Tolna Megyei Népújság, 1965. szeptember (15. évfolyam, 205-230. szám)
1965-09-05 / 209. szám
7 GEREBLYÉS LÁSZLÓ: Szakonyi Károly: Vaf lomás Éveken át Párizs lakosa voltam S a Mona Lisa volt a kedvesem. És napra-nap A Louvre lépcsőit róttam. Mosolya hívott, vitt a szerelem. Egy éjjelen A Szent Mihály-tér táján. Lisa egyszercsak mellettfem terein A bisztróban, Hol üldögéltem árván S mosolya táncba fog rejtelmesen. S pörög, pörög, Akár ördögpille szélben, Poharam alján Lisa mosolya. S egyszerre csak A bisztró kellős közepében Szétbontott hajjal Lisa áll oda Ropni a táncot Oly tűzzel, mint egy Cinka Panna, S mindenki ámul pajzán mosolyán, Mely rejtelem S tisztán csak arra fénylik, arra. Ki megszerezte szerelem jogán. Vigyázz, vigyázz! Valaki mintha intett volna: Az ő helye a falon a keret!... Bűnbe viszed? .. • Sustorgott minden gomolyogva, — S képzelet, vágy bennem dermedett De ő táncol! Mitse törődve a világgal! S a bisztró, mint a lobbant képzelet, Fölsistereg, S fölzúg a forradalmi táncdal A Carmagnol-t járják itt mindenek. TÉNAGY SÁNDOR: Mosolyod piciny madárfészkétKi hozza vissza, ki hozza vissza, szívem legördült szerelem ormáról, magát összetörte, magát meggyötörte. Szőke lány szeméből kés pendült ki, szőke lány szájára kígyó ült ki. Vissza ki hozza, vissza ki hozza, mosolyod piciny madárfészkét akarja nyugalmam csemetebokra. kenyeret paradicsommal és zöldpaprikával. Vízhúzás után a kúttól dobogó szívvel rohantam vissza őrhelyemre, és kezdtem lázas izgalommal a számolást. Egy... kettő .. . tizennégy ... tizenkilenc ... húsz. Valahányszor a szám húszra kerekedett, megkönnyebbülten sóhajtottam. Egész nap arról álmodoztam, hogy penkalám lesz, szép, sárga, aranyló, s az iskolában vele írom a dolgozatot. Egy ideig a szomsziód Pista is velem őrizte a jószágot. Az eperfa árnyékában heverész- tünk, és elmondtam neki. hogy penkalát kapok az őrzés jutalmául. A penkalával egy vastag füzetbe feljegyzők majd minden fontos dolgot, és művelt leszek. Nagy és híres ember, akit csodálnak. Pista hallgatta beszédem, aztán elszaladt játszani rongylabdá val. Később Jóska engem is hívott focizni a rétre, de neki is mondtam, hogy ma nem lehet. Egy... nyolc... tizenöt... húisz kacsa. A nem is tudom százhányadik számolásnál egy hiányzott. A tűző déli napsütésben tűvé tettem érte a kertet, felkutattam minden zugot. Egy lapulevél árnyékában megtaláltam. A délután nyugodtabban telt el. a számolás mindig húsznál végződött. Ujjongtam szívemben. amikor a nap lassan nyugodni tért. Megtettem a kötelességemet. Hat óra tájban az udvarrészre tereltem a jószágot. Az utat kémleltem, hogy jönnek-e már? Ólomlábakon kullogtak a percek. EÍőször az édesanyám tűnt fel az út kanyarulatában. Eléjük szaladtam. — Megőriztem a húsz kiis kacsát! Apám erős, nagy tenyerét a váltamra tette. Anyám lépett be elsőnek a kapun és összehúzott szemöldökkel felmérte az udvart. — Egy hibázik! Szűkén mérte a szót. Számoltunk. Egy ... hét... tizenhárom . 