Tolna Megyei Népújság, 1965. július (15. évfolyam, 153-179. szám)

1965-07-01 / 153. szám

4 _________ tOLNA MEGYEI NEPCJSÁG

S

zentiványi Kálmán:

B u

hamarosan körülfog a a víz, Tótz g a r

A következő történetet a kitelepített falu iskolaigazgatója mondta el az üdülőben; különben ötvenes, zömök, őszülő férfiú, vigyáz a gyerekekre s egy könyvön dolgozik; megírja a szigeti falvak történetét.

Közben lenézegettünk a hegyről. Széles a Duna, még mindig mossa a leányfalusi parton a fák lombját, hétvégi házak falút, a folyamra szolgáló utcák derekán csónakok vesztegelnek kikötve. A szigeten, a töltés tövén dömperek vonulnak, a legázolt eperföldeken nemcsak a Vízművek cementgyíL rűi látszanak, hanem a buzgárok homokzsákkal ledöngölt kráterei, mint furcsa sebhelyek. A kiürített falvak némák — vékonyan szakadozik a kutyaugatás. A szennyes folyam felett fülledten reszket a nyári délután.

Az iskolaigazgató hunyorogva beszél.

— ... Az első jelentések hallatán csak félfüllel figyelt a nép, hogy milyen magas ár készülődik lefelé a Dunán, hitetlenkedtek, nem jön ilyen időben a zöldár, mindig aratás utolján lep meg bennünket... A Dunától, az áradástól nem félnek úgy a szigeti emberek, mint az avatatlan hihetné, őseink évszázadok óta itt élnek, vérükben van a veszély érzete, a gát mögött, a régi ártéren terem a legremekebb eper, könnyű ott öntözni is — lefelé folyik a kiemelt víz — élnek is a folyamból... Négy falu van a szigeten. Kisoroszit

falu is elég magasan van. Amint jöttek az árhullámok, nálunk magasítani kezdték a töltést, hozták a rengeteg homokzsákot. Pócsmegyer és Szigetmonostor már mélyebben volt a vízszintnél. Nemcsak a katonáit szorgoskodtak a gáton, hanem a szigeti férfiak is, — az asszonyok meg kapkodták az eper elejét féléretten, kaszálták a takarmányt, kiteregették a dombokon .. S mmdenki az eget kémlelte, mert az eső naponta többször eleredt, a szembeni hegyekből felhőszakadások zúdultak. Éjjel is szólt a rádió, figyelték a híreket. Mentek a napok, a Dunát a töltéskoronára hevenyészett nyúlgát tartotta. Felköltözkodtek sokan a padlásra, alá polcoljak a kőalapú názakban a bútort — ne érje majd a bezúduló áradás.

Az iskolaigazgató egy pepita füzetbe mindennap felírta a vízállást, mérte maga is a falu alatt, egy parti fa derekán, amelyhez a csónakja van kötve.

— Mikor az első buzgárok feltörteik az eperföldeken, a töltés mögött, asszonyok futottak a hírrel a faluba s azonnal félreverték a harangot is, mint nagy veszedelemben szokás... S az asszonyok is azzal foglalkoztak már, amivel a férfiak... Gátat magasítottak, lefojtották a buzgárok erejét. Egyébként .. .de ezt ne írja meg... a szigeti falvakban még ina is asszony-uralom van, maradványa ez a messzi múltnak, mikoris a férfiak Mátyás fekete seregébe álltak, hajóvontatók, dereglyések lettek ... itthagyták a családot, az asszonyoknak kellett helytállni; sütötték a dombos kenyeret a visegrádi udvarnak s dereglyéken csorgatták le Budára is, külön árulóhelyük volt a Hal-téren. Az áradás és a történelem elmosott már több szigeti falut, Puszta- monostort, Bolgárt, Szem tét; itt van Királyhalom, egy dűlő nevében, ahol Béla király egy ideig a tatárok elől rejtőzködött, a szájhagyomány szerint.

