Tolna Megyei Népújság, 1965. december (15. évfolyam, 283-308. szám)

1965-12-18 / 298. szám

Tftő5. december 19..

TOI.NA MEGYEI NÉPÜJSAtí

3

Utazás a forint körül

AZ EMBEREK a visszajáró pénzt hol megolvassák, hol nem. Tessék megfigyelni. Hetekig módszeresen „tanulmányoztam” a kérdést és rájöttem valamire: nem tiszteljük annyira a pénzt, mint mondjuk tisztelték nagyapáink.

Egyik reggel a budapesti gyors indulása előtt odaálltam a hírlapárus háta mögé. Még hosszú sor kígyózott a pénztárablak előtt. Ilyenkor sietős és izgatott a hangulat. A fővárosba induló kora reggeli utasok nyolcvan százaléka a gyorsvonatot akarja elérni. A személy jóval kevesebbe kerül, a gyors viszont már nyolc óra után Budapesten van; A kényelem, az időnyerés, a gyorsaság megéri tehát a néhány többletforintot. Kicsire nem adunk.

A hírlapárus a Tolna megyei Népújságot és a képes hetilapokat kínálja, mert ilyenkor öt és Hat óra között más még nincs. A betűéhség még a lemaradás kockázatát is vállalja. Egy fiatalem- . bér aktatáskáját hóna alá csapva fél szemével a beálló gyorsvonatot figyelte. Megkapta az újságot, a hírlapárus a tenyerébe olvasta a tízesből visszajáró kilenc-negy- venet. A fiatalember a visszajáró pénzt csak úgy, a szemével, megolvasta,

— Jól kapott vissza? — kérdeztem«

— Ellenőr maga?

— Nem, dehogy,

— Akkor mi köze hozzá, kedves kar társam?

Nincs sok idő, gyorsan tisztázni a tisztázandókat, mire a fiatalember megenyhül.

— Ez már más káposzta, de figyeltem. Jól kaptam vissza, — mondta,

A vonat indulásáig mindössze

néhány perc áll az utasok rendelkezésére. Sokán futtában vásárolják meg a lapokat, ám mégis mindenki odafigyel, a visszajáró pénzre; Hogy egészen pontos legyek, aznap reggel egy magas, sovány úr kétforintossal fizetett és a visszakapott filléreket hanyag ész- revétlenséggel a hírlapárus asztalán felejtette. Az egynegyvenet borravalónak szánta, de úgy tett, mintha szórakozottságból tenné. Egyébként különös, hogy a hírlapárusoknál nem szokás, sőt szinte szégyen borravalót adni, és érdekes, hogy az újságpavilonoknál az emberek többsége a visszajáró pénzt megolvassa. Nemcsak a forintokat, a filléreket is. Nem tudom, mi lehet ennek a magyarázata, miét ahogyan például azt sem tudom megérteni, hogy miért érez az ember szinte lelki kényszert, borravalót adni a borbélynak, a pincérnek, a taxisofőrnek. S miért pirul el még annak a gondolatától is, hogy például borravalót adjon a könyvesboltok alkalmazottainak. Kész rejtély;

A MEGSZOKÁS nem magyaráz meg semmit, sőt, csak bonyolítja a dolgot, mert miért nem szoktuk meg a gyógyszertárban a borravaló adást és miért a presszóban? A jobb orvosság reményében lo- gikusabb lenne lekötelezni a gyógyszerészt. De ki merné ezt a sértő gesztust megkockáztatni? Viszont hogyan van az, hogy néha orvosunkat mégis úgy kezeljük, mint a pincért, vagy a borbélyt. Borravalót dugunk a markába, csúsztatunk a zsebébe. De ne menjünk most túl messzire. Hiszen a pénzről van szó.

Szekszárdon az új irodaház földszintjén hatalmas teremben székel az OTP közönsésszolgálata. A patkó alakú pulton táblák jelzik hová, milyen ügyben lehet fordulni. Elöl, a főhelyen trónol a pénztár. Naponta hatalmas összegek vándorolnak ki és vándor~l- rak be. Hogy az OTP kinek, h-'->- forintját őrzi, az titok. Az ide he

zott és takarékba tett összegek eredetét senki sem firtatja. Az összespórolt és megtakarított forintokban megvalósulásra Váró álmok szunnyádoznak. Akad itt persze olyan összeg is, amelyet gazdája lopásból, sikkasztásból szerzett. Egy lebukott sikkasztó vallomásából épp>en nemrég derült ki, hogy az elsikkasztott forintokat évek óta rendre, sorra berakta a bankba. A várható és kiszabható börtönbüntetést figyelembe véve inkább maradt volna ő is jómódú szegény.