1. tizenkilenc. Megismételtük kétszer, háromszor, négyszer. Tizenkilenc ás nincs tovább. A huszadikat a kútban találtuk meg hosszú keresgélés után. Nekem soha nem volt penkalám ... Nem sírtam, és később sem, amikor a sors más örömömet ragadta el. — Qsend lett a szobában. Eszembe jutott, hagy házigazda vagyak, és a poharakba töltöttem a badacsonyi szőlőhegyek édes, kesernyés borát. Megkavartam a kártyát, és osztottam szerencsét. Akárcsak i az élet érdemesnek és érdem- ; telennek szeszélyesen és kiismerhetetlen ül a maga ajándé- I kát. I Napon és árnyékban E rős kátrányszagot árasztott a raktár. Az öntvényekkel telerakott fészerek között fehér zúzottkő út kanyargott, kifutott a dróthálós kapu alatt és eltűnt a domb mögött. Onnan bukkant elő tizenegy óra tájban a teherautó; a kapu előtt dudált; Laji előbújt a ráktár fekete hűvöséből, odaballagott, elfordította a kallantyút és kitárta mindkét kapuszárnyat. A teherautó megugrott; a sofőr alig várta meg, hogy Laji félre lépjen. A fiú ijedt szökellésén kacagott. Hirtelen lefékezett a raktár előtt, cigarettát tett a szájába és kiszállt a vezetőfülkéből. Nem csukta be az ajtót, hadd szellőzzön a kabin. Erős és forró motorszag terjedt a fényes levegőben. Laji füttyentett, három munkás jött elő a fészerek árnyékából. Tenyérvédőt húztak a kezükre, lecsapták a kocsi oldalát és kezdték lerakni a selejt vasakat. Meleg volt, az öntvények átvették a nap hevét, égettek, mint a forró lábos. — Te is inkább muzsikálnál, mi? — kérdezte a sofőr Lajit. A sofőrnek könnyű volt viccelődni, elhúzódott az árnyékba, nekidőlt a vízzel teli benzineshordónak és locsolgatta csuklóját. Cigarettája a szájában, s hogy a füst ne marja a szemét, fejét féloldalt billentette. — Nem tudok én muzsikálni — mondta Laji és nevetett. — Nem-e? Hát micsoda cigány vagy te?! Laji a vállát vonogatta és tovább nevetett. Szombat volt, az emberek lassan dolgoztak Hátukra tapadt az ing, a félmezteleneken meg szürke izzadtság csörgött a nadrágszíjig, ott felitta a szövet és egy idő múltán csípni kezdte a bőrt. Nagy bakancsokat viseltek, nehogy az öntvények kárt tegyenek a lábukban. Rossz volt nézni a forróságban azokat a vastag bőrű bakancsokat. Mindamellett igen jókedélyűek voltak. Viccelődtek; egyik-másik arról beszélt, hogy strandra megy délután, vagy kialussza magát a szoba hűvösében, hadd tegyen friss estére a tánchoz, vagy más szórakozáshoz. A sofőr szőke fiatalember volt, hálószerű trikót viselt és a nap ellen zöld színű szemüvegei, melyet most a hűvösön a homlokára tolt. Tetszett neki, hogy amíg a többiek dolgoznak a napon, ő a csuklóját hűti az ócska benzineshordó poshadt vizében. Incselkedő kedve támadt. — Akkor hát teknővájó vagy? — kérdezte Lajitól. A fiú a kocsi platóján állt, lihegve adogatta le a vasdarabokat. Poros svájci sapkát hordott fekete, göndör fürljein. Vékony termetű volt, barna, izzadó bőre olajosnak tetszett a nap fényében. Minden gúnyolódáson csak nevetett. — Meg tudnád-e mondani, hogy ki volt az apád? — kérdezte a sofőr. — Lópatkoló. — Lópatkoló. De azt már nem tudod, hogy hol születtél? — Valahol az országúton. A teherautó sofőrje szerette a sikert, ellódult a benzineshordótól, egy homlokrántással orrára ejtette napszemüvegét