Tolna Megyei Népújság, 1965. október (15. évfolyam, 231-257. szám)

1965-10-10 / 239. szám

8 TOL» A MEGYEI NÉPÚJSÁG 1065. október 10. Angliában mindenütt és mindenki a repülő csészealjak­ról pusmog. Ezzel van tele az újság, erről beszélnek a rá­dióban, a televízióban, sőt még a szomszédasszonyok is ezt vitatják meg egymásközt. Nem arról beszélnek ők, hogy kit kivel, mikor és hol láttak. Dehogy! Eszük ágában sincs. Az a nagy kérdés köztük is: ki, hol, mikor látta a repülő csé­szealjat. Nem tudom, hogy minek ebből ilyen nagy cécót csinál­ni! Rendben van. végre van nekik repülő csészealjuk. És akkor mi van? Nekünk meg vannak repülő tányérjaink. De mi erről egy szót sem szólunk. Sőt mi eldicsekedhetnénk azzal is, hogy fizetésnapkor a repülő tányérokon túl, van nekünk repülő fazekunk, lábasunk, sőt sodrófánk is. Ha ezt láthat­hatnák egyszer az ángliusok, nemcsak az újságokban, a rá­dióban, a televízióban, de még a templomban is erről be­szélnének. Egy szó, mint száz: nem kell úgy felvágniuk a repülő csészealjakra. Mi ebben is lefőzzük őket! És ez nem is me­se, mint az övék. Hogy ezek a repülő tányérok valahonnan a világűrből jöttek? Na bumm! Mi meg oda megyünk. És oda menni na­gyobb kunszt, mint onnan jönni. Vegyük csak például: mennyivel könnyebb Angliából ide jönni egy disszidensnek, mint odamenni nekünk. Hát így lesz valahogy a Holddal is. Nehéz lesz odajutni. Erre akkor döbbentem rá, amikor hal­lottam, hogy mibe kerülne egy emberirányította rakéta el­küldése a Holdra. Húszmilliárd dollárba, persze, ha csak egy ember ül benne. Ekkor arra gondoltam: rendben van ennyibe kerülne az amerikaiaknak, de mennyibe kerülne nekünk. Mert ugye, mi ilyen kis űrhajóval, illetve a rakétá­val nem mehetnénk a Holdba. El kellene, hogy küldjük az űrpilótával az edzőt, az orvost, a szakácsot és természete­sen a küldöttség vezetőjét. Ez lenne a minimum. Mert ugye jönnének a csillagászok, hogy ők is közelebbről akarják lát­ni a Holdat, mezőgazdászt is feltétlenül küldenünk kell, hogy lássa a holdat, ami nálunk egyre inkább hektár lesz, az ottani életet is tanulmányozni kell, de útközben állandóan vizsgálni kellene az űrpilóta lélektanát... Szóval sok mindent kitalálnánk mi erre az útra. Szerintem ezért nem küldünk mi rakétát a Holdra. Hogy senkit meg ne sértsünk, még képesek lennénk rázsú­folni az egész országot. És mennyi lenne a csomag. És mi­lyen csomag?! Biztosan lenne közte olyan bőrönd is, ami­lyent most kezdtek gyártani Angliában. Mert, ha beleszakad­nánk, akkor is szereznénk egy ilyen bőröndöt. És ebből len­ne a kalamajka. Ez a bőrönd ugyanis csak akkor nyílik, ha megfelelő szöveget mond neki a tulajdonosa. És, ha a koz­mosz-zökkenőkön elfelejtené a szöveget, akkor a bőrönd annak rendje és módja szerint azonnal riasztana, elkezdene tülkölni. Ezt viszont ki lehetne használni. Megtakaríthat­nánk a holdrakéta tülkét. A döccenökről jut eszembe: a mi útjainkon is sok a döccenő. És ezeket ígéretekkel akarják kijavítani. Ez lesz a világ első olyan útja, amit nem kaviccsal, hanem ígérettel szórnak be. És azt is ígérik, hogy ez nem fog rázni. Na erre én nagyon kíváncsi vagyok! De elkalandoztam