Az OTP üvegablakos pénztára előtt sok pénz forog és érdekes, hogy éppen itt, még a fillérnek is nagy a szeme. Kékkötényes mokány kis szekszárdi pojgár néz befelé az ablakon. Tekintete merev, szempillája sem rebben. A bankjegycsomóból ítélve tíz valahány ezer forintot vesz ki, és aggódó figyelés az egész ember. Követni szeretné a pénztáros kartársnő villámgyors mozdulatait, ami persze lehetetlen. Külön művészet az a boszorkányos ügyesség, amit az üvegablak mögött a pénztáros kartársnök nap, mint nap produkálnak. Nemcsak ügyesség, bátorság is kell naponta százezreket villámgyorson megszámolva kiadni«

— Tessék bác álcám.

— Köszönöm — feleli kelletlenül a kékkötényes, és odébb nem mozdulva, a százasokat, nyál azni kezdi. Hosszadalmas és szertartás- szerű a bankószámlálás, ám itt a pénzt kivétel nélkül mindenki megolvassa

— Nagyobb beruházás?

A kékkötényest nem zavarta, hogy megszólítom. Barátságosan

bólint

— Tsz-tag,. kedves -bátyám?

Önérzetes, , . .

— Részben. A közös istállójában tsz-tag vagyok, a szőlőben egyéni gazda. — mondja.

— Nem adtak egy százassal többet?

— Szűkén, de megvan,

— Mindig megolvassa?

— Mindig. Annak az a rendje, hogy a p>énzt meg kell olvasni.

— Borravalót -szokott-e adni?

— Ha olyan a kedvem, adok, ha nem olyan, akkor nem adok. Szoktam adni. Engem se a pénz csinált.

A VENDÉGLŐKBEN, a presszókban mintha kicserélnék az embereket. Ritka a fillérezés. A visszajáró pénzt legtöbb vendég számolatlanul teszi zsebre. Rejtély azonban itt is akad épp>en elég. S következetlenség. A borravaló összege ugyanis arányosan nő a fogyasztás mennyiségével. Ha a céh kilencven forint, a vendég rendszerint százassal fizet és kö- szönömmel jelzi, hogy a többi marad. A tízforintos fogyasztást viszont ritkán kíséri borravaló. Az aztán a legnagyobb rejtély, hogy aki még tíz órakor nagyvonalúan szórta a papírp>énzt, az mitől lett kicsinyes, hogy fél tizenkettőkor már a WC-be vonult összeszedni zsebéből a filléreket. A forint körüli utazás is azt mutatja, hogy elég bonyolult az élet. Hol takarékoskodunk, hol nem.

A napokban nyílt meg Szekszárdon az új önkiszolgáló bolt, egyet- i~-i -?"v Hibával: nem tud az em- jer a költekezésnek ellenállni.

— Mit vásárolsz? — kérdeztem befelé induló ismerősömtől.

— Kenyeret. Jönnek az ünnepek és azokra kell tartogatni a nagylábon élést — mondta. Megvártam az ajtóban. Bement kenyeret venni és kijött félkiló narancscsal, negyedkiló kenőmájassal, egy csomag vajjal, egy tasak teával és rizs helyett egy doboz metélt tésztát is vásárolt. Most már cseppet sem csodálkozom azon a kislányon, aki körülnézett az önkiszolgálóban, kosarába rakta mindazt, nmi megtetszett neki, aztán a sok jót otthagyta a pénztárnál. Megkérdezték tőle, miért csinálta?

— Nagyon szeretek vásárolni. — mondta pityeregve.

Na és ha már itt tartunk, éppen az önkiszolgáló boltok azok, ahol hol meg lehet olvasni a visszajáró pénzt, hol nem. Leginkább nem. A National kassza zörög, s csúcs- forgalomban — de mikor nincs csúcsforgalom — az ember egyik kezében tartja a saját szatyrát, másik kezében a pénztárcát szorongatja, ha. lenne egy harmadik keze, akkor ugyanolyan viharos gyorsasággal dobálná bele a portékát a szatyorba, mint amilyen gyorsan az önkiszolgáló kosárból a portékát a pónztárosnő kidobálja. Ha lenne az embernek még egy negyedik keze is, akkor ennek a könyökével rendre utasítaná a túl türelmetlen sorbanállókat. Szóval, éppen csak az hiányozna még, hogy nekilásson az ember a visz- szajáró pénzt olvasgatni. Van aki nekilát, rendszerint mindenre elszánt személyiség, aki meggyőződéssel vallja, hogy negyvennyolc óta nem fog az átok.

