi is. Első vendég az oly népszerű Törőcsik—Bodrogi házaspár, majd a többiek: Kibédi Ervin, Hlatki László, Sárosi Ka­talin, Radnai György és sokan mások. Az est első nagy programja — gondoljuk — az első nagy sikert is meghozza: Johann Straus: A denevér. Színre kerül a tv ósz- szes stúdiójában. Modern feldol­gozásban, sok-sok vidámsággal, rengeteg ötlettel és micsoda sze­reposztással! Házy Erzsébet el­bájoló kedvességű Adélja és Kar­nevál hercege, Darvas Iván, il­letve Külkey László megszemé­lyesítésében bizonyára kedves él­mény lesz a nézők számára. Az évzáró konferansz, Tabi— Ráday duója, bizonyára az év fonákságait pellengérezi majd ki. Mennyi kacagtató titkot tarto­gat a tv ajándéknaptára: Hor­váth Tivadar, Krencsey Mariann, Márkus László, Mezei Mária, mind megannyi márkás név. És a jövendőmondó, a kilométeres verseket szavaló Rátonyi Róbert, vajon az idei szilveszteri műsor­ban is a legnagyobb siker lesz? Ügy tíz óra felé már jócskán fogyogat a bor, jólesik egy kis nótázás. Erről gondoskodik Fónai Márta kedves, mosolygós me­nyecskéje, Palló Imre gyönyörű hangja, akik egy csokorra valót nyújtanak át a magyar nóta ked­velőinek. Aki nem fárad el hamar, kísér­je el Róna Tibor: Vidám társas- utazás című útikomédiéjának sze­replőit, Agárdi Gábort, Lorán Lenkét, Major Tamást, de úgy igyekezzenek, hogy még éjfél előtt visszaérkezzenek! Különben lekésik a zenés-táncos összeállí­tást, az év leghíresebb slágerei­ről. Pont éjfélkor felcsendülnek a Himnusz hangjai. Fellegi Tamás főszerkesztő, és a rendezők: Bednai Nándor, Hor­váth Ádám, Marton Frigyes, most már talán nyugodtabbak, hisz a nehezén túl vannak. Vagy talán mégsem? A legnehezebb perce­ket a közönség kritikái jelentik majd. Reméljük, hogy ez a kri­tika a legkedvezőbb lesz! (regős) *fTT-T»**vvv*WTV?TTTTVVTTTTTTTTVTVTTTVTVTTVTTTTTWWVTTTTTrfTVVTV Rab Ferenc : Jádáópén<z MEGJELENT a „Béke és Szocializmus" legújabb száma A decemberi szám főként a Kom­munista Intemacionálé VII. kong­resszusának harmincadik év­fordulója alkalmából rendezett nemzetközi találkozó anyagait tartalmazza. A cikkek rövidítve közlik a találkozó résztvevőinek felszólalásait. Többek között: B. Ponomarjovét, az SZKP Központi Bizottságának titkáráét és Nemes Dezsőét, az MSZMP Politikai Bizottságának tagjáét. A legtöbb felszólaló a VII. kongresszus útmutatásait össze­kapcsolta a jelenlegi helyzettel. Az új számban olvashatjuk Zdenek Mlynár cikkét a politikai vezetés problémáiról és a gazda­ság irányításának új rendszeré­ről, Francois Billoux „A Francia Kommunista Párt egységpoliti­kája és az elnökválasztás” című cikkét, továbbá J. I. Quello és N. Isa Condo cikkét a dominikai forradalmi harcról és tanulságai­ról. Jósé González a chilei kom­munisták XIII. kongresszusáról számol be. „A nép akaratát nem lehet megtörni” című jegyzet a Dei-vietnami Nemzeti Felszaba- dítási Front megalakulásának ötödik évfordulójáról emlékezik meg. *VrrrmrVTTTTW*TTTTTTTTTV*VTTVrrT* TTTyVTTTTVWTTTTTTfTTT'HTTTTTTTTrTVTTTTTVTVrrTTTTTrrTTTTTTTTTWWW»» — 94 — A söntésben igazán nem lehetett volna ha­nyattesnem, olyan sűrű volt a füst. Átfurakod­tam a tömegen és a szűk folyosón elhaladva, bejutottam az étterembe. Amikor agglegénytár­sam megpillantott, már szólt is a pincérnek: — Fél konyakot az úrnak...! Letelepedtem melléje. — Mi újság, kedves piktorom? Kész a ver­senyhíradó? — szóltam enyhe gúnnyal. A pik­tor elengedteN a füle mellett a megjegyzésemet. Az előbb még mintha vidámnak láttam volna, de hogy nem válaszolt, úgy