Tolna Megyei Népújság, 1965. december (15. évfolyam, 283-308. szám)

1965-12-19 / 299. szám

4

TOLNIA MEGYEI NÉPÚJSÁG

196S. december 21.’

Kokó és Péter

Karácsony, öröm, ajándékok

Az idős parasztasszony fejét szorosra kötözött kendő takarta, állt a játékpult előtt. Meglökték, eléje furakodtak, ő hagyta. Időnként hátranézett férjére, aki kipirulton, s éppoly tehetetlenül szorongott mögötte az üzlet karácsonyi forgatagában.

Segíteni akartam, az asszonyhoz fordultam:

— Kinek vesznek ajándékot, kisfiúnak?

— Ötéves kislány az unokám. Jövőre iskolába megy!

— Akkor biztosan örülne annak a Mazsola figurának, ott!

Végre közelebb került a pulthoz, és nem is kérdi, mennyibe

kerül a szivacsjáték, csak rámutat:

— Azt kérem, a középső polcról.

A férj óvatosabb, és halkan tudakozódik az ára felől. Felesége csak a válla felett szól vissza:

— Nem mindegy, mennyibe kerül? Az a fontos, hogy örüljön neki a gyerek!

Csomagolják már az ajándékot, örülök, hogy egy falusi kislány játszhat majd a kismalaccal, amire egy kilenc éves kislány vágyott, ott a gyermekotthonban, ahol az elmúlt nap jártam. Olyan őszinte vággyal, ahogyan csak a kilencévesek tudnak vágyakozni.

ESTE NYOLC ÓRA körül helyet kapni nagyon nehéz. Legyen az hétköznap, vagy vasárnap mindig „táblás ház” van a Garay presszóban. A két tolnai fiú elegáns egyenruhában, kedélyes játékával minden este kellemes hangulatot teremt.

Uj presszóhelyiség, új zenekar és mintha a közönség is megváltozott volna. Pedig szekszárdiak valamennyien, csupán a kultúrált szórakozási lehetőség és a tolnai fivérek duója vonzza őket estéről estére a presszóba. A két „kellék” nagyon sokat jelent, különösen az utóbbi, a zene.

A fiatalok legnagyobb része azért jön, hogy táncolhasson, de az idősebb korosztály is szívesen látogatja a hangulatos helyiséget. A zongorista Schmidt Péter és a dobos Kovács Lajos a megnyitás óta a szórakozni vágyók kedvence lett. A mosolygó arcú, kedélyes fiú, „Kokó”, a dobos, így vélekedik a népszerűségről:

— Imádjuk a dallamos, ritmusos tánczenét. Ezt adjuk a fiataloknak. A játék nem munka számunkra, hanem kedvelt szórakozás.

E néhány mondat megadja a választ, miért kedvelte meg a város fiatalsága a két zenészt.

— Figyelemmel kísérjük a rádió könnyűzenei adásait, egy-két számottevő külföldi állomást is beleértve. A jó számokat magnóra vesszük és otthon gyakoroljuk — meséli Schmidt Péter.

A presszóban nem rögtönzött számokkal bágyasztják a közönséget. Hetente kétszer komoly próbákat tartanak, Péter hangszerel, Kokó pedig az idegen nyelvű énekek pontos kiejtését tanítja. Négy nyelven énekelnek és ehhez feltétlenül szükséges az idegen nyelv ismerete.

A KÉT TOLNAI FIÚ 1957-ben került el a megyéből. Ez alatt az ország nagy részét bejárták. Bulgáriai, csehszlovákiai turnén vettek részt, képzett zenész vált belőlük. Játszottak a debreceni Aranybika Szállóban, a balatonfüredi Astoria Grillben, a balaton- földvári Keringő bárban, a

mátraházi sportszállóban, a

kecskeméti Aranyhomokban,

Szombathelyen, Dunaújvárosban és Veszprémben. Bulgáriai turnén kétszer voltak, ahol több hónapig vendégszerepeitek a szófiai Astoria bárban. Felléptek a televízióban is.

Nyolc évi távoliét után mégis csak visszahívta őket a megye, ahová már úgy jöttek mint képzett zenészek.

