Tolna Megyei Népújság, 1965. október (15. évfolyam, 231-257. szám)

1965-10-03 / 233. szám

1965. október 3.

TOLNA MECTfi! NEPÜJSAÖ

Haza és hűség

Nemrég az egyik vidéki szálloda idős szobaasszonya azzal a furcsa és meglepő kéréssel fordult hozzám, hogy mondjam neki magnetofonszalagra a legújabb vicceket. A fiának szánta volna, aki Ausztráliában él, és akit ezer kilométerek választanak el a hazai napsütéstől, az itthoni szótól, az itthoni ízektől, örömöktől és színektől. Az idős szoba- asszony asztalára fényképek kerültek. Vagy harminc felvétel próbálta az itthon élő szülőkre ráerőszakolni, hogy fiúk gazdag, büszke és boldog. Állítólag egy nála 15 évvel idősebb, jómódú üzletasszonnyal él együtt.

Mindenesetre úgy éreztem, hogy a fényképekből áradó tolakodó hivalkodás a hazátlanságát szeretné eltakarni. A pöffeszke- dő pózok a gyökértelenséget igyekeznek leplezni. A három tucatnyi fénykép mindegyikét az autó uralta. Benne, mellette és körülötte ült, állt, könyökölt a fiú és mellette ült, állt, könyökölt egy elég idős asszony, a feleség. Az autót a fénykép élőiről, hátulról és oldalról mutatta. Ám ezek a sivár és egyhangú autófotók szinte kiabálták, hogy ennek a szerencsés hazánkfiának tulajdonképpen azóta nincs semmije, mióta azt hiszi, hogy mindene megvan.

S mi másról is küldhetné fényképet az itthoniaknak, a hazájának hátat fordító magyar? A személykocsin kívül még mire vághat fel, még mire lehet büszke? Nem sokra, vagy éppen semmire, mert csak autója van — fia van —, de hazája nincs. S ahol él, ott köze sincs semmihez, mert idegen. Se a fákhoz, se a . házakhoz, se az ország kultúrájához, történelméhez, művészetéhez, semmihez. Nincs azon tehát semmi meglepő, hogy a disz- szidensek főleg és szinte kizárólag autós fényképet küldenek haza, akár sajátjuk a személy- gépkocsi, akár másé. Kizárólag erre büszkék.

Mi többre lehetünk büszkék, mi itthoniak. Amikor tavaly elkészült az Erzsébet-híd, akkor néhány hét leforgása alatt szinte a fél ország oda zarándokolt. Az emberek megilletődve és áhítattal sétáltak át a pesti oldalról a budai oldalra, sokan megsimogatták, és tízezrek újságolták 'egymásnak jogos büszkeséggel: nagyszerű és szép ez az új alkotás. Röviddel azután, hogy átadták cT forgalomnak, Tolna megyei tsz-tagok 100 főnyi csoportjával a fővárosban jártunk. Ezek a szövetkezeti gazdák is megnézték. s látni lehetett az arcukon azt a szép boldogító élményt, amely a szülőhazához való tartozás magasztosságát tükrözte vissza. Döbrököziek. iregszemcsel- ek. mórágyiak büszkék voltak rá, hogy mérnökeink és munkásaink erejéből, tehetségéből, tudásából ;,lett” az Erzsébet-híd.

De vajon mikor és hol érezheti ezt a nemes, szívet átforrósí- tó büszkeséget az 56-os disszi- dens? Nincs kizárva, hogy ások ezerből néhány szemtanúja volt az Alpokban, a franciák és az olaszok által épített alagút megnyitásának. Ott lehettek néhá- nyan, de azt semmi szín alatt nem élhették át, amit átéltek a franciák és az olaszok. De hát így van ez, amikor egy ember se kint, se bent. Se ide nem tartózik, se oda. Egyébként telnek az évek, sok dologra fátyolt borít a feledés, s jól tudjuk, sok a megtévedt, a haza vágyó ember. A jó szándékú, rendes ember. A disszidensek egyébként hazahaza ruccannak, néhány hétig vendégnek vissza-vissza térnek. Ez nem baj. Inkább az a furcsa, hogy némelyik azt akarja velünk elhitetni, hogy mi itthoniak azért vagyunk kétbalkezesek, mert maradtunk. Hazánkhoz hűek voltunk és vagyunk. Mi pedig legtöbbször túlon-túl szem előtt tartjuk az udvariasságot, és megtartjuk őket abban a tévhitben, amiben élnek. Nem mondjuk meg nekik, pedig meg szeretnénk hogy mi nem restelljük szeretni, becsülni országunkat, népünket, kultúránkat, szellemi vívmányainkat, gazdasági sikereinket, s mindaz, ami ide tartozik, a miénk. Merünk és tudunk büszkék lenni, amihez eltéphetetlen szálak kötnek. S akik nekifutottak a nagyvilágnak, azok elfelejtették — ha néhányan később meg is bánták —, hogy vannak szent dolgok, drágábbak, értékesebbek ezeregy autónál.

