Tolna Megyei Népújság, 1965. augusztus (15. évfolyam, 180-204. szám)

1965-08-01 / 180. szám

1965. augusztus 1. frÖLNA MEGYEI NÉPÜJSAG 3 az idénynapközi otthonokról Gyár — segédmunkások nélkül Ahol minden munkás gépkezelő A városi gyerek talán már jobban hozzászokott a „ja­lak közé szorított élethez", mint a vidéki. De talán éppen ezért nagyobb szüksége van arra, hogy a vakáció alatt ki­tombolhassa magát, hogy szabad teret érezzen maga körül. A városban, nagyobb községben élő gyerekek többségénél ez azonban csupán egy két hétre adatik meg, az egész nyárból. Néhány hét a nagymamánál, vidám napok a tá­borban, azután újból az aszfalt járdák és kőházak rengetege. A gyerekeknek sokkal jobb helyük van a napközi ott­honokban, mint otthon egyedül. A szülő nyugodtabban dolgozhat felelősséggel vigyáznak a csínytevő fiúkra, lá­nyokra, — nevelők, pedagógusok. S mivel a gyerekek itt töltik nyári napjaik nagyobb részét is, jó volna kicsit töb­bet törődni a programjaikkal. Több kirándulás, strandolás, szabad mozgás kellene! S jó volna az is, hogy amikor a szülő ideje engedi, otthon maradhasson a gyerek. Mert a legtöbb helyen úgy vezették be, hogy aki jár, az aztán jár­jon mindig a napközibe. Miért nem lehet, hogy akinek dél- utános az édesanyja, például, az csak két óra felé csatla­kozzon a többiekhez? Vagy éppen fordítva, hogy hazaen­gedjék már úgy két óra tájt, amikor a szülő hazamegy a munkából? Nem is a gyerek bemondása alapján, de szülői megbeszélés, vagy igazoló levél ellenében fel lehetne men­teni a gyerekeket ilyen részleges időtartamra. Csak néhány szóban — mivel maga a problémakör sok­kal szélesebb skálájú értekezést kívánna —, o vidéki, idény jellegű napközi otthonokról. Jelentőségük, talán még a vá­rosi, községi napköziknél is fontosabb. A munka dandárja éppen a nyári időszakban van vidéken, a mezőgazdaság­ban. Különösen régente, rengeteg balesetet, tragédiát oko­zott, hogy magukra maradtak a gyerekek. És ma? Éppen itt van a nyári, idény jellegű napközi otthonok problémája is. Sok helyen biztosítják már ezt a lehetőséget, a helységek vezetői, de sajnos nem mindenütt használják ki a szülők ezt kellőképpen. „Elvan a gyerek otthon is" — mondják. Az igaz, hogy „elvan”, de a napköziben törődnek vele, vi­gyáznak rá, programokat készítenek számára, s rendes el­látást is kap. Ahol már van ilyen idény jellegű napközi — sok gond és fáradság, kiadás fűződik mindegyikhez —, ott jobban ki kellene használni. Ahol meg még nem a lapítot­tak hasonlókat, gondolkozzanak felőle, s a bevált tapaszta­tok alapján szervezzék meg és indítsák be azokat. Első három között a szekszárdi könyvesbolt Tolna megye az olvasó megyék, Szekszárd pedig az olvasó váro­sok közé tartozik. Ezt mutatja egyebek között a könyvesboltok évről évre emelkedő forgalma is. Csak két adat: tavaly az első fél évben Székszárdon, a Babits Mihály könyvesboltban 970 ezer forint értékű olvasnivalót adtak el. Az idei első fél esztendő az 1964-es szép forgalmat is megte­tézte: januártól június végéig 1 millió 80 ezer forint értékű szép- irodalom, valamint szakkönyv ke­rült a bolt vásárlóinak otthoni a dolgára: Indulna Keresztes Já­nos elnök is, de a vendégek mi­att most még rövid ideig marad, a fogatost azzal küldi el, hogy etesse még a lovakat. Az elnök idősödő ember. A növénytermesz­tési brigádvezető, aki később szin­tén előkerül, erős javakorabeli. Kiküldöttnek, járási embernek néznek és ennek megfelelően lé- nyegretörő helyzetjelentést ad­nak. Röviden arról tájékoztatnak, hogy nincs fennakadás, minden a legnagyobb rendben. Augusztus 20-ig a csépléssel együtt, a talaj- munkákat is befejezik: Arra kérem őket, hogy kissé legyen konkrétabb a beszélgetés. (Akkor még volt néhány hold aratnivaló, de azóta talpon álló gabona már nincs.) — Kérdezzen elvtárs — feleli az elnök készségesen. Zavarba hoz. Kérdezzek, de hát mit? Egészen biztos, hogy túl okos dolgokat nem tudok kér­dezni, a közhelyekre viszont nem kíváncsi senki. Valami