— Nem bántuk meg hogy Szek- szárdot választottuk — mondja Kovács Lajos. — Néhány hét alatt megkedvelték bennünket és mi továbbra is azt szeretnénk adni, amit eddig: jó muzsikát, hangulatot és jókedvet a vendégeknek.

A beszélgetés nem nyúlhat hosz- szúra, a presszó vendégei már türelmetlenek, táncolni és tánczenét hallgatni szeretnének. A presszóasztalt felváltja a zongora és a dob. Végigfutnak az ujjak a zongorán, a pergő dob ütemére táncoló párok foglalják el a helyiség középső részét.

TÄNCZENE, komoly zene és dzsessz. Otthonosak mindhárom „kategóriában”. Azt a zenét játsz- szák, amit a közönség a szórakozóhelyen igényel. Schmidt Péter zenetanár, gyerekkora óta a zongora mellett töltötte élete nagy részét. Kovács Lajos is ízdg-vérig zenész. Ö hat évig zongorázott, majd áttért az ütőhangszerre. Kovács Gyula az 1954-es európai rangelső dobos volt a mestere. Az évek hosszú során a két fiú összeszokott, kitűnő pár lett belőlük, „A” kategóriás zenészek.

Fertői Miklós

Hőgyészen jártam, a Petőfi Sándor nevelőotthonban, Ott ismertem meg Évát, aki Mazsolát szeretne, olyan szép zöldet, akinek a sapkáján bojt van, és szivacsból van az egész.

Magyarázott, annyira, hogy elfelejtette a lábát a szék alá rejteni, és bőszen kalimpált vele maga alatt. Tehette, mert a széket magasabb emberekre méretezték, ő, pedig állva is alig látszik ki a földből. Mivel kalimpál, kilátszik a lábafeje. Azon pedig — szégyen ide, vagy oda, — csak az egyiken van zokni. A meztelen lábfej árulkodóan villog elő.

— Hová tetted a másik zoknid?

— Este még megvolt. A párnám alá dugtam ... Szepegve néz, és reménykedik, hogy elhiszem.

Csóválom a fejem.

— Szárnyas zokni, amelyik repül? Ugye, te sem hallattál még ilyenről? Másképp, hogy tűnt volna el a fejed alól?

Többet nem kérdezek, mert attól félek, megint elnémul, mini az imént, amikor a karácsonyról faggattam. Arról, hogy mi is az ajándék, tudja-e? Minek örül?

Hallgatott, beharapva alsó szá- jaszélét, rémülten, mint akit bántani akarnak. Nehezen pötyögtet- te a szókat.

*

fény éri, sárgásán csillog, és rés- nyire összeszűkül. Haját, amely valaha sötétfekete volt, megpróbálta befesteni. Mivel? Toroköblítő tablettával, vallja pirulva. Most már sajnálja, nézzem meg a tövét, mennyivel szebb volt az eredeti színe.

Tizedik éve van az otthonban. Minden évben itt töltötte a karácsonyt, ha jó volt, ő is díszíthette a fát. Szemében erre emlékezve sugarak villannak, játékosak, hasonlóak az öröm szikráihoz.

— Mi az, hogy öröm?

— Ha szeretik az embert. Az a legnagyobb...

— Téged nem szeretnek?

— Az osztályban, azt hiszem igen. Bíznak bennem, elmondanak mindent.

Tizenhét éves, jövőre kirepül innen, ahal több időt töltött, mint a szülői házban. A szüleire homályosan emlékszik, még a nevelőszülőkre inkább. Egyetlen karácsonyra, amit náluk töltött, és testvérére, akiről azt sem tudja már, hogy hol van, az ország melyik nevelőotthonában? Amikor beszélgetni kezdtünk, szinte dacosan mondta:

— Nekem nem kell saját ottgul, • és ismét olyan zöld, mint távoli fenyők friss hajtásai.

♦

Hosszú, vékony, csontos arcú' Igazi falusa kislányarc, szép lök-: kel, lobogó, hullámos fürtökkel.

Tavaly előtt karácsonykor Csehszlovákiában járt. Az idén Mikulásra új ruhát kaptak az intézettől. Felvezet a szekrényéhez, megmutatja. Először most látok az arcán valami halvány derengést, ami hasonlít a mosolyhoz.

