Tolna Megyei Népújság, 1965. augusztus (15. évfolyam, 180-204. szám)
1965-08-04 / 182. szám
4 TOLNA MEGYEI NÉPÚJSÁG 1965. augusztus 1. Nyolcszáz sorstragédi a Nyolcézáz gyermek tartozik a gyönki gyermekotthonhoz. A megye, s az egész ország legkülönbözőbb részeiből összeverődve, s valamennyiőjük mögött szívszorongató sorstragédia. E. Anna 17 éves. Szülei Szombathelyen laknak. Züllött körülmények között élnek. A felnövő gyermeket állami gondozásba kellett venni. A kis Anna jól is érezte magát a gyönki gyermekotthonban tanult, szépen fejlődött értelmi képessége, kellemes otthonra talált itt. De az intézet hivatásánál fogva arra is törekszik, hogy a gyerekek visszakerülhessenek igazi szüleikhez. Úgy látszott, hogy megváltoztak a régi viszonyok és amikor a szülők kérték vissza a gyermeket, természetesen visszakapták. Sajnos, a valóság nem egyezett a látszattal. Kiderült, hogy a szülők ragaszkodása nem volt egyéb lelketlen anyagiaskodásnál: arra számítottak, hogy a gyermek, mivel már felnőtt, anyagi hasznot hozhat a szülőknek. A kis Annát szabályosan áruba bocsátották, feleségül kínálták (!) egyik fiatalembernek is, a másiknak is, azzal a feltétellel, hogy fizesse meg azt az összeget, amit a szülőknek kellett fizetniük az otthonnak a gyermek neveléséért. Ez az összeg körülbelül 10 000 forintot tett ki. Az első fiatalember feleségül vette volna, de pénze nem volt, így ez az ügylet abbamaradt. Jött a következő „vevő”, annak már volt pénze, tudott volna fizetni, de a lánynak kinyílott a szeme, rádöbbent a valóságra. Megszökött hazulról. Vissza a gyönki gyermekotthonba! Gyalog... — Sajnos elég gyakori jelenség — mondotta Bálint Elemér megyei tanulmányi felügyelő —, hogy a szülők nem törődnek a gyermekkel, amikor még kicsi, de ragaszkodnak hozzá, amikor dolgozni tud, vagy — mint a kis Anna esetében — „áruba bocsáthatják”. Kemler András, az intézet igazgatóhelyettese kapásból sorolja az ilyen eseteket. Anya, aki 15 éven keresztül még csak arra sem volt kíváncsi, hogy hol él gyermeke, hirtelen kerestetni kezdi, felébred benne az „anyai szeretet”, mert megszámlálta az éveket és úgy sejti, hogy gyermeke már dolgozhat, kereshet. A szülők elválnak, a gyermekre sem az apa, sem az anya nem tart S órányit a dohányfüst Nem igaz, hogy azok az emberek, akik abbahagyják a dohányzást, hirtelen meghíznak. Ezt a kijelentést dr. Passey, a londoni Royal Coincer Hospital igazgatója tette. Passey nemrégi-% ben hosszú jelentésben fordult a rák ellen küzdő egyesülethez, amelyben érdekes eredményekről számol be, amelyekhez hosszas laboratóriumi kutatások után jutott. Kísérletei folyamán megállapította, hogy azok a fiatal egerek, amelyek nagymennyiségű cigarettafüstöt voltak kénytelenek nyelni, nem híztak meg olyan mértékben, mint a tiszta levegőn élő, ugyancsak fiatal egerek. A tudós a továbbiak során felnőtt -egerekkel kísérletezett. Megállapította, hogy azok, amelyek nagymennyiségű cigaretta- füst hatásának voltak kitéve, hirtelen lesoványodtak, de testsúlyuk tíz nap elteltével állandósult. Amikor aztán a füst hatásától megszabadultak, hízni kezdtek, de sohasem érték el azoknak testsúlyát, amelyek mindig tiszta levegőn éltek. YYYYYYYYYVVYVYVVYYYYYYYVYYYVYYYYWY 3 Pintér István: GYILKOSSÁG NEW YORKBAN igényt, szinte odadobják a gyermekotthonnak. Az apa is, anya is új élettirsat talál, az új házasságból azonban nem születik gyermek, s akkor ismét „felfedezik” az első házasságból származót, hogy ne maradjanak családtalanok. Nagyobbacska leány ül és kézimunkázik a kerti pádon. Fiatalsága mögött felnőttes komolyság. A neve Éva. Szülei nem törődtek vele, Évából gyermek létére utcalány lett. Egy fiúval meg is szökött. .. Köny- nyezve meséli el viselt dolgait. Megcsömörlött családi környezetétől, magára hagyatottan nem tudta mihez kezdjen, elkapta a „sodrás”. Most már látja, hogy a lehető legrosszabb, amit tett és magatartása, viselkedése reménykeltő. Minden arra vall, hogy megcsömörlött kalandjaitól is. Szorgalmasan dolgozik. Kézimunkázik, az intézet vezetősége pedig egyengeti az útját egy szakközépiskolába. — Vissza a szülőkhöz? — Nem, nem... Ne küldjenek vissza! Szeretnék megjavulni, tisztességes életet élni, mint a többiek. Sajnos, a szüleim e.ddig sem törődtek velem, csak ütöttek-vertek. Az igazgató, Horváth István váratlanul toppan az intézetbe, nagy bőröndöt cipelve. Nyári szabadságáról jön vissza és ide vezetett az első útja. Az udvaron játszadozó gyermeksereg. Amint megpillantják, hozzárohannak, körülcsókolják, köszöntik, megfogják a kezét, legszívesebben valamennyien ölébe kéredzkednének. A nevelőben, a nevelőkben gondviselőt látnak. Ilyen fogadtatásban