az égi dolgoktól. Pedig el akarom még mondani: milyen lesz az amerikai holdrakéta. Szerin­tem ebben két ember ül majd, esetleg három. És feltétlenül visznek magukkal olyan pisztolyt, mint amilyent most kezd­tek gyártani. Mert vadnyugaton soha sincs nyugalom, még a levegőben sem. Ezért különleges pisztolyokkal szerelik fel a gépek pilótáit. Ezek a pisztolyok képesek bárkit meg­ölni, méghozzá úgy, hogy a golyó a berendezésben nem tesz kárt. Ebből is látszik, hogy náluk mennyivel többet ér a berendezés, mint az ember. Szóval véleményem szerint, ha vadnyugatiak lesznek a holdrakéta utasai és lesz ilyen pisz­tolyuk, akkor a dal megváltozik: „Három asztronauta ment a légben a kékes Hold felé, alihó, az aranyért...” A folyta­tást már tudja mindenki. És mi lesz ezután? Kiárusítják az üresen ténfergő holdrakétát. Pontosan úgy, ahogy kiárusít­ják a világkiállítást is, amelyre nagyon ráfizettek. Ez a tény inszont azt mutatja, hogy náluk is van kiárusítás. Csak­hogy ők nem gatyát, inget, cipőt, hanem egy egész világ- kiállítást árusítanak ki, és ezt egy vékonypénzű ember bi­zony nem veheti meg még leszállított áron sem. De most már befejezem a levelem. Sietnem kell. Me­gyek a fülorvoshoz. Nagy baj van a fülemmel. Azt hallot­tam ugyanis, hogy létszámfelesleg címén, takarékosságból, osztályok összevonásából feleslegessé vált otthon egy osz­tályvezető és ezt az osztályvezetőt el is bocsátják. Muszáj mennem a fülorvoshoz. Biztosan félreértettem a dolgot. Ezzel zárom soraimat. Tisztelettel: 20 év bűnügyi krónikájából Tömeggyilkos a bálon Az első bálra kivonult az egész sajtóiroda. A legszebb lányokat vittük magunkkal a főkapitány­ságról, előkerült néhány köröm­cipő is, de Ilcsi — pedig a leg­szebb lába volt a társaságban —, nem vett fel magassarkút. Na­gyon tetszett neki Béla, aki nem nőtt elég magasra... A filmesek rendezték a bált. A Könyves Kálmán körúti filmgyár egyik műtermében harsogott a dzsessz, az egyik helyiségben han­gulatos bárt rendeztek be. Szom­bat volt, két nappal Szilveszter előtt. Keveset ért már a pengő, de néhány órára elfelejtettük, hogy mi van a falakon kívül. Javában állt már a bál, amikor B. hirtelen félrehúz, és a bárpult felé mutat egy — az akkori jam- pecdivat szerint hosszú, pepita zakót és tarajos frizurát viselő — aranyifjúra: — Emlékszel? Tavaly ilyenkor a Hungáriában ő vezette a raz­ziákat. Egyszerre eltűnt körülöttünk a vidám társaság, elszállt a mula- tás könnyű mámora. Hideg lett, csend és sötét. Hótól vs sártól szennyes, sötét pincefolyosón ösz- szezsúfolt emberek lélegzetét éreztem magam körül, akikre zseblámpa fénye villant a ho­mályból: „Igazoltatás!”. S végig­remegett rajtam a félelem, mint akkor, éppen egy esztendővel ez­előtt a Duna-parti szálloda pin­céjében. Razzia a Hungáriában Nemcsak azért volt okunk félni B.