Tolna Megyei Népújság, 1965. október (15. évfolyam, 231-257. szám)
1965-10-17 / 245. szám
ö fÖT.NA MEGYEI NÉPÚJSÁG 1965. október 1?. I Óriási szenzációt hallottam. Nem tudom igaz-e, de ha igaz, akkor nem is tudom mit tegyek a gyönyörűségtől. Átadták a Garay-szállót. Sőt, nemcsak a szállót, de a büfét, a cukrászdát, a borkóstolót is. Ez nem lehet igaz. Evekig vártam erre az alkalomra. Többször kitűzték az átadást. És az átadás előtt mindig kitűztek az újabb határidőt is. Szó, ami szó — a lassú munkához idő kellett. Erre az időre azért is szükség volt, hogy közben a beruházók újabb határidőig, újabb pénzt szerezzenek. Es most kész. Végre kész. Többszöri határidő után, lényegesen többe került, mint amennyit eredetileg rászántak, de most végre mindenki megnézheti. Valóságos csoda. Mármint hogy elkészült. De hallottam én mást is. Az egyik Tolna megyei községben nemrég sztriptíz-műsort rendeztek. Nem olyant, mint Nyugaton: andalító zenével, lassú vetkőzéssel. Szilajul csinálták, mint ahogy az a magyarokhoz illik. Körülállták őket, kiabáltak, tapsoltak hozzá, ők meg ketten a kör közepén gyorsan elkezdték egymásról lehajigálni a ruhát. Már majdnem pucérak voltak, amikor a műsor véget ért. Ez igen! Ez az igazi szilaj magyar sztriptíz! És még mondja valaki, hogy mi elmaradunk a Nyugattól. Nem maradunk el, sőt túl is licitáljuk őket. Egy dologban azért nem. Hallottam, hogy Harkányban, Faddon és másutt egyre több munkás épít magának vikendházat. A saját telkén, saját víkendházat. Az amerikai munkások is építhetnek. Már árulják is nekik a telket. Mégpedig nagyon olcsón. A Nyugalom tenger partján egy víkendtelek potom egy dollárért kapható. Hogy erre azt mondják otthon: „Mese a holdba”. Lehet, hogy ezt mondják, de igazuk lesz. Ugyanis ezek a telkek a Holdon vannak. Floridában a vílcendtelkek drágák. Itt a tőkések vesznek maguknak. A Holdon olcsó. Itt a munkások, a szegények kapnak. Potom egy dollárért. A mi munkásaink nem élveznek ilyen előnyöket. Ok a drága földi víkendtelkeket kénytelenek megvenni, amióta övék az ország a vikendtelkekkel együtt. Svédországban nagy meglepetés ért. Azt gondoltam, hogy Marslakók támadták meg ezt a szép országot. Később meg azt hittem, káprázik a szemem. Képzelje csak el: szól a zene, félhomály és ebben a félhomályban háromlábú emberek táncolnak. Szakállasok, háromlábúak és az egyik lábuk mintha bénán lengene. Nem ijedtem meg Napóleontól, nem ijedtem meg Dániában, amikor egy hatszáz főnyi katonacsoporttal a napokban elmentem táborozni egy nagy meglepetésemre a tábort ellepték a patkányok. A dánok elfutottak, más táborba költöztek, de én maradtam. Szóval itt sem hátráltam meg, de őszintén mondom a táncoló háromlábú emberek láttán szememmel csak egyet figyeltem — a kijáratot. És mit gondol kik voltak ezek a háromlábú emberek? Egyszerű svéd állampolgárok. Ez az új divatnadrág. Ha táncolni mennek, akkor a tartaléklábat kitömik papírral, vagy szénával... Egy lábbal több van nekik. Ha nálunk is vannak olyanok, akiknek egy kerékkel több van, akkor nálunk is hamarosan divatba jön a háromszárú nadrág. Persze csak akkor, ha a magyar ipar érdemesnek látja sorozatba gyártani, mint a farmernadrágokat. A gyártásról jutott eszembe. Otthon üldögéltem egyszer a karosszékben és összerogyott. Mondtam is: „Ez a kon- kurrencia nélküli ipar eredménye". Nos, a napokban meghívott az arizonai államügyész. Leültetett bennünket — mert többen voltunk — a karosszékekbe. Éppen emeltük a poharunkat, amikor hirtelen az asztal alatt találtuk magunkat. összerogytak az új karosszékek. Mint kiderült ezek a karosszékek az arizonai börtönök asztalosmúhelyeiben készültek. Fusiztak a rabok. Nálunk nem fusizhatnak a rabok. Nálunk a fusizók szabadon fusizhatnak. Micsoda különbség. Bájos