csak a szeretett apát részesítik. Az otthon, igazi otthonuk. Az állam körülbelül 1700 forintot fordít egy-egy intézeti gyermek nevelésére, gondozására. — A gyermek helye mégis elsősorban otthon, a szülőknél, a családban van — vallják az intézet nevelői. Szerencsére, elég gyakran nyílik meg az út vissza a szülőkhöz is. Gyakori, hogy az intézet és a különböző társadalmi szervek közbenjárására valóban — nem mint a kis Anna esetében — megváltoznak a körülmények, és biztosított a gyermek gondozása, nevelése családja körében. Az intézeti nyilvántartásban ilyen nevek is találhatók. Boda Ferenc Foto: Bakó Jenő A legfiatalabbak a homokozóban. Megjött az igazgató bácsi. ' YYVYVYYVYYYYYYVVYYYVVVVVVVVYYYYVYYYV — 40 — Megállapíthatják, hogy igyekezett késleltetni, hátráltatni a nyomozást, és ezért megátalkodott bűnözőnek bélyegezhetik. Az ilyesmi pedig nem kellemes, különösen akkor, ha a tisztelt bíróság tagjai éppen azon meditálnak, hogy húsz, vagy huszonöt évi börtönt, avagy pedig villamosszéket sózzanak-e a nyakába. Szóval, én barátilag azt tanácsolom magának, hogy ne kérje a huszonnégy órás haladékot... — Ragaszkodom hozzá! — vágtam rá. Úgy okoskodtam, hogy ha ez az ellenszenves alak valamit barátilag tanácsol, akkor legjobb az ellenkezőjét cselekednem. Igaz, fogalmam sem volt róla, mit változtat a helyzetemen, ha holnap kell folytatnom ezt a tortúrát és válaszolnom ezekre az ostoba kérdésekre. De azért reménykedtem. Aki időt nyer, életet nyer! Búrt kénytelen volt kiengedni a karmai közül, legalábbis egy napra. Amikor utasította az ajtó előtt álló őrt, hogy egyelőre kísérjen vissza a cellámba, olyan arcot vágott, mint a macska, amely már fogja az egeret, de aztán parancsot kap az oroszlántól, hogy csak másnap fogyaszthatja el cincikét. A cellában most valamelyest jobban éreztem magam, mint éjszaka. A poloskáknak csak híre- hamva volt, a falon szétnyomott példányok képében. Ebből — mert éles eszem még ebben a nehéz helyzetben sem hagyott el —, azonnal levontam a következtetést, hogy a poloska és Búrt különbözik egymástól. A poloska éjjel dolgozik és nappal alszik. Búrt viszont éjjel alszik — élés nappal dolgozik. Persze, az is előfordulhat, hogy nincs kedve éjszaka aludni. De nem tudom elképzelni, hogy akadhat a földön olyan elvetemült és elkókadt nőszemély, akinek kedve lenne egy ilyen alakkal ébren maradni. Kicsit elszunnyadtam, és ez nem volt rossz. Azt álmodtam, hogy otthon vagyok, Magyar- országon, és dolgozom. Szerszámokat csinálok és nyakamra jár a diszpécser. Hol ígérget, hol fenyegetőzik, hol pedig sír, hogy dolgozzak gyorsabban. Azt magyarázza nekem, hogy rajtam az egész gyár szeme, sőt egy élő miniszter is telefonált: mondják meg Kásának, hogy ha nem ver rá, elúszunk az exporttervvel és oda a negyedévi prémium. Egy külkereskedő — aki személyesen jött ki a gyárba, hogy biztasson egy kicsit — .izgalmában nem is magyarul, hanem angolul agitált, hogy ne aludjak, de erre én, amúgy magyarosan elküldtem melegebb tájakra. Az a szegény börtönőr, akit ily módon a magyar néphadseregben tiltott, de azért elég gyakran alkalmazott és az ősi katonai hagyományok keretében ránk maradt kifejezésekkel illettem, szerencsére nem tudott magyarul, de azért igen meglepődött. Én is. Kiderült, hogy nem egy magyar külkereskedő, hanem egy amerikai bör- lönőr noszogatott angolul. És nem is álmomban, hanem a valóságban. — Van időm! — feleltem felriadva. — Holnapig senkivel sem vagyok hajlandó tárgyalni. Erre nekem a maguk törvényei módot adtak. És — 42 — ha én e jog alapján kénytelen vagyok teljesen ártatlanul itt csücsülni, akkor kijelentem, hogy hagyjanak békén. — Kérem — szólt az őr lágyan —, megmondom a látogatóinak, hogy nem óhajt velük tárgyalni. És már csukta is be a cellaajtót. Odaugrottam és hármat rúgtam a vasajtóba. Az őr visz- szajött, hogy mit akarok. — A látogatóimmal akarok beszélni — jelentettem ki. — Ügy tudom, ehhez is jogom van... Sejtettem, hogy a látogató csak Ruth lehet. Igazán nagyszerű lány, ha a bajba sem hagy el. Az őr rosszallóan csóválta a fejét, s elkísért a beszélgető helyiségbe. Morgott valamit, de már nem figyeltem rá. Azt mond, amit akar. A kék szemet kissé kisírtnak láttam, de azért derűsen ragyogott. Oda akartam ugrani Ruth-hoz, hogy megcsókoljam, de a drótháló megakadályozott ebben. Nem kellemes dolog az ilyen dróthálós beszélgetés. Akármennyire szereti is az ember azt, aki a drótháló másik oldalára kerül, kellemetlenül érzi magát. És Ruth nem is volt egyedül: két férfit hozott magával. De egyelőre nem mutatta be, sőt figyelemre sem méltatta őket. — Hello, drágám, hogy töltötted az éjszakát? — csicseregte.