azért még­is eszembe jut. — Dolgozik itt maguknál egy gépállomási ember, őt hogy hív­ják? — Balog. Várjon, de milyen Balog? József, ha jól emlékszem — s az elnök gondolkodik. — Rendrearatóval is dolgoztak könyvespolcára. A sikeres terv- teljesítés eredményeként a me­gyeszékhely könyvesboltja tovább­ra is megőrizte előkelő helyét az ország hasonló üzletei között. Az előzetes tájékoztatás szerint az első három hely valamelyikét fog­lalja él. Nagy volt ugyan a forgalom az év első hat hónapjában, de a Babits Mihály könyvesbolt to­vábbra is gazdag választékkal várja a könyvbarátokalt. Uj és régebbi irodalom egyaránt meg­található a zsúfolásig megtöltött polcokon. és kifogástalan munkát végeztek — ez a brigádvezető megjegy­zése, mintha így akarná áthidal­ni a kínosnak látszó szituációt, azt, hogy a gépállomási ember­nek még a nevét sem tudják; — Aki a rendrearatóval dolgo­zott, annak mi a neve? — Nem volt idő megismerni. Idejött, két napig itt volt, elvé­gezte a munkáját és továbbment — mondja az elnök. T gén, szóval itt van az a valami, amivel talán leg­jobban érzékeltetheti az ember, hogy napjaink aratása a régivel össze sem hasonlítható. A terme­lőszövetkezet vezetőinek nem állt módjukban megjegyezni a gépál- lomási emberek nevét, mert mire összeismerkedtek volna, a gép­állomási emberek a rájuk bízott területen az aratást befejezték és gépeikkel továbbmentek. A tsz- ben pedig jószerivel csupán any- nyit mondanak róluk, hogy a munka kifogástalan. Első „rálá­tásra” ez az egész mechanizmus lélektelen, pedig tulajdonképpen nem az, inkább szokatlan. Itt már a gyárszerű termelés nyomait fe­dezi fel az ember; az ál-pátosz teljesen kiiktatva, annál több vi­szont a költői próza. Mert igaz ugyan, hogy annak idején lehe­tett érzelgős áhítattal írni a ve­rejtékező kaszásról, de az is igaz, hogy ez a volt kaszás szívesen Toiópadon jut át a vagon au egyik vágányról a másikra. A Nagymányoká Brikettgyár felső pályaudvarán vagonok mo­zognak. A harmadik vágányon balra halad lassan egy szerelvény, itt, aíz egyesen pedig ellenkező irányba. Megtelt egy vagon kész­áruval, most a másikait állítják a csúzda alá. Embert, alig látni és alaposan körül kell nézni althoz, hogy egy-egy bódéban, kezelőfül­kében felfedezzük azokat, akik mozgatják a szerelvényeket. Pedig néhány évvel ezelőtt ide kellett a legtöbb erő. Lapátos emberek fogták közre a beérkező vagont és dobálták lei belőle a porszenet. Lapátos emberek gyűj­tötték össze a hoslszú szállítósza­lag alá szóródott hulladékát, a brikettport és vitték vissza az üzembe. Napi négy-öt vagon is összegyűlt belőle. Most pedig — gép végez mindent. Helyesebben: majdnem mindent. A kötőanyag kirakását még nem sikerült gé­pesíteni, most ezen törik a fejü­ket a műszakiak, és nem kétsé­ges, megoldják ezt is- így hát, mutatóba még van egy-két lapát is a munkaeszközök között. De nem messze az idő. amikor már ezekre se lesz szükség. Befejezéshez közeledik az a többéves program, amit a nehéz fizikai munka kiküszöbölésére, a termelékenység növelésére, az egyenletesebb termelés biztosítá­sára kezdtek meg a gyárban. A szállítás, beliső anyagmozgatás gé­pesítését tűzte napirendre az idő: Egyre kevesebben hajlandók erre a nehéz munkára vállalkozni, és ugyancsak gép tölti a kocsikat az üzemhez szállítandó 'szenet. A felső pályaudvaron mechanikus lapáttal, vagy a „Henzelmann"’ rakodóval ürítek ki a vagonokat. — Kik kezelik ezeket a gépe­ket? — Az egykori lapátos emberek — mondja Nagy Lajos technoló­gus. — nemcsak a gépek beszer­zésére és felszerelésére volt gon­dunk, hanem ezzel egyidőben kel­lett gondoskodni a munkások átképzéséről is. Ma már nálunk minden munkásnak gépkezelői vizsgája van. Csák a sorompó- őrök és a fürdőkezelők képeznek kivételt. De nékik másfajta vizs­gát kellett letenni. A toiópadon éppen egy vagont visznek át a hármas vágányról az egyesre. A kezelőfülkében Dolha Györgyöt, a bukovinai származású munkást találjuk. — Mit dolgozott azelőtt? — Brigádvezető