Tolna Megyei Népújság, 1965. szeptember (15. évfolyam, 205-230. szám)
1965-09-05 / 209. szám
4 ¥öl?tä Megyei népújság 1965. szeptember 5. Baiánorics felmondott Az iroda kicsi. Kicsi, mérges hangú az ember is, aki műbői táskát szorít hóna alatt és vitatkozik Szatmárinéval, a tanácsi építők munkaügyi osztályán. Heggel, korán kezdődött a vita. Tíz óra van Úgy tapasztalom, erősítésnek érkeztem, mert a fiatalasszony megunva az értelmetlen vitát közli a fiatalemberrel: — Megismétlem még egyszer, a könyvet én csak „kilépett” bejegyzéssel adhatom ki. Nem kell a könyv — válaszol, ki tudja már hányadszor Batanovics. ks miért nem — ha szabad kérdeznem — veszem át a „vitavezető” szerepét. — Nézze főnök — a főnök én vagyok —, elmondom magának is. Nem adtak előleget. — Mennyit kért? — Kértem. Azt mondták, csak egy ötvenest adnak. Mi az nekem? Semmi. Meg a családnak, — Nincs pénze? — Nincs. — Nem dolgozott? — De, itt már három napja. — És előleget kért. — Mert nem tudok megélni. — A hídépítőktől miért jött el? — Az nem tartozik magára. Volt egy bulim. ~ Tudja milyen hátrányokkal jár, ha valaki így kéri a munkakönyvét? Táppénz, szabadság, jutalom, fizetés mind korlátozott. Megéri az magának? — Azzal ne törődjön. Adja a munkakönyvét... Belelapozok a munkakönyvbe. Huszonkét éves fiatalember. 1960-ban kezdeti dolgozni és évenként átlagosan egyszer változtatott munkahelyet. — A hídépítőknél kétszer is szünetelt a munkaviszonya. — Na, az volt a buli. Sárpilisen történt. Most már elmondom. Látom érdekli az ügy, pedig én nem is voltam hibás. Ott állok a pultnál, amikor látom, hogy nagy tömegverekedés van, Kaptam egy ütést és én is ütöttem. A rendőrt. Tíz hónapot kaptam. Ez volt a buli. — Minek verekedett? — Engemet megütöttek... Fordítok a vitán, mert ugye a verekedés az más dolog, az mindig úgy kezdődik, hogy visszaütnek. A munkahelyváltozás nem. — És most hová megy innen dolgozni, háromnapos munka után? — Megyek a téglagyárba. — Ne menjen oda. Ott csak két-három hónapig lesz a magafajta vándorló embernek munka. A télen azokat tartják meg, akik állandóan ott dolgoznak. A törzstagokat. Miből él majd a télen? — Élek. Az ne a maga gondja legyen. Adja már azt a munkakönyvét mit vacakolnak itt a munkás emberrel. Mindig a bürokrácia, meg a hercehurca, meg a prédikáció. Maga azért ül itt, hogy odaadja a dolgozónak a munkakönyvért, ha kéri. Nem pedig. hogy papoljon nekem. — A szomszéd irodában, a bérelszámolásban megkapja az SZTK-könyvét. Menjen be érte. — Megyek is, nem is maradok itt, ahol ötven forinttal akarják kinyomni a dolgozó szemét.... És Batánovics József elviharzott, boldogítani a téglagyári vezetőket. PÁLKOVÁCS JENŐ TTTVTTYTTrTTVTTTTTTVTVTTTVTTTVTTTTfTTTfTTTTTyyTTTTTTTTTTTTTTTTTTfTTr« Sárközi Gyula: í cJl szuiqapíu'i \ táncosnő I Aki a gyárban született KONYHÁDON’, a Zománcgyárban dolgozik Ritzel Márton esztergályos. Olajosbarna, csillogó fekete hajú ember. Magas, kicsit hajlott, ha ül is meggörnyed. A kezei igazi munkáskezek. Zománcgyári munkásdinasztiának tagja, édesapja negyvenkét évig dolgozott az üzemben. — Kétszer ment nyugdíjba. — Hogyan? — Az első nyugdíjazása után nem sokáig tűrte maga körül a csendet, visszajött a gyárba, munkát kért: , — Bírom még, meglátjátok! Kilen hónapig dolgozott ezután. akkor súlyosan megbetegedett. Nehezen nyugodott bele a tétlenségbe. Pedig negyvenkét évet töltött az égetőkemencék