Az összetartozás szívet dobogtató élményét ugyanis kizárólag ott, azon a tájon érezheti tartósan az ember, ahol meglátta a napvilágot. A könnyes ellágyu- lást itthon nem kell senki előtt restellni, amikor sportdiadalainkon magasba kúszik a magyar zászló, és felhangzik a Himnusz. Itthon ezek örömkönnyek, a büszkeség megnyilvánulásai. Elkiálthatjuk magunkat, hogy győztünk. De aki hűtlen lett a szülőföldhöz, az mit mondhat? Azt nem, hogy győztünk, mert nem tagja annak a dolgos, sokszor verejtékező társadalomnak, amely a győzelmet, ha közvetett módon is, de elősegítette. A közelmúltban a Budapest és Baja között közlekedő gyorsvonaton egy gyöngyökkel, műszempillával és más kellékekkel felszerelt hölgy utazott,' állítása szerint' Tóinára. Amerikából, New York-ból indult el, hogy meglátogassa hozzátartozóit. Elnyújtózkodva, szinte fekve ült a párnás kocsi kényelmes ülésén és Budapesttől Tolnáig még arra sem méltatta a hazai tájat, hogy kinézzen az ablakon. Nem érezte szükségét még annak sem, hogy legalább tekintetével simogassa végig a fákat, a falvakat, a végtelenbe nyúló kukoricásokat. Arra gondoltam, hát nem mozdult meg ennek a nőnek a lelkében semmi? Nem jut eszébe egyetlen magyar dal, nem hallja vissza gyerekkorából, iskolai élményeiből költőink egyetlen verssorát sem? Nem jut nak eszébe történetek, neki mindegy hogy hol jár? A kocsi utasai azt érezhették, hogy ez a nő attól tart, hogyha megmozdul, bepiszkítja magát. Hát köszönöm szépen. Egyébként a csuda tudja: inkább nekünk, itthoniaknak lenne alapos okunk attól tartani, hogy az ilyen vendégek közelében bepiszkítjuk magunkat.

Hogy itthon nincs annyi pénz? Árnyék sincs annyi és melegség sokkal több van, mint bárhol a világon. Mondjuk csak meg nyíltan és őszintén azoknak, akik a hazát lenézni érkeznek haza, hogy a nyugati fényekhez nincs nekik sok közük. Ami ott van, azt is munkások teremtették meg, és ami itt van — és lesz —, azt is munkáskezek teremtik meg, de nekik ehhez sincs sok közük. Jól tudjuk, miben vagyunk szegények és miben vagyunk itthon gazdagok. Nyugaton nem kerül túl nagy erőfeszítésbe autótulajdonosnak lenni, de embernek lenni már nem könnyű. A műszempilla sem lehet túl drága, azt hiszem itthon is olcsó. Viszont hol vannak Ma- ! gyarországon azok a jellegzetes külvárosok, amelyek még min-1

dig odatartoznak valamennyi nyugati városhoz? S aki ennek a szocialista hazának az állampolgára, az büszke lehet a külvárosi szegénynegyedek hiányára. Saját házam nincs, de öröm tölt el, amikor azt látom, hogy Bony- hád például teljesen körül épült új villalakásokkal. S amikor nyáridőben aratók között járok, akkor az jut eszembe, hogy húsz évvel ezelőtt Amerikában már tízezer-számra dolgoztak kombájnok, Magyarországon viszont húsz évvel ezelőtt a paraszt még hírét sem igen hallotta. S az jut az eszembe, hogy az utóbbi tíz év itt nálunk elegendő volt ahhoz, hogy a szövetkezeti gazdák örökre félretegyék a kézi kaszát. Évtizedeket hoztunk be és erre büszkék lehetünk, mert mi csináltuk.

