Tolna Megyei Népújság, 1965. december (15. évfolyam, 283-308. szám)

1965-12-24 / 303. szám

JQHEXa»

liiz

A TOLNA MECYEI NÉPÚJSÁG

T\amei&tiyí melLíkLtte

★

Két kezét sokáig dörzsöli a roggyant tűzhely fölött. Bütykös ujjai beleropognak, úgy érzi, hogy a meleg minden porcikáját külön- külön járja át. Mintha apró kis csatornák vezetnének a lábszáraiban és azokon keresztül áram- lana a jó meleg, zsibbadást érez. Kint sűrű fergeteg dühöng, a máskor szelíden suttogó fenyők valósággal habzsolják a szelet. Sír, vijjog az idő napok óta. Mintha végső tombolásra szánta volna magát, rázza a fákat, megsuhintja a kéményt, hogy jajong belé;

A kis ház ott áll az erdő alatt; Valamikor többen laktak itt, e helyen állt akkor az uradalmi major központja. Az évek elkoptatták a tanyát, szétmállott a hosz- szú cselédsor. A sok kisablakú házból a faluba, meg a városba költöztek az emberek. A cselédház egy darabig állta még az időt, aztán megunva az árvaságot, először belerogyott a földbe, majd lassan átadta magát az enyészetnek.

Az öreg Szabó György azonban itt maradt a tanyán. Itt felejtette a rohanó világ. Három évvel ezelőtt költözött ebbe a kis házba, amelyben valaha szerszámokat tároltak, de jóval erősebb volt, mint a cselédházak. Amelyikből kihurcolkodott, két nap múlva összeroskadt.

Az öregember éveit senki nem . tartja számon. Ha ráncaiból kellene megítélni, nagyon nehéz volna. Szabó, György arcán ugyanis ■ annyi á ránc, hogy szinte megszámlálhatatlan. Csak két lobogó szerbe fiatalos. Ezek úgy villannak ki a sűrű bozótból, mintha az elaszott nyári vetésből hirte- , len csak felkéklene két üde búza- - virág.

Ilyen szeme rajta kívül csak Marisnak van. Azon meg egyáltalán nem szabad csodálkozni, hiszen a lány tulajdon gyermeke Szabó Györgynek. Vele éldegél itt a tanyán, osztozkodik magányos árvaságában, estelente puha ágyat vet neki és megmelegíti a vacsoráját. Egy idő óta azonban szótlanul jámak-kelnek egymás mellett, mintha ajkukról lehervadt volna a szó. A világért nem beszélne erről az öreg. Szégyellné, ha megtudnák, hogy a saját gyermekével nem tud kibékülni, nem tudnak megbocsátani egymásnak:

A lány befordul az ágyán, fél sem rebbenti szemét, amely pontosan olyan, mint apjáé. Nem érdekli, hogy az öreg már hajnal óta fent tipeg. Jár-kel a házban, tüzet rak, ellapátolja a havat az ajtó elől, keskeny utat vág a héten egészen a kútig.

Szabó Györgyben néha megmozdul a lelkiismeret. Ilyenkor sűrűbb arcán a ránc. Unja már a hónapok óta tartó haragot. A békességre vágyik, szívesen simítaná el ráncait egy jóízű mosoly- lyal, de hát;..

Maris megmozdul az ágyon. Az öreg úgy tesz, mintha nem venné észre, a kezét dörzsölgeti és motyog magában. Eszébe jut az a nap is, amelyiken kezdődött ez a lehetetlen állapot. Nyár volt, az erdő felől balzsamillatú szél érkezett a majorba, amikor hirtelen rosszul lett a Maris. Vizet húzott a kútból, s egyszer csak összeesett. Az öreg tétován toporgott körülötte, a nagy ijedelemben nem tudta, mitévő legyen. Szinte a szívverése is elállt. Oda a lány, vége van Marisnak, aki egyetlen támasza, s akinek két kezébe tehette volna elaggott életét.

Becipelte a. szobába, s ott hamarosan magához tért a lány. Az öreg örült, mint a gyermek.

— Mi lelt, verágom? Beteg vagy-e, kincsem? — faggatta, kérdezgette. De a lánya lehajtotta a fejét és nagyokat sóhajtott.

— Az vagyok, én igen nagy beteg — mondta utóbb, s az arca olyanná változott, mint a mákvirág.

— Fáj-e valamid, szentem? — simogatta az öreg.

A lány nemet intett a fejével.

— Ne sajnáljon engem, apám. Múlandó az én betegségem. Nem kell engemet azért sajnálni. Halöttük az élet. Elborult aggyal ellenfelet látott a kis jövevényben.

— Felelj a kérdésemre! — mondta parancsolóan.

Maris reszketett, de nem szólt. S ekkor az apja arcul ütötte. Mindhiába. Zárt ajkát egyetlen szó sem hagyta <=.: sem panaszos, sem kesergő,-Az öreget ez is bosza furcsa, szokatlan hangok. Odanéz, találkozik a pillantásuk, s látja, hogy szederjés a Maris ajka. Búzavirág szemei elhalványodnak és belesápad. Az öregember megdöbben. Odamegy az ágyhoz, de rögvest belesajdul a bánat, mert Maris elfordul az ágyon. A fal felé hempergeti raaPósfai H. János:

ímbew

nem a szégyen, az nem hervad majd el az arcomról sohasem.

Szabó György fejében hirtelen világosság gyúlt.

— Ki által, te? — kérdezte elváltozott hangon, mintha egy repedt harangot kongatott volna meg valaki.

