Tolna Megyei Népújság, 1965. december (15. évfolyam, 283-308. szám)
1965-12-16 / 296. szám
ISőS. december 17. TOLNA MEGYEI NÉPÚJSÁG 3 Van egy érzés... ■-ran egy érzés, különös keveréke a vágynak, a szere- jf' lemnek, felbukkanó emlékeknek és jóízű feledkezés- nek; ha feltör, olthatatlan, s legyőzi a hidegen számító értelmet. Ha a sétáló csendes délután vagy tiszta őszi estén letekint a Gellérthegyről Budapestre, ha az országot járó Dobogókő magasán arccal a Dunának fordul, ha percnyi csendben elmereng a szigeten, a költő fái alatt, ha a Hortobágyon tágult szemmel néz a végtelennek tűnő térbe — nos: ilyenkor is felbuzog az érzés, megtelik a szív, s a legőszintébb a szó: hazám. De sokszor elmondtam magamban én is, küldetésben vagy vándorúton külországban járva! Mily sokszor kergettem volna gyorsabb múlásra órákat és napokat, hogy aztán egy jó pillanatban elsuhanjon a vonat valamely egyszerű, szürke kőoszlopocska mellett, s tudhattam már: az innenső oldal — hazám. Érte a vágyat — a honvágyat — olykor itthon is érzi az ember. De testen-lelken csak akkor uralkodik el igazán, ha messze az ismerős táj, s messze az otthon. Nagyszerű dolog egy kitáguló világban élni, amikor százezrek módja-lehetősége utazni a különféle égtájak felé, látni és tapasztalni, élményekben gazdagodni, s aztán, itthon, még hosszú idő múltával is bányászgatni az emlékek kincseiben. Mert hiába századunk technikájának minden vívmánya, hiába a televízió képcsövén a szobában felvillanó világ, a személyes látást ez sem pótolhatja. S meg utazni sem volna teljesen jó, ha olykor, távolban, még nem érintené az utas lelkét a haza. Ha másként nem is, de menthetetlenül az összehasonlítás elkerülhetetlen, belülről induló követelményével. S nagyszerű dolog, hogy ebben a' mérlegelésben milyen sikerrel állja már az összevetést a haza. Gazdag északi ország vendége voltam, láttam az emberek hétköznapjait, s ünnepeit. Figyeltem életük zajlását, megértettem büszkeségüket, amikor országukat bemutatták, i próbáltam velük töprengeni gondjaikon. Láttam valódi értékeket — nem keveset — és sok-sok talmi csillogást, gőgös vagyonfitogtatást az üzletnegyedekben, s kopott szegényességet a külvárosokban. Hallottam szenzációs pletykát a párizsi bártáncosnőből bankámévá feltört hölgyről, aki mindig három, egyenként is vagyont érő bundát visz magával, ha utazik, s láttam rossz ruhás, borostás részeget ülni kábán a járdaszegélyen. S láttam — milyen kiábrándító volt! — pazar, régi mesterek kezét dicsérő épületekkel és műalkotásokkal ékes téren százával hemzsegni a huligánokat, suhancokat lapockáig érő hajjal, koszosán, szakállasán, mezítlábasán. Elborzasztott a történet a tanítóról, aki levágatta egy ilyen fickó haját és megbüntették érte... És rám sem maradt hatástalan az egyszerű ember legégetőbb gondja-aggódása: mi lesz a holnappal, mit hoz a jövő? Mert ebben a gazdag országban kétségben él az ember: tudja, s látja, hogy a vehemens konjunktúra előbb-utóbb véget ér, de nem tudja, s nem látja, hogy akkor, azután mi következik. Ez az ok, s ennek is tünete, vetülete a céltalanul lebzselő, unatkozó, olykor dühöngő huligánhad. S álltam — hazatérőben — a pályaudvaron, hol a magyar szóra felfigyelt egy volt-magyar, s bár vele semmi dolgom nem volt, megszólított, s kérte-leste a hazai híreket, s nem ment, ott toporgott, míg el nem indult délnek, hazafelé mutató világtájnak a vonat. És itthon elárasztottak az új hírek: hogy magtárban a kenyérnek való, hogy az évszázad áradása nem törte át a gátakat, hogy elfogadták városnegyedem, szükebb hazám átalakításának vonzó, okos tervét. .. .Itthon vagyok. Elcsitult a kint szakadatlanul égető, kísértő vágy, voltam már fenn a Gellérthegyen és sétáltam a szigeten és téptem őszi lombot, vázába, asztalomra, Dobogókő erdeiben. Itthon vagyok, s élményeim emlékdossziéját valahogy ezzel az ajánlással zárom: megélni, máshol a világon ha dolgozni