Mi tagadás, ha már itt tartunk, szerintem azoknak van igazuk, akik azt mond iák: legyen elég a hasraesésből. Tisztázzuk tényleg a fogalmakat: Azt, hogy hazát elhagyni hűtlenség, hazát szeretni, az örömökkel együtt vállalni a nehézségeket, a megDróbálta- tásokat. becsület- és kötelesség. Az utóbbi időben néha túlzásba vittük azoknak a megdicsőítését, akik úgv iöttek vissza, mintha kegyet gyakorolnának. Néha, eev- egv disszidens fogadtatása során, volt már az emberben eev olyan érzés, hogv azoknak illik megtisztelve érezni masukat, akik itthon maradtak. Hát ez azért tényleg túlzás.

Különben, ha ígv haladunk, a kintről kapott autósfotók fénye, csillogása, hamarosan megkopik. Sok az autó''és egyre több lesz. S utána vajon mi lesz majd a külföldről érkező kérkedés tárgya?

A szállodai szobaasszony magnetofonszalagon küldi Ausztráliába a vicceket. Elküldött egy fényképet is arról a 25 tőke szőlőről, amit a ház mögé, a kiskertbe ültettek, és ami az idén fordul termőre.

SZEKULITY PÉTER

A Garay térről Alsónánára

— Az elnököt keresi? Nincs itthon, a főkönyvelővel bementek Bonyhádra — ezzel fogadott egy fiatal fiú az alsónánai termelőszövetkezetben. — Egyébként én is szívesen elmondom, milyen munkák folynak szövetkezetünkben. Rizsányi Csaba technikus vagyok...

Meglepett a biztonság, ahogyan ez a fiatalember sorolta a munkákat.

— A búzavetésböl már készen van százötven hold. A jövő hét végére befejezzük a vetéseket. Az aratás után egy D—4—K és egy lánctalpas azonnal megkezdte a szántást. A vetési terveket némileg módosítani kellett, kénytelenek vagyunk részben kalászos után vetni kalászost. Negyven hold fűszerpaprikánkat most szedjük. 1400 mázsa a terv, ez meg is lesz, bár a jég megverte, két holdat pedig elvitt a víz. A tizenkét hold dohány szedését befejeztük, abból is több lesz a tervezettnél. Most itt a kertben szamócát telepítünk, háromszáz ölet. Hetvennégy holdas gyümölcsösünk van, ebből jelenleg huszonnégy a termő, régebbi telepítés. Ebből hat hold az őszibarack, tíz a kajszi, a többi vegyes. Ez az én területem, a gyümölcsös.

— Tehát gyümölcstermelő technikus?

— Igen. Gyümölcstermelő és szőlész. Az idén végeztem a felsőfokú technikumot, július óta vagyok itt Al- sónánán.

— Tán nem idevaló?

— Nem. Szekszárdi vagyok...

— Merre laknak Szekszárdon?

— A Garay téren... A családból én vagyok az egyedüli, aki a mezőgazdasági pályát választotta. Szüleim a kereskedelemben dolgoznak, a bátyám esztergályos... Nekem ehhez a szakmához volt kedvem.

— Nem akart Szekszárdon elhelyezkedni?

— Alsónána nincs messze.

Miközben ballagunk kifelé a határba, a faluról beszél. A rövid néhány hónap alatt megismerte az itteni embereket, az itteni életet.

— Vannak itt szorgalmas, jó dolgos emberek. Itt van például a fűszerpaprika, vagy a dohány. Egyik-másik család komoly pénzeket vesz be, mert kiadta a tsz részes művelésre. Van olyan, akinek a parcelláján mégegyszer annyi terem, mint egyik-másikén.

A paprikaföldön néhány asszony kocsira várakozott tele zsákok mellett. Beszélgetni kezdtünk velük. Az egyik — nem túl nagy meggyőződéssel — így méltatlankodott:

— Minek az a fotoszakkör? Minek menjen az, akinek nincs fényképezőgépe?

— Annak majd vesz a mama — válaszolt Csaba. — Addig meg megtanulja, hogyan kell fényképezni, előhívni.

A fiatal technikusnak része van abban, hogy jóné- hány alsónánai fiatal foto szakkörre jár. Azonkívül az általános iskolásoknak tart politechnikát és rendszeresen ott van a KISZ-gyűléseken is.

Csak néhány hónapot töltött még Rizsányi Csaba szak- technikus az alsónánai termelőszövetkezetben, de minden valószínűség szerint megtalálja a számítását. Igaz, nincs túlságosan messze a szülői háztól, a több szórakozást nyújtó várostól... Mégis sokoldalúan igyekszik hasznosítani magát a faluban, a munkakörén túl is. Az ő példája tanúsítja, az „aszfaltról" is el lehet menni a mezőgazdaságba, ott is lehet érvényesülni. BI.