tűnt, mintha arca elkomorult volna. — Sebaj! — ütöttem hátba kedélyesen — azért kibírjuk valahogy! — Micsodát? — kérdezte mogorván. — Hát... ezt az agglegény életet. Legyintett: — Ez nem jó. Higgye el, fiatalember, ez sem jó! Az ember csak cselleng a nagyvilágban, dolgozik, hazamegy, otthon az albérlet... csak eljövök hazulról. De már ez is unalmas. Valaki kéne, nagyon kéne! Tudja... azért más ám, ha van egy asszony. Egy türelmes, kedves asszony­ka. Elhiszi? — El — feleltem. Pedig nem hittem el. A család fogalma olyan messze esett tőlem, mint Makó Jeruzsálemtől. Most, hogy a piktor felidézte ezt a gondolatot, rájöttem, hogy nekem soha nem jutott eszembe ilyesmi. Nem is tudtam a festőt megérteni. A szabadságomat soha nem adnám fel semmiért. — 95 — S az én szakmám nem tűri a családi gondokat, érzelmeket, gyermeknevelést, konyhaszagot, dél­utáni céltalan sétákat feleségestől, gyerekestől. A szerelem, mindenféle értelemben véve, meg­adatott nekem. Ha kellett, hát Lucy is tudott asszonyosan kedves lenni. Hella pedig asszonyo- san tartózkodó és mégis odaadó. Mi kellett ne­kem? Az időmmel magam soha sem rendelkez­hettem. Nem voltak különleges terveim az élet­tel, legfeljebb az, hogy kint megszedem ma­gam, és majd mindig kitartok valaki mellett, egy ideig, ameddig tetszik. Egyelőre Lucy mel­lettem van, és az a tudat, hogy létezik számom­ra, megnyugtató érzéssel tölt el. Sokszor rádöb­bentem, hogy amikor Judittól esténként a kapu­ban, vagy fönt a lakósajtó mögött elbúcsúzom, Judit hajából, mintha Lucy bőrének illata áradt volna felém. Juditot megint másutt kellett elhelyeznem lelkivilágomban. Szépsége, végtelen bája, vonzó termete, sokszor levett a lábamról. Judit tisz­tességes volt és becsületes. Veszéllyel, bonyolult fordulatokkal, idegeimet pattanásig feszültség­ben tartó eseményekkel telített életemben Judit megnyugtató tavaszi esőt hozott. S ha ragasz­kodtam hozzá — már pedig ragaszkodtam — akkor annak csak ez volt az oka. Ragaszkod­tam? Kezdetben csak azt hittem, csupán ra­gaszkodás ez. De rájöttem, hogy minél többet vagyunk együtt, és az eltelt hónapok minél messzebb mossák tőlem Lucy emlékét, — egyre jobban szeretem. — 96 — Ki érti ezt? Szerettem Lucyt és szerelmes vagyok Juditba... Magamnak sem mertem be­vallani az igazságot: Lucy számomra a pénzt, Judit a becsületes életet jelentette. Igen, ez volt az igazság, mert hiszen az előbbi csábított leg­jobban, — nyugodt, tisztességes életforma azon­ban csak mint jól hangzó fogalom lebegett előt­tem. A piktor folytatta: — Amikor lejövök az utcára, vagy valame­lyik parkba, esetleg ki a ligetbe, látok férjeket, akik asszonyukat karonfogva sétálnak, megnézik a kirakatokat, isznak egy pohár sört, táncolnak néhányat, és én meg egyedül bolyongok. — Nem úgy néz ki ön, kedves fsetőm, hogy mindig egyedül bolyong. Egészséges, jóvágású fiatalember, valaki csak mindig akad, nem? 1— próbáltam vigasztalni. A festő fanyarul mosolygott: — Nem lehet mindig a lányok után sem futkosni. Abba is beleún az ember. A gyors is­merkedést, és a még gyorsabb ölelkezést meget­te a fene! Az csak olyan, mint amikor egy ki­fényesített, szép almába beleharap az ember, aztán a szájában elomlik, mert rothadt. Eltűnődött, aztán odaszólt a pincérnek: — Hozzon két decit, tisztán! A csopakiból... — Bizony rossz ez az egyedüllét... — foly­tatta a piktor, eléggé rossz hangulatban. — Tessék parancsolni! A festő megint felemelte a poharat és a vi­lágosság felé tartotta:

Next

/
Thumbnails
Contents