— A kabátom is intézeti, a másik otthonban vették, ahonnan idekerültem. Mielőtt eljöttem, felruháztak teljesen.

Melegítője tiszta, rendes, maga is jól ápolt. Megbecsüli, amit kap. Amikor kérdezem, mi az öröm-, nem válaszol azonnal. Gondolkodik.

— Az valami új, szokatlan dolog. Én még soha sem éreztem.

— Az új ruha, annak sem örültél?

— Hát... Tudtuk, hogy kapunk, időnként vesznek ruhát nekünk.

Szavai színtelenek, hálátlanságot mégsem érzek belőlük. Megszokta az állam gondoskodását' Örül mindennek, amivel ellátják, de váratlannak valóban nem mondhatja az örömeit.

*

Itt az intézetben a nappaloknak ugyanolyan sorrendjük van, mint az ünnepeknek. Kimenő a hét meghatározott napjain, felkelés, villanyoltás, ugyanabban az időben. Ha szükség van rá, új ruha Karácsonykor ajándékcsomag édességgel, egyéb aprósággal, amire vágynak.

Nincs ez másképp családokban sem, ha jól nevelik a gyerekeket. Ott is tudják, hogy a szülőknek korlátozottak a lehetőségeik, és a vágyakat a pénztárcához kell igazítani.

Ez a kislány itt mégis, mintha fásultabb lenne, mint a hasonló

HIRDESSEN

a TOLNA MEGYEI

Népújságban!

Rab Ferenc:

Jdddépénz

— Tavaly karácsonykor, Paradicsompusztán kaptam egy babát. Amikor eljöttem onnan visz- szavették. Azóta volt egy másik, de valaki földhöz vágta, eltörött.

Valaki eltörte ennek a kislánynak a babáját. Talán karácsonykor kap az otthontól másikat, hiszen megkérdeztek mindenkit, mit szeretne? De egyszer, ha nagyon sok pénze lesz, Mazsolát vesz magának, zöldet, puhát, akinek a sapkáján bojt van. Talán addigra a hiányzó fél zokni is előkerül.

*

Zöld a szeme, olyan zöld, mint a fenyőágak friss hajtása. Ha

mrTmm»TrrTfTm?n»f»T»»mn '

hon.

Szinte toppantott a lábával, olyan ingerült volt. Most már lágyabb valamivel, és amikor kérdem, szeretne-e családi körben karácsonyt, hevesen bólint:

— Igen. Nem tudom, milyen lehet? De jövőre magamnak díszítek fát, ha albérletben is. Az idén pedig a kisebbeknek készítünk meglepetést, hópehelyruhát, amiben táncolni fognak.

— Szeme, amely az imént még résnyire összeszűkült, most kitákorú gyerekek. Már figyelő szemmel nézi maga körül a világot, és tudja, hogy édesanyjának, aki harmadik házasságában él, nincs szüksége gyerekeire. Ha szerete- tet akar kapni tőle, kedvében kell járnia.

— De ki tudja eltalálni, hogy milyen a kedve? Aminek az egyik percben örült, azért a másik pillanatban haragszik. Akkor már inkább az otthon, ahol mindig egyformán jók mindenkihez.

Moldován Ibolya

inmir

— 70 —

— Mama ... ! Kapom már a törülközőt... ? ! — Dörömböl az ajtón, mire kintről csoszogást hallunk és az ajtónyíláson egy fonnyadt, öreg kéz nyújtja be a frottírt.

— Mindent úgy kell utánad hoznom.;. ! ? Te ... te ... hol jár mindig az eszed ... ? !

Így korhol a mama, pedig ez az ősz hajú, jóságos arcú nénike nem is mama. Egy Láng-gyári művezető öreg özvegye, egyedül él, se fia, se lánya... azaz hogy „fia” ez a fiatalember, akit évekkel ezelőtt idevett albérletbe. Rendes fiú, bár mindig későn jár haza, sokszor napokra eltűnik, de a „mama” soha nem tett szemrehányást. Tudja ő, hogy a „fia” munkaköre megkívánja a sok éjszakázást.

És most megmutatjuk az albérlőt: Szegedi István főhadnagy, a rendőrség külügyi elhárító részlegének beosztottja. Izmos, jóvágású legény, az ország egyik nyugatra eső, bortermő megyéjéből való. Még annak idején leérettségizett, de aztán a közeli város nagyüzemében még lakatos-tanonc- nak is leszerződött, így hát a géplakatosi segédlevele is ott lapul az érettségi bizonyítvány lapjai között.