Beosztása vezető védőnő

4 kapu mellett fehér zománctábla, rajta zöld kereszt, a folyosón végig gyerekkocsik. Az egészségházat mindenki ismeri Dombóváron, a levelekre nem is kell ráírni az utca nevét, anélkül is. megtalálja a postás. A teremben kellemes meleg, a nagy cserépkályhába be- f ütöttek.

— Nálunk már fűteni kell, tudja a kicsinyek miatt. Esetleg megfáznának — néz a hőmérőre az egyik fehér köpenyes fiatalasszony.

A rendelőben nagy a sürgésforgás, készülődnek a délutáni rendelésre, fortyog a víz az elektromos főzőedényben, benne az injekciós tűk. Előtte hófehér hajú, kék szemű asszony. Zsivkovics Brigitta vezető védőnőtől hosszú pályafutásának legkedvesebb emléke után érdeklődöm:

Töpreng.

— Nagyon nehéz ezt így elmondani. Talán, amikor szülőt szereztem két kisgyereknek, akiket az anyjuk „ottfelejtett” a klinikán. Sokszor végigjártam a körzetemet, hova tudnám elhelyezni szegény kis csöppségeket. Azóta is mindig meglátogatom őket, ahányszor csak arra járok.

Zsivkovics Brigitta harminc éve védőnő, huszonhat éve Dombóváron dolgozik. Baranyában kezdte, akkoriban hét község és 11 puszta tartozott hozzá. Ezeken a helyeken „védte” a kicsinyeket és a kismamákat.

— Nem könnyű a védőnőnek ma sem. Felelősségteljes a munkánk, de akkor meg különösen nehéz volt. Az Ormánságban kezdtem, ahol az egyke divat volt, a második gyerek, vagy a harmadik már nem születhetett meg. Kocsin, de volt úgy, hogy gyalog jártam végig a falvakat, esőben, hóban mentem, mert mennem kellett.

Volt úgy, hogy a védő néni odafagyott a kocsi üléséhez, odafagyasztotta az ólmos eső, vagy a csizmáján térdnél folyt be őszidőben a latyak.

Nyílik az ajtó, fiatalasszony lép be, a karjában pelenkába bugyo- lált, ficánkoló pólyás, a szoknyájába fogódzkodva szőke, lófarkas kislány. Odateszi a kicsit az asztalra, a védőnő elé, aki leméri, aztán bejegyzi a súlygyarapodást a „nagykönyvbe”. Lalika meg a testvérkéje Szilvás-pusztáról

rendszeres vendégei a védő néninek.

Amíg egymást váltogatják az asztalon és a mérlegen a picikék, Zsivkovics Brigitta arról beszél, mennyit változott a falu az elmúlt harminc év alatt, új, egészséges kőházak épültek, nem is lehet összehasonlítani a régivel. A kicsinyekre meg különösen nagy gondot fordítanak, valóságos gyerekkultusz alakult ki.

— Ilyen most már véletlenül sem fordul elő, ezek a kicsik akár

falun, akár pusztán laknak, ugyani olyan gondozásban részesülnek, mint a városi gyerekek.

Zsivkovics Brigitta, amellett, hogy járási vezető védőnő, rendszeresen jár ki a körzetébe is, úgy mint ezelőtt harminc éve. Szeretettel és aggódással várják minden családban, sokszor már lesik az érkezését:

— Van olyan családom, ahol pólyás korában én láttam el az anyukát és most ő is hozza hozzám a csecsemőjét. Úgy elröpült az idő, szinte észre sem vettem, hogy közben felnőtt egy új nemzedék.

A vezető védőnő munkája mellett segíti és jó tanácsokkal látja el az induló, kezdő védőnőket. Most is ott van mellette egy fehér köpenyes, fiatal lány, aki most végezte el a képzőt. Figyeli Brigitta néni mozdulatait, pontosságát, alaposságát, hogy ő is ugyanúgy csinálja a saját falújában. Mert „Brigitta nénitől iga, zán sokat lehet tanulni,”

A kapu alatt szaporodnak a babakocsik, újabb és újabb kismamák érkeznek, hogy megmutassák a csöppségeket, tanácsot, segítséget kérjenek. A vezető védőnő mindenkinek tud valami kedveset mondani, hasznos tanácsot adni, hogy a Karcsikák, Marikák, Lacikák egészséges, életvidám emberkék legyenek.

CsE,