Maris nem szólt. Ajkát félelem szorította bilincsbe, tudta, hogy nem lenne értelme a beszédnek. Minek mondja meg, miért bol- dogtalanítson valakit, elég, ha ő boldogtalan. Elhatározta, hogy örökre eltitkolja az illető nevét, de a gyermeket megszüli.

Az öreget önző, makacs harag kerítette hatalmába. Ha Maris gyereket szül, megváltozik körüszantotta. Nekiment a lánynak, fojtogatni kezdte. A közelben dolgozó asszonyok szabadították ki Marist a kezéből.

Azóta nem beszélnek, csak a legszükségesebbeket, amely nélkül nem tudnak egymás mellett élni. Az öregember oda-oda pis- lantott az ágyra. Kint jajongott a szél, tombolt a fergeteg. Nem lenne jó szembefordulni azzal a viharral, birkózni, viaskodni vele. Iszonyú ereje van a szélnek, le- teperné az embert, ha ellene szegülne.

Dörzsölgette a kezét, s hallgatta a szél zenéjét. De mintha nemcsak a kémény nyöszörögne. Mintha az ágy felől is jönnének

gát, miközben rángatódzik a válla.

Szabó György döbbenten áll a szoba közepén. Ráncainak sűrű barázdái megfeketednek, halántéka körül áttetszőn lüktetnek az erek.

— Jaj, apám! — csuklik a lány, s fordul kifelé. Arcán meleg könnycseppek tócsái terülnek, ideges rángások nyargalnak át a testén. Szemét belefúrja a tétova öreg ráncaiba, esdeklőn könyörög: mintha beszélne az a két

szem. Mintha mondaná: békülj

velem, apám! Légy segítségemre, mert megfojt a kín. Meghasadnak duzzadt ereim, szétfeszít a bánat.

Az öregember megdermed. Od- vas tenyerét ráborítja a vergődő

■HfttHtiÉliBlHnmSMiMBMt

(MTI-foto =-A* 1

Mm

lány homlokára. Egyszeriben az a másik Maris jut eszébe, aki nincs már.

— Segítsen, apám! — sírja a lány és néz könyörögve.

Az apja iramlik, kiszalad a szobából. Kintről dongnék vissza léptei. Szalad a színbe, kapja a szánkót, aztán rákötözi a szín ajtaját jó erős kötelekkel, s alig múlik el idő, újra a szobában van.

— Kapj ruhát magadra, lányom — mondja remegő hangon; — Meleget, hogy meg ne vegyen az isten hidegje.

Beszél, beszél, közben előcibál- ja a szalmazsákot. Cipeli ki a szánra, hogy fekhelyet készítsen Marisnak.

A lány nem tudja, mily szörnyű az idő. Ha tu,má, nem indulna el, inkább ott pusztulna az ágyon, nem engedelmeskedne. Öltözködik. Magára szedi holmiját, s úgy érzi, mintha egy kicsit szűnne a fájás. A derekára nagykendőt csavar, fejét is jól bebagyulálja. Ráfekszik a szánra, amely ekkorra már megvetett ágy. Az öreg betakargatja a dunyhával, valósággal elzárja a külvilágtól. Aztán elindulnak:

Az erdő zúg. Hideg havat hullatnak a fák. Belesöpri a szél Szabó György ráncaiba. Nem érzi; Nekifordítja a szánkó rúdját a szélnek. Csak most érzi igazán a vihar erejét. Néha oly vadul támad, hogy az öregember megtán- torodik. És mintha nem is ő vonszolná előre a szánkót, hanem a szánkó ráncigálná visszafelé az öreget. Nem mer hátranézni. Hiszen még itt van a major a háta mögött. Még le sem kanyarodott az útról, hogy toronyirányt nekivágjon a fehér mezőnek, a falunak. Minden lépés után úgy érzi; hogy elhagyja maradék ereje. Nehezek a csizmák, mintha ólomból öntötték volna őket. Térdig merül a gyilkosán csillogó hóban, s úgy érzi, karjai végképp elemyednek.

Nehéz az iga, az élet igája;

Megáll, kifújja magát. A szél majdhogy hanyatt nem löki. Szeméből kicsordulnak a könnyek és csüggedt bajuszán megkeményedik a porhó. De akkor megmozdul a lány a szánon, az öregben meg a lelkiismeret. Tovább kell mennie, ha megszakad is. A szán lompos kutyaként elindul utána;

Hosszú órákig viaskodik. Egyszer aztán nem bírja tovább. Fekete karikák futnak a szeme elé, beletérdel a hóba. Meg kell adnia magát, legyőzte a tomboló szél, a fergeteg, itt fagynak meg a tanya és a falu között a csonttá keményedé éjszakában.

Hangokat hall a szán felől, de mintha messziről, nagyon messziről hallaná. Roppanva egyenesednek térdei, s újra elindul. Nem lát. Nem is fontos. Agyközpontja mindent kikapcsol, csak egyet tud, mennie kell előre. Nem tudja, mennyi ideig tart az út, de megérkezik a faluba. A szélső háznak még megveri az ablakait, aztán beleroskad a hóba. Nem emlékszik semmire.

Arra ébred, hogy valaki pálinkát erőszakol a szájába. Felnyitja a szemét, ismerős arcokat lát;

— Hol van Maris? — kérdi aggódva;

— Jó helyen — mondja valaki.

Az öregnek újra leragadnak a

szemei.

— Hát az onokáját nem is kérdezi? — hallja az újabb hangokat.

Szabó Györgynek megmozdul az arca. Egy pillanatra kisimulnak a ráncok, s derűs lesz attól a piros mosolytól, amely hirtelen

beragyogja a szobák