Tolna Megyei Népújság, 1965. október (15. évfolyam, 231-257. szám)
1965-10-31 / 257. szám
7 József Attila: Mini- a gyermek Bor Ambrus: Délután (Ií’j. Kertész László illusztrációja) Áradnak kifelé az emberek a hivatalból, irodákból — félöt, öt, az utca megtelik, idegesítően telik meg, sietőkkel és loholók- kal, hangosakkal és tolakodókkal, és lihegő idegesekkel, fáradt türelmetlenekkel. Majdnem kizárólag taszító erők lépnek fel a járdákon nyüzsgő embermolekulákban, vállak nem bírnak vállakat, táskák csomagokat, emberek, embereket, szikrák pattognak köztük a kapacitásukat meghaladóan töltött és terhelt utcákban, zsúfolt járműveken; az egész kavargásban van valami lefojtott düh, amit csak fokoz a szüntelen autóbuszdübörgés és egy-egy motorkerékpár fülsértő berregése. Szürke arcok, merev maszkok sorakoznak az autóbuszok kék tábláinál, torlódnak az utcakeresztezésekben, az emberhalmazokban semmi se közös, csak ami csoportokba zsúfolja őket, és közös cél felé lódítja: egy autóbusz felcsapódó ajtaja, egy lámpa, amely éppen zöldre vált. És minduntalan felbukkan a tömegben ez a lecsúszott alak. Roncs, akit alkoholizmus mart szét, féktelen nemi ösztöne, vagy játékszenvedélye billentett ki minden pályáról. Akaratgyengeségtől ernyedt arc, a száj sarkába ragasztott cigaretta, nyáron szakadt ingben, pecsétes vászonnadrágban, novemberben kabát nélkül. Keze, arca szabása, homloka néha elárulja, hogy volt más ember is, vagy más is lehetett volna, s ez kétszeresen ingerlő, majdnem visz- szataszító a délutáni nyüzsgésben: a társadalom tehertétele, bukdácsoló uszadék az áramlás felszínén. Áll a villamosmegállónál, a járdasziget előtt ez az elhanyagot ott, ahol maga született. Én felmegyek. Elindult. Néhány lépés után megfordult: — Nem jön?! János nézte a lányt, habozott, majd a nyomába szegődött. Még nagyobb csattanás reszkettette meg a levegőt, elfojtva a kiabálást: „Forduljatok vissza, nagy zuhé lesz!” A bokrok közötti szűk, meredek ösvényen egymás mögött haladtak. Elöl Vera, mint zerge szökellt. szikláról sziklára, s mögötte János, aki nem szokott a hegymászáshoz. Óvatosan tapogatta lábával a szilárdabb pontokat. — De melegem van! — Vera a hegy tetejére érve, kibontotta hajából a szalagot. Belekapott a szél a fürtökbe és zászlóként lebegtette. — Nem gondoltam, hogy ilyen gyávák a Mártáék. Ha dörgést hallanak, rögtön futnak. Én valahányszor rázendít az ég, az ablakhoz ülök és nézem. Tavaly az osztályfőnökünk megrótt, mert az előadás helyett a villámlást figyeltem. A felhővonulat pereme már a fejük fölé ért. Tüzes kígyó villant a legsötétebb gomolyagból és lángnyelvével belekapott a földbe. — Milyen jó, hogy itt van — mondta Vera. — Nem is tudom, egyedül mit csinálnék. Nem fél? — Nem! — Éreztem, hogy jönni fog. Tudja ezt az ember megérzi. Az egész kirándulást én fundáltam ki... János alig hitt a fülének. Bár 6 is megtehette volna az első lépéseket. Vera megelőzte. Hirtelen emlékezetébe ötlöttek Laj- tha bácsi szavai: „A legtöbb leányt jobban csiklandozza a hiúsága, hogy délceg fiút szerezzen, hadd egye a fene a többit. Egy a fontos: saját legénye legyen a legderekabb és nem az, hogy mennyi öröme telik majd benne férjkorában.'’ Vera bizonyára nem ilyen. — Csodálatos zenéje van a szélnek — folytatta a lebegő hajú lány. — Tudja, mindenben a zenét kutatom. Ez a szenvedélyem, zene nélkül nem tudnék élni. — Hiszen énekes — mondta János. — Engem a beszéde is dalra emlékeztet. Énekeljen valamit. — Furcsa lenne, ha most versenyeznék a zivatarral. „Az énekesnő kint az égiháborúban” ;.. Érdekes, ugye? Egy hatalmas reccsenósire Jánoshoz ugrott. — Mégis félek — mondta és a melléhez simult. Eleredt az eső, s kopogott rajtuk. Pillanatok alatt zuhogott. János vászonkabátját Verára terítette, s úgy igyekeztek lefelé az ösvényen, hogy a megcsúszott kövek megelőzték őket. Bertalanokat nem találták. A zuhogó eső ködfüggönyén keresztül egy barlangszerű nyílást vettek észre. Arra rohantak. — Jól megjártuk! — kacagott Vera. Csavarta hajából a vizet, majd leült egy széles karimájú kőre és kapcsolta szandálját, hogy kiöntse belőle a sáros vizet. — Megbánta a kirándulást? — A maga kedvéért akár mindjárt visszamennék az oromra — mondta János, miközben csuromvizes kabátját rázta. — De most lebeszélném, inkább nézze meg a cipőjét, könnyen felfázhat. Tessék, van hely! — a kő szélére húzódott. János kellemes borzongást érzett. Engedve a felhívásnak, leült. Vera szalagja leesett a földre. Egyszerre hajoltak érte. A kezük a szalagnál találkozott. Vera felkacagott és megszorította János kezét. János magához vonta a lányt, oly közel, hogy érezte szívverését. Vera fejét elfordítva szájára tette a kezét. Felül a tiltakozó ujjak, amelyek egyre inkább szétnyíltak, alul a hang nélkül beszélő száj, mintha mondaná: „Kellek, nem kellek? Itt vagyok, lopjál belőlem!” Elvonult a zivatar. A mennydörgés távoli tompa morajként hallatszott. Kiléptek a napfényben úszó szabadba. Vera a kapunál kedvesen invitálta: — Ne menjen tovább ilyen vizesen. A Tavasz utca még meszr sze van. — Honnan tudja, merre lakom? — Hát megtud az ember egyet s mást, amit akar. — Én sajnos nagyon keveset hallottam magáról. — Majd apránként. Maradjon nálunk, amíg megszárad a ruhája. Legalább bemutatom anyukának ... Munkatársainak, a brigádtagoknak eleinte nem mert előrukkolni Verával. Egybekelésük előtti hét egyik reggelén, amint betoppant a műhelybe, róla beszéltek. Jöttét nem vették észre, megállt az egyik gép mögött. Az ifjonc Bódi Tibi hangját hallotta: — Igazatok van, ne avatkozzunk az ő dolgába. Különben is tudjátok, a nőügyeket nem szoktam mellre szívni. Az udvarlás a véletlen műve. Udvarolok jobbra-balra, mert szórakoztat, s akkor ejtem a nőt, amikor unni kezdem. — Csak vigyázz — Urbán Miska basszusa volt —, nehogy ott ragadj, ahol nem akarsz. Elalszol, s mire felébredsz, már késő visszalépni. — Jól van no, ismerem a regulát. Tudok magamra vigyázni. Jánosnak különben jó gusztusa van. Csinos nő ez a Viola, vagy Vera. És hogy csicsereg!? — A csinosság és a csicsergés — vetette ellen Lajtha bácsi — nem minden. Nem elegendő, különösen egy életre nem. A test kevés az embernek, hiszen a ■fantáziája nem járhat állandóan a nő bokája és csípője között. — De mester — vágott közbe Bódi Tibi. — János ráér még másra gondolni. Jobb, ha azt bánná, hogy elvitte a nőt, mint azért sopánkodna, hogy elfelejtette megszerezni. — Mit szólnál hozzá, ha — rengeteg pénzzel — olyan autót vásárolnál, amelyiknek jó a motorja, a teteje gyönyörű, csak éppen az első komoly rázkódásra kettéhasadna, s míg élsz, ezzel a repedt ládával kellene kocsikáz- nod esőben, sárban? A repedésen becsorogna a hóié? . . . — Ismered? — kérdezte Lajtha bácsi, amikor házasságát említette. — Nagyon tetszik. Szeretem. Mi kell még? A legszebb lény a világon. — Nézd, belső ügyeivel nem szívesen hozakodik elő az ember, de neked elmondom. Mi harminc éve házasodtunk. Mielőtt