AZ AJÁNDÉKOK megvásárlására alkalmas boltok és a játéküzletek, külön világ. A nyüzsgésben, vásárlási lázban úgy tűnik, a forintokat nem számolja seniu. Mintha mindannyian megfeledkeznénk arról, hogy nemcsak ünnepek, hétköznapok is vannak. A játéküzletben, aki idejön, az már jó előre eldöntött, kiszámított mindent és felkészült mindenre. Arra is, hogy három nap, legfeljebb egy hét, aztán a játéknak, vége. Feltehetően a mai legfiatalabbak- ban van a hiba. Vagy talán másban? Lehet, de könnyebb az ilyent is a mai fiatalokra fogni. Mivel a mai fiatalok nem olyanok, mint a mai öregek. Fiatalabbak mint a mai öregek és az idősebbek öregebbek, mint a mai fiatalok. Erről magam is meggyőződtem a szekszárdi vasútállomáson, ahogy a jegypénztárnál így értekeztem egy fiatalemberrel.

— Megolvasta a visszajárót?

— Mi vagyok én „papa”, számológép?

A „papja” kicsit, rosszul esett, de fő a nyugalom. — gondoltam, és így szóltam hozzá:

— Nem hinném fiatalember, hogy számológép, csupán azt próbálom megfig5relni, hogy kik számolják meg a visszajáró pénzt, szóval hogyan viszonyulnak az emberek., .

Megértőén végigmért.

— Föl a fejjel öregfiú Semmi baj, semmi baj.

Úgy néztem vissza rá, amilyen értelmesen csak tudtam, szerettem volna észrevétetni vele, hogy téved, nem figyelt rám. Eltűnt, szinte úgy fogyott el a pjeronon, mint amilyen észrevétlenül a százas fogy el, amikor felváltjuk, különösen ilyenkor, ünnepek tájékán.

Szekulity Péter

A terhesség művi megszakításának veszélyei

Kaptuk az alábbi sorokat: Szíveskedjék kérdésemre megválaszolni. A terhesség művi megszakítása — azt hallottam — nagyon árt a szervezetnek. Állítólag rákot is okoz.

A művi vetélések káros következményeit sajnos kevesen ismerik. Bizonyos, hogy ha az asszonyok a terhesség megszakításának szövődményeit jobban ismernék, úgy a beavatkozások száma lényegesen csökkenne. A művi vetélésekről a nők rendszerint ügy beszélnek egymás között, hogy e „kis műtét” annyira nem bír jelentőséggel, hogy egyik- másik asszony nyolcszor-tízszer is elvégeztette minden baj nélkül, A beavatkozást olyan veszélytelennek minősítik, hogy szinte dicsekszenek azzal, hogy a megszakítás után saját lábukon mennek haza, s másnap már munkájukat végezték. Mivel a rosz- szul végződött esetekről rendszerint nemcsak hallgatnak, hanem egyenesen titkolják is. Ezért a művi megszakítás káros következményeit csak azok ismerik, akik e „csekély és ártatlan” műtétekre ráfizettek. Más volna a felfogás, ha meghallgatnák azokat a petefészek-gyulladásban szenvedő betegeket és gyermek után vágyó asszonyokat, akik a nőgyógyászati rendelők beteganyagának nagy részét kiteszik, pedig ezek a köny- nyebb esetek, még gyógyítható szövődmények. A súlyosabb betegek hónapokig fekszenek, teljesen munka- képtelenek, s hosszú időn át nem házastársaik férjüknek. Legkevésbé ismeretesek az életet veszélyeztető következmények, mert a halálos szövődményekben elpusztult asszonyok örökre elhallgattak. A legtöbb asz- szony, forró fürdőt használ, s egy-, idejűleg egy-két gramm kinint vesz be. A kininnek is megvannak a maga súlyos következményei. Magzatelhajtó gyógyszer nincsen! Sok gyógyszer megindítja a méhvérzést. ha abból mérgező adagot vesznek be. Ez sokszor vezet halálhoz! A méhüregbe fecskendezett jód, formaiin stb. igen nagy szerepet visznek a későbbi méhen kívüli terhességek létrejöttében. A műszeres beavatkozások kapcsán a szóba jövő szövődmények között legnagyobb szerepet, a méh üregébe bevitt eszközök játszók, mert ezek bármelyike átfúrhatja a méh falát, s ezzel súlyos fertőzést, halálos szövődményt okozhatnak. Sokszor falusi asszonyok, esetleg bábái segédlettel, orsót, kötőtűt, kemény tollat, drótot vezetnek be méhiikbe. Ez a művelet, ha későn kerül orvosi kezelésbe a beteg, rendszerint halállal végződik. A sok méhkaparás a rákra való hajlamot nagymértékben elősegíti. Fenti veszedelmek ismertetése után kihangsúlyo- zottan tanácsoljuk a terhesség megszakítását. ha az teljes mértékben