és odabállagott a kocsihoz. — Az apád meg éppen patkóit egy gebét, aztán a tűz fölé tartott, attól tettél ilyen kormos? A kerítésen kívül fonnyadó bodzabokrok zöldelltek az iparvágányig, azon túl domb takarta el a lenti tájat, csak a magasba nőtt salakhegy, és távol a kohók, meg a hűtőtornyok, s köröttük a gyárépületek látszottak. A bodzák közül egy lány tért az útra, megállt a drótkerítés mellett. Barna, karcsú alakját zöld selyemruha fedte, fekete hajén megcsúszott a fény. Integetett. Mindannyian háttal álltak a lánynak, csak Laji látta meg a kocsi tetejéről. Felegyenesedett, nyújtott karral intett vissza és egyszeriben megfeledkezett az emberekről. A sofőr észrevette az integetést, megfordult. Meglátta a lányt, elismerően füttyentett. Laji nevetett: — Lujza — mondta. — Ö a Lujza. Az emberek már ismerték Lujzát, de a sofőr még soha nem látta. Az emberek tudták, hogy Laji szereti Lujzát és mesélt is már arról, hogy feleségül veszi. Bíztatták, mert kedvelték a fiút. A házasságnak egy akadálya volt: a szülők ellenezték. Ahogy Laji emlegeti: „Az én nemzetségem nem szereti az ő nemzetségét,” Lujza bekiáltott: — Megvárlak! Laji intett, aztán nevetve visszafordult dolgozni. Nagy, nehéz öntvények voltak, száz-száz- húsz kilósak, sok vesződséggel járt a lerakodás. És rettenetesen tűzött a Nap. Az emberek arcáról rácsöpögött a verejték az égett, hámló öntvényekre, s ott egy szempillantás alatt felszáradt. Mikor Laji később felnézett, a sofőrt ott látta a kerítés mellett, háttal feléjük, amint tíz Ujjá- val belecsimpaszkodik a dróthálóba és enyeleg a lánnyal. Lujza meg egy bokor árnyékában ült és kacarászott. Laji lekapta fejéről a fakó, poros sapkát, végigtörölte izzadó arcát, aztán leugrott a kocsiról, Odament a kerítéshez, megállt a sofőr mellett, anélkül, hogy arra ránézett, volna, s odaszólt a lánynak: — Eridj haza,! A lány nevetése elakadt, húsos ajkát kissé eb biggyesztette. Lesütötte a szemét. Lajin még jobban kivert a veríték: — Eridj haza, Lujza! A sofőr elengedte a kerítés dróthálóját, zsebre dugta a kezét és kissé hintázó testtartással nézte a fiút. Azt mondta: — Hát így kell bánni a hölgyetekéi? Lujza lassan felemelkedett a fűről, végigsimított selyemruháján és előbb Lajira nézett, aztán a sofőrre; kicsit elmosolyodott, de aztán megint Lajira tekintett és kihúzta magát. A kocsi mellett álldogáltak az emberek, de nem sürgették a fiút. Laji mégsem akarta húzni az időt, még egyszer ránézett a lányra, aztán visszament a teherautóhoz. Hátul, a kerékre • lépve, felmászott a platóra. Lujza akkor indult ed, s mert tudta, hogy Laji is, meg a sofőr is figyelik, illegő, lassú léptekkel távolodott, időnként megrázta hosszú, fekete haját. A teherautó vezetője fütyörészni kezdett, előre sétált a fészer sarkáig, megállt, felpillantott, a kocsira. Laji nem figyelt rá. Akkor abbahagyta a füttyöt, észrevette, hogy nadrágszárára egy bogáncs akadt. Fél lábon állva teszedegette; a bogáncs kis puha tüskéi beletörtek a nadrág szövetébe. Kicsipegette mind, s megint felpillantott a kocsira, Laji hajlongott, nem figyelt a sofőrre. A sofőr