nő a C. C. Nálunk erre a betegek azt mondják: „Bolond ez a Hári, hisz a C. C. az egy súlyos betegség. Ezt minden müveit beteg tudja”. Hát a C. C. valóban ehhez hasonló. Ha csak meglátja az ember belehal. Mert a C. C. nem mást, mint Claudia Cardinale. A napokban Braziliában találkoztam vele. Ott forgatják legújabb filmjét. Szerencsém volt. Beszélni tudtam vele. Hallottam, hogy nagyon szemtelenek a brazil férfiak. Tőle kérdeztem: valóban így van ez? — Valóban szemtelenek! — válaszolta. — A napokban egy férfi keresztülugrott a kerítésen, hogy felvételezés közben megcsókoljon. A másik kinyitotta a gépkocsim ajtaját, amikor egy útkereszteződésnél vesztegeltem és erőszakkal megcsókolt. — Akkor biztosan alig várja, hogy itthagyja ezt az országot? — ön téved Hári. Szívesen élnék mindig Brazíliában! Hát igen. A C. C. is csak egy nő. Mit is várhatna tőle az ember! Zárom soraimat. Tisztelettel: 20 év bűnügyi krónikájából A „Ford Taunus" titokzatos utasa A vizsgálótiszt elgondolkodva nézte az előtte fekvő dossziét: H. K. — tiltott határátlépés kísérlete. Mélyet szippantott cigarettájából és ismét érezte azt a szorongató kíváncsiságot, ami mindannyiszor erőt vett rajta, amikor egy-egy bűnügy nyomozása során nem tudott megnyugtató választ adni arra a kérdésre: Hogyan és miért jutott el a tettes a bűn- cselekmény elkövetésének útjára? Az ajtón halkan kopogtak. — Tessék — mondta. — Százados elvtárs jelentem, H. K.-t parancsára elővezettem. — Köszönöm. A szobába belépő, hórihorgas, alig 17 éves fiatalemberen látszott, hogy túl van már az első kihallgatások izgalmain. Szinte „otthonosan” mozgott a vizsgáló szobájában. Az asztal előtt álló szék felé indult, aztán lehorgasz- tott fejjel megállt. — Foglaljon helyet. A fiú leült, majd illedelmesen engedélyt kért a dohányzásra. A százados tüzet adott. — Előző kihallgatásán már vallomást tett arról, hogyan került kapcsolatba Csabai Gézával, milyen előkészületeket tett az ország illegális elhagyására. Most arról beszéljen, mikor és hogyan született meg önben a Nyugatra szökés gondolata. Szülei — mint megállapítottuk —, becsületes munkásemberek, akik minden tőlük telhetőt megadtak magának. Mi oka lehetett mégis arra, hogy itthagyja szüleit és csak úgy nekivágjon a nagyvilágnak, vállalja az ismeretlen út megannyi veszélyét? — Valóban nem volt semmi okom. De azért ne tessék engem bűnözőnek tartani! A gépkocsik szerelmese voltam. Emiatt történt az egész... A százados fejét csóválva, kétkedéssel a hangjában vágott közbe: — Mégiscsak furcsa, hogy egy józan eszű, meglett fiatalember gépkocsiimádattal próbálja megindokolni hazája, otthona, szülei elhagyását. — Valóban furcsán hangzik. De kérem, hallgasson meg. Mindent elmondok, úgy, ahogy történt. Megbántam már ezerszer, amit tettem... — Nos. halljuk! Felettébb érdekel a története. — Már kisgyerek korom óta különös vonzalmat éreztem a gépkocsi Iránt. Az volt a tervem, hogy leérettségizem, azután autószerelőnek megyek. Körülbelül két hónapja történt. Csabai Géza barátommal moziba igyekeztünk. Ütközben a főtéri szálloda előtt egy csoport fiatalt pillantottunk meg, akik egy gépkocsit nézegettek. Odamentünk. Egy külföldi rendszámú, sötétkék, új Ford Taunus, piros ülésekkel, hófehér volánnal... A százados elmosolyodott a fiú lelkesedése láttán, aztán tárgyilagos hangon közbeszólt: — Magának is megtetszett a kocsi. Ez eddig rendben is van, ez még nem baj. De hogyan függ össze mindez az elkövetett bűn- cselekményével? Erről beszéljen! — Nagyon megtetszett a kocsi mindkettőnknek. A mozi után ismét meg akartuk nézni, de akkorára már eltűnt. Hazafelé arról beszélgettünk, hogy nekünk ilyen kocsink tán sohase lesz. Egyszercsak Csabai azt mondja: lehet, hogy neked nem lesz ilyen kocsid, de nekem igenis