mellett, állandó forróságban. — Én itt születtem az üzemben. Akkor még voltak a gyár területén szolgálati lakások, olyanban laktunk. Anyámhoz bába jött. az első sírásom itt hangzott fel. Szaladgáltam később a gépek közt, lenyűgözött az üzem. Minden mozgásban, minden csattog! Óriásnak láttam a gyárat, pedig hol volt még akkor. A szemem láttára, szinte velem együtt nőttek az új épületek. Cseppet sem tiltakoztam, amikor 14 éves koromban azt mondták: — Idejöhetsz ipari tanulónak! Bár eleinte rossz volt, hogy mindenki az apámat emlegette. Ilyenformán: — Apád jobb gyerek volt! Példát vehetsz róla! Mert elég csintalanok voltunk. Elevenek, fékezhetetlenek. Magamban kicsit zúgolódtam, ha apámmal biztattak. Ö süketnéma volt. már gyermekkorában is a munkája adta az életkedvét. Befelé forduló természet lett, nem értette maga körül a tréfákat, nem hallotta a gépzúgást. Úgy dolgozott, más nem létezett akkor, csak a munka. Bőven volt része elismerésben. Érdemrendek, kiváló dolgozó jelvények, kitüntetések. Ami mindennél többet ért neki, az a munkatársak bizalma, megértése volt. A környezetében mindenki megtanult az ő sajátos nyelvén beszélni, jobban társalogtak vele, mint saját magam. Ha csínyt követtem el, duplán szégyenkeztem: Magam helyett és őmiatta: Hogyne akartam volna hasonlítani hozzá! Hogy büszkén mondják, ne feddően: — Úgy nézz rá, a Ritzel Márton fia! IGEN, MÁR EGYEDÜL vagyok Ritzel Márton az üzemben. A hajam nézi? Hát akad már a sötét szálak között világos is. A gépeket, azokat mindjárt megszerettem. Lakatostanulónak szerződtettek, mégis esztergályos szakmunkás-bizonyítványt szereztem. Igen, mert aztán arra oktattak. Másfajta volt a tanítás még, rendszertelenebb, mint most. Némelyik tárgyhoz könyvünk se volt, és akadt tanárunk, aki szak- ísmeretórán utazásairól mesélt. Mi pisszenés nélkül hallgattuk, de sokat emlegettük aztán! Azokon az estéken, amikor egyedül görnyedhettünk a könyv felett, ha pótolni akartuk, amit tőle nem tanultunk meg. Az öcsém könyveit olvasgattam, ő is esztergályos lett, természetesen az üzemben szabadult. Már elkerült innen, a vasiparinál dolgozik. A húgom még itt van. és a feleségem is. A húgom a pénzügyi osztályon dolgozik, a feleségem felvitelmérő a zománcozó műhelyben. Édesanyám, amíg itt dolgozott, peremező volt; Amint mondtam, sokat nőtt a gyár. Látta a mosdóinkat, az ebédlőnket? Majd elfelejtettem, régen nem lakunk már az üzemben. Uj házat építettünk, a szüleim udvarára. Kétszobásat, minden mellékhelyiséggel. Most vettünk bútort a fiam szobájába, Csillag-garnitúrát. Ismeri? Ugye* szép? Neki már könnyebb lesz, bár engem is segítettek apáméit a házépítésben. — HÁNY ÉVES A FIAM? Hat még csak, de már mondja: Ő nem akar ilyen csúnya, fekete ember lenni! Orvos lesz, mart azok mindig fehér köpenyben járnak. Nem szereti az olajos ruhámat, amiben hazajárok ebédelni. Ilyenkor egy kicsit összeszorul a szívem, és ha alkalom adódik, behozom az üzembe, szok- ja, szeresse. Tőlem tanulhat, ha ahhoz lesz kedve! Mérnökökre is szüksége van ennek a gyárnak. Moldova» Ibolya. A harmadik negyedévben hárommillió nyers téglát gyártanak a Baranya—Tolna megyei Téglagyári Egyesülés kölesdi üzemében. Ez a terv a tavalyi termelésnél kétszázezer téglával jelent többet. Foto: Turij Sári elfintorítja orrát és visszafekszák. A rneny- nyezetet bámulja. A fiúkra gondol, akikkel együtt érkeztek Pestről. Milyen muris fiú ez