-vel együtt jónéhányunknak, mert katonaszökevények voltunk, de kereshettek a röpcédulák miatt is. Még a nyáron meg az ősszel gyártottuk a Honvédelmi Minisz­térium egyik stencilgépén, s a Bakáts téri Orvoshívó Központ­ban közöltük a szövetségesek hí­reit, a németek vereségeit, a Hitler-ellenes vicceket, és az „Achtung, achtung Lichtspiele!” légvédelmi kódjának magyaráza­tát. Tudtuk, hogy szervezkedé­sünk fegyveres csoportját, Stollár Bélát és 24 társát, spiclifeljelen­tés alapján karácsony napján megölték, s nálunk is lehettek áruló iratok. Reszketőn vártuk hát az iga­zoltatásokat, a Hungária-szálló megannyi katonaszökevényével, bújkáló zsidójával, s ki tudja, mi­lyen titkokat rejtegető menekült­jével. Naponta háromszor, négy­szer is jött a razzia, s vitték el közülünk a jól ismert arcokat a nyilas pártszolgálatosok. Ez volt az egyik vezetőjük, aki most a bárpultnál ül és konyakot iszik Csiszár Gábornak hívják. Barátaink, a demokratikus rend­őrség első tisztjei észrevették, hogy valami nincs rendben, talán a sápadtságunk tűnt fel. Elmond­tuk az okát Előkerült két nyo­mozó is és Csiszárt a portára kí­sérték, s igazoltatták... Föltéfeles szabadlábon Nem tagadta, hogy nyilas volt, sőt felmutatta a szegedi törvény­szék ítéletét is. Nyilas párttagsá­gáért és ebben a minőségben ta­núsított magatartásáért 3 hónapra ítélték, de fellebbezett és föltéte­les szabadlábon van. A jelenlévő rendőrtisztek intézkedésére azon­ban e „jó papírok” ellenére be­kísérték a főkapitányság politikai rendészeti osztályára. Talán egy óra telt el, hogy egyik kísérője visszaérkezett, elismervényt mu­tatott Csiszár átvételéről és üze­netet hozott, hogy hétfőn délig tart a hivatalos óra: menjünk be addig, vallomást tenni. Ehhez vé­gül is csak szerdán jutottunk hozzá. Gondoltuk, nélkülünk is kiderül majd, ki is ez a Csiszár. Az ügy előadója azonban szem­rehányással fogadott: nem tart­hat bent valakit kellő alap nél­kül ilyen hosszú ideig. Kiengedte Csiszárt, s ezért mondjuk jegyző­könyvbe, amit tudunk róla. Meg­tettük, bár egy kicsit furcsán éreztük magunkat. Felkerestük az osztályon isme­rőseinket, s boldog új évet kíván­tunk kollégáink, a budapesti napi­lapok rovatvezetőinek szindiká­tusa nevében is. (B. volt az elnö­ke akkor, én a titkára). Az osz­tály vezetője előtt nem tudtuk elhallgatni különös újratalálkozá- sunkat Csiszárral. Fejcsóválva hallgatta, s bajusza alatt mintha megjegyzéseket, tett volna a koa­líció jobbszárnyához tartozó egy­két különös felfogású rendőr­tisztre. Aztán elővett egy név­jegynagyságú papírt, s nagy be­tűkkel ráírta: Csiszár Gábor. A papírt a tolltartójára tette. Másnap vidéken jártam. Har­madnap hazaérve mindenütt üze­net várt: a lakásomon, a szer­kesztőségben, a sajtóirodában... Azonnal hívjam fel D. A. ezre­dest, a politikai rendészetről. Tit­kárnője az ezredes lakásának tit­kos számát is megadta: hogy ott­hon hívjam fel, de azonnal. D. A. alig hallotta meg a hangomat, izgatottan kérdezte: — Mit tudsz Csiszárról, hol van? — Nálatok volt őrizetben, nek­tek kell tudni róla — feleltem. — Meg kell találnunk, mert súlyos bűnöző. — Akkor miért engedtétek el? — Ne tréfálj, elég baj, hogy nem néztek jobban utána. Én tu­dom róla. hogy tömeggyilkos. A koronatanú D. A., mint a továbbiakban ki­derült, valóban koronatanú volt Csiszár ügyében. Az ostrom alatt ugyanis honvédszázadosi egyen­ruhában bújkált, több illegali­tásban lévő kommunistával, kö­zöttük Gobbi Hildával. Belvárosi búvóhelyükön éjszakánként gyak­ran