tud az ember lehet, de annak, aki itt született, élni csak itt. LANTOS LÁSZLÓ a vezetőkkel alkalomadtán, de azért az egész lényük, gondolkodásuk töretlen parancsként diktálja: „A munkahelyen pontosan meg kell jelenni, s dolgozni, mert aki valahonnan fizetést, megélhetést vár, elsősorban ezt kell tennie.” Lukács László kirívó rossz példa a nagy kollektívában. Az apja — egyébként mások állítása szerint is tisztességes, jó szakember, iparitanuló-oktatással is megbízták — kitanította az ács szakmára. Ez ugyan nem tartozik az úgynevezett elitszakmák közé, de az vitathatatlan, hogy tisztességes megélhetést nyújtó szakma. De a szakma — legyen elit, vagy közönséges — egymagában vajmi keveset ér. Ahogy számba vesszük Lukács László munkahelyeit kiderül, hogy egy»egy helyen alig melegedett meg, máris odébbállt. Dolgozott Budapesten, aztán gondolt egyet és Komlón keresett magának állást. Persze, ez sem tetszett, irány vissza Budapestre, egy másik vállalathoz. Ez a vállalat ugyanúgy nem tetszett, mint a többi, gyerünk ismét Komlóra, egy nem tudom már hányadik munkahelyre. Talán mondani sem kell. ez sem tetszett, ismét munkahelyváltozás. A munkakönyvben közben szaporodnak a különböző bejegyzések. Jelenleg ennél a dombóvári építkezésnél dolgozik, de hogy meddig, ki tudja. Itt is éppúgy elégedetlen sorsával, mint másutt volt. Havi keresete egyébként saját bevallása szerint 2000 forint körüli. — Kérem, nekem családom van, el akarom tartani. Ha legalább 3000 forintot keresnék átlagosan... — Mit gondol, hol biztosítják ezt magának ilyen viselkedésért? — Mit csináljak? Sokat elvitt az orvos is. A balesetnél a feleségem megsérült. — Az SZTK? — Akkor éppen nem vonatkozott ránk, mert az egyik munkahelyről már kiléptem, a másikon pedig még nem dolgoztam; — Na látja? — A nyáron is kellett az orvos. Akkor meg nem volt ki a szükséges ledolgozott munkanap, egy nap még hiányzott, hogy kapjak SZTK-t. — Arra nem gondolt, hogy maga mindezzel saját maga alatt fűrészeli a fát, saját magának és csaGyár születik Az új üzem — egyelőre — a községi tanácsháza nagytermében működik. Elég zsúfolt ez a terem, középen a szabászasztalok sorakoznak, az egyik sarokban a műszaki iroda, a másikban a számvitel. Az üzemvezetőnek, dr. Németh Jenőnek nincs meghatározott „irodája”, ahhoz az asztalhoz ül le — ha valami írásbeli dolga van — amelyik pillanatnyilag üres. Nehezen lehet itt mozogni, bizony vigyázni kell, hogy le ne lökjön az ember valamit az asztalokról. Már csak néhány hétig tart ex ax állapot Pontosan még nem tudják, mikor lehet költözni, visszaadni a tanácstermet eredeti rendeltetésének, de az 1966-os év első hónapjaiban bizonyos, hogy elkészül az új gyár. Az üzemvezető éppen tárgyal. Raktórbérletről van szó a vasútállomással és abban állapodnak meg, hogy március 31-ig kössék meg a szerződést, mert csak addig kell az új gyár részére érkező gépeket, alkatrészeket, anyagot a vasúton tárolni, mert addigra biztosan elkészül azok végleges helye. Az új gyár — kívülről nézve — már készen áll. A falak bevakolva, az udvaron betonút és járda. Csak az üzemen kívüli úton van tengelyig érő sár. Olyannyira, hogy a tegnap érkezett kazán-alkatrészeket nem is lehetett bevinni az udvarba. Egy kis hiba a beruházás szervezésénél, bizony jó lett volna ezt az ötven- méternyi utat előre elkészíteni, hogy az építőanyag-szállítás is könnyebb legyen. És az üzem vezetőit már az is foglalkoztatja, hogy különleges intézkedéseket kell majd tenni az első hetekben, mert elég veszélyes az útkereszteződés, a járművek vezetői — nagyforgalmú utak találkoznak itt, százméternyire a gyártól — nem veszik időben észre a gyalogosokat. Ki kell majd jelölni a gyalogátkelő-helyet, figyelmeztető táblákat elhelyezni és az első időben szi gorúan őrködni afölött, hogy a gépjárművezetők és a gyáriak egyaránt betartsák a közlekedési szabályokat. bóváriak mennyire szívükön viselik községük