a Bambi! Valóságos izomkirály. A Tarzan név jobban illene rá, mint a szelid őzikenév. Bambi... Csak ne volna olyan csapott a homloka, egészen csinos fiú lenne. — Helló, Szöszi! Bambi lebbemtette félre a lepedőt. — Mit akarsz? — Itt a gitárom, adjunk szerenádot a táborlakóknak... — Hol? Itt? — Ahol akarod. Akár itt is. — Nem lesz balhé? — Ne félj. Csak gyere! Sári lehuppant az ágyról s felkapta piros kardigánját. A társalgónak berendezett barakkrészben ott találta a többieket, akikkel együtt utazott el Pestről. Szeplős szájharmonikázott. — Ide, a kör közepére... — invitálta őket Szeplős. — Mit játsszunk? — Csak egy kislány van a világon... — Ácsi! — ugrott fel egy ötven körüli pa- kompartos férfi. — Szép vagy, gyönyörű vagy Magyarország... Ez odaát tilos. Itt, szabad földön szabad dal... Kompromisszum lett a vége. Bambi megpengette a gitárt és Sári rákezdte: „Csak egy kislány van a világon...” Utána pedig: „Szép vagy, gyönyörű vagy...” Ütemes taps. Meg kellett ismételniük... Este Bambi ott állt Sári ágya mellett. A lány a felső ágyon feküdt, s a hórihorgas Bambi a szalmazsákra dőlt és Sári kezét fogta. Tíz éra felé Piri robbant be Szeplőssel. Csak egy pillantást vetett az egymást ölelő párra és visszahajtotta a lepedőt, aztán beosont Szeplős boxjába. Bambi helye most üresen ásított. Szinte belezuhantak az ágyba. Reggel még alig pitymallott, amikor Bambi öltözködni kezdett. Sári még aludt. A zajra felnyitotta a szemét, Bambi megcsókolta. — Szia! Este újra jövök! — Csau! Várlak! Majdnem beleütközött Piribe, aki épp akkor érkezett vissza Szeplős boxjából... — No, milyen volt? — kérdezi Szeplős álmosan. — Jó nő, de még kezdő. És a tied? — öregem, több a praxisa, mint egv hatszor elvált asszonynak!... Búj be és aludj! Reggel majd Bzéjjednézünk a városban az osztrák „áruk” közt. Fel kell csípni valami pénzes macskát! — Majd ébressz föl. Ne hagyj elaludni! A két lány pedig édesdeden aludt a boxban. Sári még mosolygott is álmában. Arcán két piros labdarózsa égett. Ugyanis éppen azt álmodta, hogy egy csinos keleti herceg, vagy maharadzsa kéri. meg a kezét. Ő igent mond és egymás karjába bódulnak. Aztán a herceg, vagy maharadzsa álomszép meseautójában ölelkeznek Napbarnított az arca, szenvedélytől égő szeme szinte perzseli bőrét. Még bele is borzong. De nicsak a homloka mintha csapott lenne! Milyen vészesein hasonlít ez a herceg a Bambira! És hogy tud csókolni, ölelni ez a keleti Bambi. — Bambi... Este nem találkoztak. Soha többé nem látta viszont a csapott homlokú fiút. Pedig olyan helyes volt egész mackó mivoltában. Délben ugyanis két úr érkezett gyönyörű kocsin a tábor- -ba. Egyikük magyar volt s úgy mutatkozott be, mint a Menekültügyi Hivatal olaszországi kirendeltségének a főnöke. A másik olasz egyszerűen csak menedzsernek nevezte magát. Végigjárták az egész tábort és csinos húsz éves aluli lányokat kerestek, akik táncolni és énekelni tudnak. Azt mondták, hogy olasz mulatókban fognak fellépni, és a legjobbak még filmhez is kerülhetnek. Az olasznak, akit a magyar csak signore Giovanninak szólított, rögtön megakadt a szeme a sudár termetű, szőke, kék szemű Sárin. — Tiszta Marina Vlady! — csettintgetett az ujjával, amint végighaladt a lepedők mentén sorakozó lányok előtt és megállt Sárival szemben. Néhány sablonos kérdés, ugyanannyi válasz, aztán signore Giovanni feltette a legfontosabb két kérdést: — Táncolni tud?