hallották a Duna-parti kivég­zések félelmetes géppisztolysoro­zatait. Egyik hajnalban a lövé­sek zajára kiment az utcára, és találkozott egy hadnagyi egyen­ruhát és nyilas karszalagot vise­lő részeg alakkal. Kérdésére, hogy mi történik itt, haptákba vágta magát és jelentett: — Csiszár Gábor honvédhad­nagy alázatosan bemutatkozom. Alázatosan jelentem, zsidókat nyí­runk ki. Óhajtja látni, százados úr, az éjszakai munkánk eredmé­nyét? Az igenlő válaszra levezette D. A.-t a Duna-partra, s megmutatta a Duna jege közé szorult, száz­nál több holttestet, a rakpart kö­vein pedig az elhurcoltak batyuit, ruhaneműit. Csiszár nem sejtette, hogy a századosi uniformist az ellenállási mozgalom egyik fontos szereplője viseli. D. A. viszont jól megje­gyezte a nevét. Bújkáló társai ké­sőbb is megkérdezték, kézre ke- rült-e már a tömeggyilkos? Jó ideig nyoma veszett. Újévi látogatásunk után D. A. meglátta az osztályvezető aszta­lán a kis cédulára felírt nevet és értesült arról, hogy Csiszár nem pusztult el az ostrom alatt, nem került fogságba, nem is szökött Nyugatra. Sőt, annyira biztonság­ban érzi magát itthon, hogy nyil­vános táncmulatságokra is eljár. Táncol a tömeggyilkos Hetekig tartó nyomozás követ­kezett. Figyelemmel kísérték Csi­szár anyjának Molnár utcai la­kását, ahol be volt jelentve. De csak ritkán tartózkodott ott. Egy­szer mégis hazatért. Elfogták, s visszavitték a rendőrségre. Kide­rült, hogy kiszabadulása után újra megjelent egy táncmulatsá­gon, a Molnár utcai Toldi Sport­egyesületben. Az összegyűjtött bizonyítékok súlya alatt megtört és vallott. A Szálasi-puccs napján öltötte fel a nyilas karszalagot, s hamarosan beállt a Városház utca 14-ben működő, utolsónak megmaradt és legkegyetlenebb nyilaskülönít­ménybe, a vezérükről elnevezett Thál-csoportba. Kézre került Thál György is, és még négy társuk, akik addig, mint „kisnyilasok” megúszták a nagyobb büntetést. Bűnlajstromukból kiderült, hogy Pest felszabadulásának szinte utolsó percéig gyilkoltak: áldoza­taikat megkínozták, a Duna-part­ra kísérték, levetkőztették és tar­kólövéssel a Dunába taszították. A legszörnyűbb vérengzést január 7-én éjjel rendezték, a Jókai ut­ca J. számú, svéd védettséget él­vező házból 250 személyt hurcol­tak el. Hatvanat kifosztva a get­tóba vittek, a többit 15—20-as csoportokban a Duna-parton agyonlőttek. Rendszeresen'szed­ték áldozataikat a Duna-parti szállodákból. A Carltonból és a Ritzből még január 15-én is el­vittek 30 embert, s másnap a Bel­városból újabb 30 személyt, de a harc közeledtével nem mertek a Duna-partra menni velük, ezért a Gerlóczy utca sarkán lőtték agyon őket. Az utolsó percben, január 17-én szöktek át Budára, előbb azonban a Városház utcai nyilas­ház udvarán kivégezték 52 fog­lyukat. Egészen már nem lehetett meg­állapítani, de mintegy félezer em­ber élete terhelte a lelkiismere­tüket. A felszabadulás utáni első, fé­lelem nélküli Szilveszter édes em­lékébe keveredő ürömcsepp ízé­vel a szájában az újságíró bizo­nyos benne, hogy Csiszár és tár­sai megérdemelték további sor­sukat. MAGYAR PÁL Jövő vasárnap: A „Ford Taunus” titokzatos ittasa. mrim mmmmm

Next

/
Thumbnails
Contents