iparosítását. Ez azonban csak egy a sok közül. Túlzás nélkül lehet állítani, hogy a helybeliek — itt nemcsak a község és a járás vezetőiről, hanem a lakosság széles rétegeiről is van szó — minden lehetőt, sőt néha még lehetetlennek látszót is elkövettek, hogy mielőbb megszülethessen ez az új üzem, ami nagymértékben enyhíti a foglalkoztatási gondokat. Nincs még két éve annak, hogy először vetődött fel a gondolat: új üzemet építenek Dombóváron. Az első elvi megállapodás 1964. január végén született. Pár hónap múlva már a részletes tárgyalásokra került sor, majd a beruházás soron kívüli engedélyezésére — a megyei tanács vb hatáskörébe tartozott a közel hárommilliós beruházás engedélyezése — és hamarosan, ugyancsak soron kívül — elkészültek a kivitelezési tervek is. A helybeli vezetők személyesen jártak utána, ha valami akadály volt, például a kazán ügyében a járási pártbizottság lépett érintkezésbe azzal a budapesti pártbizottsággal, amelyikhez a Láng gyár kazángyártó részlege tartozik. A dombóváriak pedig társadalmi munkával segítették a mielőbbi indulást. Az alapok kiásásánál több száz helybeli lakos — első sorban azok, akik el akarnak helyezkedni az új üzemben — dolgozott. Jöttek a középiskolák tanulói is. Nem ritka az olyan társadalmi munkás, aki hat-hét. napot is dolgozott az építkezésen, A kesxtyűsxabásx- tanfolyam befejezéshez közeledik. Hatvanan indultak tavaly augusztusban. Ebből hat fő „morzsolódott le.’! Két személyt eltanácsoltak, mivel nem igyekeztek a tanulással; fegyelmezetlenek voltak, négy pedig katonának vonult be. Végeredményben tehát saját hibájából mindössze két átképzős lépett ki. Helyettük azonban már nyolcat vettek fel. Január végén lesz a szakmunkásvizsga és az eddigiek alapján arra lehet számítani, hogy mindenki átmegy a vizsgán. Az új gyárépületben most a fűtésszerelők és a padlóburkolók dolgoznak. Hamarosan jönnek a kazánszerelők is. Ha két-három földszinti helyiség elkészül, megkezdődik a kesztyűvarró-tanfo- lyam is. Pár hónap, és termel az új gyár, a megye legfiatalabb, á harmadik ötéves terv első új Tolna megyei üzeme. (J) Hegnyílt az OSZSZSZK Legfelső Tanácsának ülése Moszkva (TASZSZ) Csütörtö- | kön a Kremlben megnyílt az OSZSZSZK Legfelső Tanácsának új ülésszaka. Az ülésen részt vesznek Leo- nyid Brezsnyev, Alekszej Koszigin, Nvikolaj Podgornij és az SZKP és a szovjet kormány más vezetői. Az ülésszak megnyitása után elfogadták a napirendet. Eszerint megvitatják az 1966-ra szóló népgazdasági tervet, a köztársaság 1966. évi költségvetését, jóváhagyják a Legfelső Tanács Elnöksége által az előző ülésszak óta kiadott rendeleteket. A köztársaság 1966. évi nép- gazdasági tervét Konsztantyin Geraszimov, az OSZSZSZK minisztertanácsának elnökhelyettese, a köztársaság állami tervbizottságának elnöke ismertette. Ax új üxem építése még messze volt a befejezéstől, amikor megindult a szabász-tan- folyam. Helyiség kellett. Más megoldás híján a tanácsháza nagytermét ajánlották fel erre a célra. Talán ez is elég lenne annak jellemzésére, hogy a domládjának árt? Aki nem így viselkedik, hanem megbecsüli munkahelyét, kevesebb keresetből is tisztességesebben tud élni, mint maga. — De kérem, nekünk nincs semmink, nekünk nincs kitartásunk. Ha például most fagyszabadságra küldenek bennünket, nem tudom mi lesz velünk, mert nekünk két hétre sincs kitartásunk. — Az ilyen embereknek, mint maga, nem is szokott lenni. Amikor elköszönünk egymástól, akkor is mit mondhatnék neki egyebet: — Ember, nem akarom elkeseríteni, de ha maga ezután is így becsüli meg a munkát és munkahelyét, mindig csak máról holnapra fog élni, egész életében szegény ember marad. Az ilyen emberek sem itt, sem másutt nem tudnak boldogulni. — A viszlát. Megigazítja övében a baltát, mint amikor bejött és példátlan közömbösséggel távozik. Szent meggyőződésem, hogy azóta már el is felejtette az egész társalgást Boda Ferenc Foto: Túri Mária