A mama már megterített ebédre, a konyha- asztalon, mire Szegedi kilépett a fürdőszobából. Kissé bosszúsan húzogatta a nyakát, meleg ez a nyakkendő, de most már nem veszi le, megebédel aztán úgyis elmegy hazulról.

Szótlanul birkózik azzal a jókora húsdarabbal, amely a tányérján fekszik. A mama meg ül vele szemben, könyököl és nézi a „fiát”. így szokta ő régen is, amikor az ura hazajött a gyárból. Csak

— 71 —

nézte, hogyan eszik az ura. A világért sem szólt addig, tudta úgyis, hogy evés után lesz idő a napi beszélgetésre. E beszélgetésekből aztán megtudja, hogy az ura mit végzett vagy nem, kivel találkozott össze hazafelé, meg hogy már megint savanyú bort mértek a Diófában ... stb.

Most pedig hát... István ül az asztalnál. Szereti ezt a fiút, mintha saját gyermeke lenne. Mos, főz, takarít rá és a havi fizetségen kívül István azért mindig visz haza valamit a „mamának”. Egy kis csokoládét, virágot, ha több pénze van, akkor egy kötött holmit, máskor egy harisnyát s akkor a mama mindig megsimogatja István fejét.

Szegedi befejezi a késői ebédet.

— Ez nagyon jó volt látja ... !

— Jó?

— Jó bizony! — mondja, aztán kabátot vesz, de csak úgy magára teríti és indul.

— Hova megy az úr... ? — kérdi a mama viccelődve.

Szegedi visszalép az ajtóból, egészen közel hajol az öregasszonyhoz és szótagolva mondja:

— Lá- nyak- hoz ... Viszlát... !

A mama nevetve csap a konyharuhával, de Szegedi már lent rohan a lépcsőn. Unalmasak ezek a lépcsők, nincs türelme ahhoz, hogy lassan, komótosan érjen le az utcára, hanem mindig rohan, hármasával mérve a lépcsőfokokat. A házmester legtöbbször meghallja a dobogást, ilyenkor kidugja a fejét a lépcsőházra nyíló kis ablakon:

— Egyszer kitöri majd a nyakát... ! — mondja bosszúsan. Szegedi lestoppol, megkínálja az öreget cigarettával, minden meg van bocsátva.

— 72 —

Az öreg szívja a cigarettát, utánanéz Szegedinek és csak úgy megjegyzi magában: „A kölök! Hogy ez mindig csak megy, rohan, meg megint megy ... !”

Átvág az úttesten a túlsó oldalra. A közelben van egy nagy étterem, délutánonként, vagy éppen esténként Szegedi ide tér be a napi deci borára. Most is odatart. Kellemes, jó kis hely, tiszta, nagyszerű a kiszolgálás, és ha egyedül van, akkor sem unatkozik, mert Pista bácsi, az öreg pincér; régi adomákkal traktálja, amelyeken nagyszerűen lehet derülni.

— Sós itt van?

— Nincs még — feleli Pista bácsi az ajtónál, — de az asztalotok üres, foglalj helyet.

Szegedi leül, az öreg hozza a „két decit, tisztán. ..”, felemeli a poharat, a világosság felé tartja és összehúzott szemmel vizsgálja.

— Ez már megint másik...?

— Dehogy! Tegnap is ez volt... — mondja az öreg pincér. Szegedi legyint:

— Ez volt a fenét...

Ebben mindjárt meg is egyeznek. Ez a néhány szavas párbeszéd nap mint nap megismétlődik, Szegedi ismeri a borfajtákat, abban nevelkedett. Bár az apjának csak negyvenöt óta van néhány száz négyszögölnyi szőlője, azelőtt az uraságéba jártak kapálni. Szegedi mégis csak borszakértő, ízre is megállapítja, ha nem is pontosan, hozzávetőlegesen csak — a maligánd-fokot, azt is, hogy körülbelül melyik vidéken termett, érte-e sok nap, vagy fanyarra verte az eső, "csinált bor-e”, vagy sem...

/