egybekeltünk, megismertük egymásban ... no... az embert. A legszebbnek tartottam, de jöttek a gyerekek. A szülés és a kor lassan kifosztottá tette az aroát, hervadtabb lett a teste, de értelmes, okos élettárs tudott maradni. Múlnak az évek, s mi marad nekünk? ...” „Valóban, mi marad nekünk? Mintha Urbán Miska is hasonlót mondott volna: — A józanság olyan fontos kelléke a házasságnak, mint csavarnak a jó anya!” Elégedetlen volt önmagával. Életének e néhány hónapját külön igyekezett tárolni emlékezetében. Hajnalban ért haza. Felesége megmozdult. Melege, vagy rossz álma lehetett, lerúgta magáról a paplant. Óvatosan visszahúzta ná a takarót, majd úgy, ahogy volt, ruhástól ledőlt a rekamié másik felére. golt küllemű, megsárgult arcú. férfi, arcán ötnapos borosta, haja nyakába lóg. Zsebre dugja a kezét, két vállát úgy görbíti előre, mint aki fázik, s talán fázik is: roncs és reménytelen mindig fázik. A járókelők meg a villamosról éppen leszállt utasok félrehúzódnak mellőle. A lámpa vörös, a tömeg megtorlódik, összeszorul és topog. Egy festett szemű nő utat tör magának előre, ferde válla oldalaz, aztán majdnem visszahőköl, mert a zebrán összegyűlt tömeg hullámzása kis híján nekilöki a sárga arcú embernek; hökken és ösztönösen oldalához szorítja könyökét, hogy a piszokfoltos ruhához ne érjen hozzá. Túloldalt kiáltó ellentét az aktatáskás férfi, szürke öltönyben, fehér ingben és kifgástalanul megkötött nyakkendővel, kezében fekete aktatáska. Az arca szigorú, összehúzott szemmel méri végig a csavargót, aztán körülnéz és ugyanarra gondol, mint mások, körülállók, elítélően nézi az őgyelgőt, a hasznavehetetlent, a tehertételt, fárasztó délutánban is még fárasztóbb foltot. Az pedig közönyösen áll a sín mellett, belebámul a túloldalon nyíló utcába, s láthatóan nem néz benne semmit. Akkor lép ki a körülötte keletkezett kis vákuumból, az üres félkörből, amikor a villamos nekilódul. Csattanva csapódnák be a kocsiajtók, felbúg a motor, és a sínnél álló ember, méternyire a sárga kocsitól, zseb- redugott kézzel és közönyösem beleindul a semmibe, amelybe belebámul, belép a sínek közé, a gázolás közvetlen és brutálisan hirtelen életveszélyébe. A festett szemű nő megrándul és felsikolt, a szürke öltönyös férfi odakap, hátrarántja az embert, a villamosvezető ököllel csap a csengőre, fék szisszen és surlódik, fejek mozdulnak rémülten, a vákuum- félkörbe szétterpesztett ujjú, riadt kezek nyúlnak bele, egy pillanat az egész, és valaki felkiált: — Vigyázzon, ember! Villamos! A zebrán áthaladó tömegben aztán többen néznek az alak után, amely eltűnik az utca torkolatában. Fejüket csóválják. Idegenek pillantanak egymásra. Tört mondatokat váltanak, elmenőben, egymás mellett elhaladóban: — Egy pillanat, és vége. — Fiatal ember. — Hajszálon múlt. Ha az az elvtárs oda nem kap. — Még szerencse. — Bizony, kérem, könnyen megvan a baj. — Fiatal ember. — Kár lett volna érte. A nyüzsgés köimyedébb, egy pillanatra majdnem játékos. Finom női cipők sarka kopog az aszfalton, színes kardigánok színfoltjai tarkítják a nyüzsgő tömeget. Valahol harsányan felnevet valaki. KATONA JUDIT: Őszi séta Jönnek a pillevirágok a kerti útról, akár a lányok és karcsúságuk megremegtet van aki holnap földbe fekhet. Levél hullik ütemre, dobban napok óta tart ez a menetelés, bokrok haja szakad csomókban a fű már rozsdás, csorba kés. Most én is két karomba kaplak mint rossz kötél, szelek szakadnak porzik a fények vágtatása kevés a csókunk karéja mára.