még várt így néhány pillanatig, aztán visszament a vízzel teli benzineshordóhoz, belemártotta jobb kezét, kissé megbillentve rákönyökölt. Folytatta a fütyörészést. A sofőr nem szerette, ha beleszólnak a dolgaiba Különösen, ha akárki beleszól. A füttyén lehetett érezni, hogy bosszús. A vizet is mind mérgesebben locskolta, majd hirtelen abbahaevta, megkerülte a teherautót; azon a felén, ahol az emberek rakodtak keresett egy árnyékos helyet, kis ideig nézte a munkájukat; megdörgölte szőke borostás állát. Elnevette magát: — A legjobban azt szeretem a nőkben, hogy nem tudnak ellenállni. — Egy magas, vörös ember állt hozzá legközelebb, annak magyarázott. — Ha hiszi, ha nem, szakikám, egy sem tud ellenállni. Csak a módokat kell tudni. A vörös ember nem szólt semmit, feltekintett Lajira. A fiú összeszorított foggal dolgozott. A sofőr kiköpött, homlokára lökte napszemüvegét, átballagott a kocsi másik felére. Folytatta: — Elég sok könyvet olvasok. Sok butaság van, persze, de egyszer találtam az egyikben mégis valami okosat. Az volt benne, hogy a gránit, az már igazán kemény anyag, de ha egyazon helyen sokáig hull rá cseppekben a víz, csak kikezdi. A legtisztább nőre célzott ezzel. Hát nem így van? Tűzött a nap és a raktár szigetelőpapírral borított teteje kátrányszagot árasztott. Ez még elviselhetetlenebbé tette a meleget. — A fenébe is... — mordult bosszúsan a sofőr — én nem veszem a nőket semmibe. — Belerúgott egy kavicsba-; a kavics nekirepült a teherautó sárvédőjének, koppant. Utána csend lett. A sofőr csak azit vette észre, hogy ott áll előtte laji. Arcáról, válláról szakadt a verejték — Vetem viccelhet — mondta. Nehezen szedte a levegőt. — Velem viccelhet, nem baj, de őt ne bántsa! — Megfordult, elindult a raktár felé. — Hé! — kiáltott utána az egyik ember — hová mész? A vörös hajú azt mondta: — Ne bándd, hadd menjen. A sofőr hökkenve állt, aztán idegesen felkacagott: — ,No nézzék! — rriondta. — No nézzék!... A vörös hajú felugrott a kocsi platójára. — Fogjátok — mondta — gyerünk, fogjátok ez-t a hengerfejet! Már csak néhány darab volt a kocsin. A sofőr állt egy darabig, elkomorodott, aztán megköpte a tenyerét és odament a három emberhez. — Na, majd segítek. Az egyik, anélkül, hogy hátrafordult, volna, elhárította fél kézzel. — Maga csak menjen innen. Még baja lesz. A sofőr felegyenesedett, elhúzta a száját. Megkerülte a kocsit és beült a kabinba. Délre járt, kegyetlenül perzselt a Nap. A sofőr hallotta, amint az emberek egyszerre mondták: — Ho-hopp! — Az alkatrész a földre huppant, aztán felhajtották a kocsi oldalát és beakasztottak a biztosítóláncot. Várta, hogy majd valamelyik odamegy hozzá, mint máskor és szól: „Mehet, szakikám!” Várt négy-öt percig, de senkit nem látott. Szemére ejtette napszemüvegét, becsapta a kocsi ajtaját, benyomta az indítót. Az autó megremegett. Most se jött senki. Káromkodott, rükvercbe kapcsolt. Olyan féktelenül farolt az útra, hogy egy üres ládát szétlapított a hátsó kerekekkel. Amint oldalt kipillantott az ablakon, látta, hogy az emberek a raktár felé mennek és egymást kínálják cigarettával.