voltam. Én is lapátoltam. — És hogyan került ide? — Elvégeztem két. hetven órás tantól yamot, levizsgáztam és itt vagyok. — Könnyű volt? Hat— nyolc kocsiból álló szerelvényt is képes mozgatni — egy ember irányításával — az ötletes szerkezet, a „spielvitla'. a régi módszerrel nem is lehet mondott le a gépek javára a meg­dicsőülésről, mert inkább ne le­gyen romantika, de legyen több csak túl prózainak látszó, de an­nál nagyobb jelentőségű nyári ta­lajmunkákra. Ezt az alsónánai tsz-ben kiválóan megszervezték. Ebben a közös gazdaságban csu­pán a két gépállomási ember, va­lamint két tsz-tag, Katona Kál­mán és Pallag Lajos közremű­ködése jelentette konkrétan az aratást. Besegített ezen kívül fel­váltva két, hat kaszásból álló gyalogbrigád. Ennyiből állott az egész. A gyalogbrigád kizárólag ott működött, ahová a gép már nem bírt felkapaszkodni. Száz­ötven családnak tehát maga az aratás nem jelentett semmiféle fizikai erőkifejtést. Viszont az emberek megtalálták az elfoglalt­ságukat a növényápolásban, a szalmalehúzásban, a kazlazásban, és a nyári talaj művelésnél. Hat- ványozódik a haszon, mert a be­takarítás komplex jellegű meg­szervezése a jövő évi termésátla­gok alakulása során feltétlenül pozitív előjellel fog jelentkezni. Szóval úgy múlott el Alsónánán az aratás, hogy jóformán észre sem vették, s ez is a paraszti élet jelene. Sz, P. egyenletesen termelni A gyárat a helybeli bánya por- szenének feldolgozására hozták szeneit. Csak brikettként lehetett felhasználni. A bánya azóta már leállt, kimerült, a gyár pedig „megnőtt”. Most ide szállítják a fél ország bányáinak porszenót, itt dolgozzák fel briketté. Napi nyolcvan-kilencven vagont. A „nyersanyag” szállítása nem lehet egyenletes, hiszen különböző he­lyekről jön a szén és a kötőanyag. Ezért igen nehéz volt az egyen­letes anyagellátás biztosítása. A gyár felső pályaudvarán három sínpár van egymás mellett. A harmadik vágányon kiürített sze­nesvagonokat vissza kellett hu­zatai a váltókig, onnét lehetett csak az első vágányra tolni, köz­ben megakadt a kirakás és a va­gonok brikettel való megtöltése is. Most. a pályaudvar felső vé­gén toiópadon, egy-két gomb meg­nyomásával viszik át az üres va­gont az egyik vágányról a másik­ra. A síneken való kocsimozga­tást is egy ötletes szerkezet, a „spielvitla” végzi. Az ezer vago- nos készlettéren — ez egy kilomé­terre van a gyártól — gépekkel rakják ki a szenet a vagonokból, — Nem mondhatnám, hiszen román isíkolába jártam, még ma­gyarul írni sem tanultam meg akikor rendesen. De azóta már pótoltam ezt. Bent az üzemben, a kötőanyag- adagolónál a Dolha György egyik „földije”, Ferenez Fábián ügyel faL a gépekre. — Nehéz munka volt ez régen; lapáttal, asákánnyal törtük a bi­tument, szurkot. Most itt a gép. — Most könnyebb? — Fizikailag igen, de jobban kell vigyázni. Nagyobb a felelős­ség. Itt van ez a negyven gomb a kapcsolótáblán. Mindegyiknek más a szerepe, mindegyik máshova szól. Ha eltévesztem, máris ott a selejt... A korszerűsítés még nem fejes ződött be. És nem kevés a bosz- szúság ^era egyik-másik új beren­dezéssel, mint például a szén­silókkal. Nem tudják használni őket, mert megakad bennük a szénpor. Most kísérleteznek vala­miféle megoldással. Aztán nagyon hiányzik — bár a meleg, száraz napokban, de esős időben annál inkább — a szárítóberendezés. Ennek építését azonban már meg­kezdték. És tovább folytatják a munkások szakmai képzését a gyárban. Újabb gépkezelőtanfo- lyam indul az őszre, sói indíta­nak szakmunkásképző tanfolya­mot is, hiszen a brikettgyártás szakma. És most abba az irány­ba fejlődik a brikettgyártás, hogy nemcsak fontos, hanem szép szak­ma is legyen. IJ) idő élni. Valami ilyesmiről van szó, hiszen a gabonaföldeken alig látni embert és mégis megy a munka. Sőt, jut idő a megint ! létre annak idején.. Termelése a tizedét sem érte el a mainak, j Akkor azért volt szükség rá, hogy egyáltalán el lehessen va­lahogyan adni a mányoki por­

Next

/
Thumbnails
Contents