lesz. Majd hozzátette, hogy disszidálni fog. Leintettem barátomat, mert ostobaságnak tartottam a tervét. Másnap iskola után ismét megpillantottam a gépkocsi-csodát. Újból megbámultam. Éppen indulni akartam, amikor a gépkocsi gazdája, egy fiatal, csinos nő kíséretében kilépett a szállodából. — Talán tetszik a kocsi, fiatalember? — szólalt meg tört magyarsággal. Tessék, üljön be és próbálja ki, milyen a rugózása, hogyan siklik ezeken, a maguk nem éppen kifogástalan útjain. — Ki tudott volna ellentállni a csábításnak. Mikor azután beültem, elkezdtünk beszélgetni. Elmondta, hogy valamikor ő is ilyen autórajongó volt, mint én, azután autószerelő szakmát tanult. Mint mondta, most is ilyen minőségben dolgozik egy nagy gépkocsigyárban, ahol mint jó szakembert, jól megfizetik. Így könnyen tellett neki gépkocsira is. Természetesen nem mulasztotta el dicsérni új hazáját, az NSZK-t, a „korlátlan lehetőségek országát sem”. Valóságos földi paradicsomként ecsetelte az ottani viszonyokat, ahol — mint mondta —, a meggazdagodás szélesre tárt kapui várják az ügyes embereket. Közben német nyelven néhány szót váltott partnernőjével, aki hangos kacagásba kezdett. A nő nagyon csinos és jól ápolt volt. Valószínűleg a férfi észre is vette csodálkozó pillantásomat, mert hátraszólt: — Neked is lehet ilyen, csupán pénzkérdés az egész! Nálunk, Nyugaton — tette hozzá hangsúllyal. Közben visszaérkeztünk a szálloda elé, ahol kiszálltam. Viszontlátásra nálunk, búcsúzott ismerősöm —, most el kell mennem még máshová is. Az igazság az, hogy ezt követően nem tudtam szabadulni a gépkocsi varázsától. Még aznap este felkerestem Csabait, aztán megbeszéltük a szökés körülményeit. Ami ezután következett, azt már úgyis ismeri a százados elv- társ. .. • Szerveink megállapították, hogy a „Ford Taunus” gazdája egy hazánkkal szemben ellenséges tevékenységet folytató szervezet tagjaként, mint turista érkezett Magyarországra. Az idegenforgalom nyújtotta lehetőséggel visszaélve, utazását arra használta fel, hogy megbízói utasítására a nyugati életforma feldicsérésével, a szinte csodával határos lehetőségeket megcsillantva fiataljainkat szembeállítsa rendszerünkkel, és óvatos fondorlattal elhintse a disszidálás gondolatát. Abban az egyben valóban nem hazudott: más vidéki városokban is megfordult, hogy milyen céllal? Az ügyből világosan kiderült... Dr. K. T. Jövő vasárnap: „Hittérítő"- turisták. Zsiráf-sztárok Narilk még nincs. A „fiú” 3.8 m magas, „foloségo" alig Ml fejjel kisebb. A ló. dóban kissé leszegeN fejjel utaztak öt napon át, de az a Jó kedvükön mit sem wv tolt. Alig, hogy „kicsomagolták", örömmel futottak egy kört új otthonukban. — Rendkívül igénytelen óllat a zsiráf. — mondja Anghy Csaba professzor. íme a menükártyájuk, amit a szállítólevél mellett küldött az eladó: akáclomb, lé- len szárítva, és lucerna, de elfogyasztják a bogáncsot és a csalánt Is, sót a patte- gatott kukoricát is. — Meddig él a zsiráf? — Sajnos nehezen tűri a rabságot. Európában az átlagidő, amit fogva tartva kibír 6—7 esztendő. Régen még az áliatkertekben is tovább élt a zsiráf. Ennek azonban nagyon egyszerű a magyarázata. Akkoriban ugyanis a kereskedők az állatokat lábon hajtották a piacokra, keresztül a szavannákon, s így a természetes kiválasztódás eredményeképpen az állatkertekbe csak a legszivósabbak kerültek. Anghy professzor vezetésével figyelemmel kísérik az állatok minden megnyilvánulását és olyan kedvező életkörülményeket teremtenek számukra, hogy egészséges utód születhessen. Nagyon félénkek. Ha megijednek, sokszor nekiszaladnak a rácsnak. Erre is számítottak, s ezért a zsiráfkifutá kerítése rugalmas acélhuzalokból készült. E körül szorong napról napra a közönség és ismerkedik a zsifárházaspárral . . . Kép szöveg: Regős István