,, éhtífusz. börtönláz, hajóláz, sőt gyakran Morbus Hungaricus” (magyar betegség) néven is idézték e betegséget, mivel a törökök elleni hadjáratokból nyugat felé vonuló megviselt csapatok többször hazánk területén ütötték fel fejüket, s tőlük ragadt át az itteni lakosságra, tova terjedve azután a tőlünk nyugatabbra lakó népekre is. A Balkánon 1914—15-ben 150 ezer ember halt meg benne. A betegség a békeévekben is megmaradt ott, ahol a lakosság eltetvesedését nem tudták felszámolni. Fontos felismerés a betegség történetében a ruhatetű- átvitel, amit Nicolle, tuniszi bakteriológus fedezett fel. (1909-ben No- bel-díjban részesült.) Régen a háborúk sorsát nem a népek vitézsége, hanem a tetvék elszaporodása folytán fellépett betegség döntötte el. A betegség legtöbbször 10—12 napi lappangás után kezdődik. Rosszullét. gyengeség, fejfájás mellett fokozatosan fejlődik ki a magas láz, amely 10—12 napon keresztül 40 fok felett szokott lenni. A lázas szaknak ötödik napján a törzsön, a hason, a tenyereken, s a talpakon halvány piros gombostűfejnyi, vagy lencsényi nagyságú foltok jelennek meg, amelyek pár nap múlva megnagyobbodnak, lilás, majd barnás színűvé válnak és közepükön pontszerű vérzés látható. A kiütések az arcra rendszerint nem terjednek ki. A második héten a beteg állapota igen súlyos. Aluszé- konyság, eszméletlenség, keringési zavarok lépnek fel. A halálozás 30— 60 százalék! Gyermekeknél két—három százalék, mert náluk a betegség enyhe lefolyású. A betegség kiállása igen hosszú időre védettséget nyújt. Akiket penicillin készítményekkel kezeltek, azok immunitása aránylag rövid tartamú. A fertőzés forrása a bete£ ember. Kizárólag a vére fertőz. Emiatt csak megfelelő vérszívó parazita, mégpedig nálunk a tetű közvetítheti a fertőzést. A tetvetlenített beteg már semmiféle veszélyt nem •jelent környezetére és tetűmentes körülmények között elkülönítés nélkül is ápolható. A tetű nyálmirigyében kórokozót nem találunk, de mohó vérszívása közben béltartalmát állandóan üríti ós ezzel nagytömegű kórokozót ürít. a szúrás környékére. A viszketés hatására vakarózó ember a szúrás területén a bőrt felsérti és az ottlévő kórokozót mintegy beleoltja magába. A kórokozó gyenge ellenállású, 56 fokos meleg 30 - perc alatt elpusztítja, de fertőtlenítő szerek is könnyen tönkreteszik. A beteg ember vére fertőző képességét jégszekrényben egy-két napig megtartja. Szobahőmérsékleten órák alatt elveszíti. A tetű ürülékében, különösen száraz, téli hideg légkörben hetekig fertőzőképes marad. A betegség fenntartója a fertőzött tetű nem lehet, mert elpusztul. Fenntartó csak az ember lehet, aki a betegség leindokolt, törvényes keretek között, kórházban végeztessék el.

Miért téli betegség a kiütéses tífusz ?

Idézünk, egy levélből: ■,„Kedves

Négyszemközt! Szíveskedjék a kiütéses tífuszról írni. Nagyon kérem közölje, miért téli szezon-betegség, amikor azt a tetű terjeszti és tetű nyáron is van? .

A kiütéses tífusz több száz éve ismeretes hazánkban. Különösen a XV. század óta tömegesen szedte áldozatait, elsősorban a háborús időkben, vagy az egyébként is nyomorúságos körülmények között élő emberek között. Különösen a gályarabok és börtőnlakófc haltak meg olykor ijesztő arányban a félelmetes betegségben. Innen származik népies neve:

zajlása után újra megbetegszik, anél-í kül, hogy tetű megfertőzte volna. Ez a Brill betegség. Ha az ilyen beteg tetves környezetbe kerül, járványgócként szerepelhet. A legtöbb megbetegedés a téli és a kora tavaszi hónapokra esik, mert az emberek ebben az időszakban legzsúfoltabban élnek, ami a tetvek számára köny- nyű terjedési lehetőség. Ezért tartják téli szezon-betegségnek!

Védekezés: A tetűt könnyű elpusztítani. Hatvan fokos meleg egy perc alatt megöli. A D. D. T. tartalmú porok is elpusztítják. Aki hetenként alsóneműt vált és naponta fésülkö- dik, nem tetvesedik el, mert a serkék később, 10—12 nap múlva kelnek ki. Profilaktice, ma már kiváló oltóanyagok állnak rendelkezésünkre, s így e veszedelmes betegség elkerülése biztosítva van.