Maradjunk csak a buzgároknál. Mikor kidobolták, hogy Monostort és Megyert ki kell üríteni, fellázadtak az öregasszonyok. Mondom, megvannak a nőuralom maradványai... Ennek a régi világban megvolt a haszna,

ma már terhes, a fiatalság a pomázi, kalászi, óbudai gyárakba jár, másképpen akarna élni, de felettük sötétiik a hagyomány, az öregasszonyok árnyéka. Most is a nénék mondták ki, sehova sem mennek a faluból, nem is igaz a veszedelem, hanem át akarják vágni a gátakat, öntse el a szigetet a Duna, így mentenék Pestet. . . Ha mindenki a házában marad, ezt nem merik megtenni. Közben a gátak mögötti lapályon, katonák verekedtek az örvénylő buzgárokkal, egyre több helyen áttört az átszivárgó víz, áztak a töltések... A kényes holmit régebben a padlásra hordták. Bejártak a teherautók a faluba. Járt a motorjuk, siettették a népet, de vijjogtak az öregasszonyok! Nem mind, csak néhány, de azoknak a hangja betöltötte az estét. Gyalázták a férfiakat, bujtogattak, hogy maradjon mindenki a portáján! Még a kiürítéssel megbízott katonai parancsnak is megzavarodott, mit csináljon? Mert a hangadó öregasszonyok ráadásul még el is bújtak. Kutassanak utánuk?

— Nekem támadt az ötletem, összehívtuk a nagyobb iskolás

Japán, húsz évvel a bomba után

A Távol-Kelet kirakata

Az olimpiai játékok alkalmával rendelettel írták elő, hogy bizonyos övezeten belül WC-ket állítsanak fel, mert az emberek eddig az utcán és a folyóparton végezték el szükségleteiket. A faházak, bán, — amelyeket csak a turisták találhatnak „festőinek” — van televízió, de nincs vízvezeték. Vidéken oly nagy a nyomor, hogy évente 800 000 paraszt megy a városokba, hogy ott növelje a munkanélküliek seregét.

Kiu-shuban, a japán bányakincsek hazájában a munkások még petróleummal világítanak. Az öregeket, a nyomorékokat és a betegeket országszerte a dolgozóknak kell eltartaniok. A munkanélküliek ezrei kóborolnak városról városra; a munkaközvetítők maguknak tartják meg a bérük 30—40 százalékát. Mindenfelé csak szegénységet, nyomort, munkanélküliséget és kétségbeesést láthatunk abban az országban, amely magát — statisztikákkal alátámasztva! — „a szabad világ negyedik gazdasági hatalmának" tartja.

„A TÜLFEJLETT

KAPITALIZMUS”

Nem tagadom sem a tényeket, sem a számokat, sőt kimondom, hogy a kapitalizmus ereje szem- beszökőbb itt, mint bárhol másutt. A Fortune című amerikai folyóirat szerint a világ legnagyobb monopóliumai között három japán cég van: a Hitachi, a Toshiba és a Mitsubishi. A „túl- fejlett” kapitalizmus országában egyáltalán nem meglepő, ha „festőinek” találják a kontrasztokat: a legsötétebb nyomort a legnagyobb vagyonok árnyékában, s a pompás autóút áthidalásai alatt élő szerencsétlen családokat. Talán az egész világon nincs szörnyűbb látvány, mint a szerencsétlen gyöngyhalásznők, akik a tenger fenekén gyűjtik a vagyont a Ginza kereskedelmi hatalmasságainak.

Az 1945-ös vereség után Mac- Árfhur tábornok „demokratizálni” akarta Japánt: félreállította a nagyiparosokat a „zaibatsu- kát” mint háborús bűnösöket.

De Washingtonban hamarosan arról suttogtak, hogy MacArthur ki akarta Japánt szolgáltatni a kommunistáknak. Erre bekövetkezett ugyanaz, ami a Ruhr-vidéken: a „zaibatsuk” ismét felszínre kerültek úgy, mint a Kruppok és a Thyssenek;

A koreai háború alatt aztán még tovább tisztázódott a helyzet. Az Egyesült Államoknak távol-keleti támaszpontra volt szükségük: elérkezett „a japán csoda” korszaka. Ez a jap>án kapitalisták szerint a történelem legszebb néhány esztendeje volt, Jimmu császár — az i. e. VI. évszázad — óta.

Annyi bizonyos: a japán ipari termelés a háborús dollárok hatására 1955-ben egy év alatt 170 százalékkal emelkedett.

*

A „zaibatsuk” 12 családból állnak: leányvállalataikkal együtt az össíes japán vállalkozásoknak mintegy 2 százalékát tartják kezükben, de a nemzeti termelés 50 százalékát ellenőrzik. A tőkés koncentráció e nagy foka nem igen fordul elő más országokban.

Az ember azt gondolhatná, hogy a „zaibatsuk”, — akik kezükben tartják csaknem az összes bankokat, bányákat, a legnagyobb iparvállalatokat, műhelyeket és kereskedelmi vállalatokat, — tud. nak kenyeret adni a 46 és félmillió japán munkásnak. Valóban tudnának is, de felfedezték a kizsákmányolás legkifizetődőbb és legeredetibb formáját. Japánban milliószámra vannak 14—20 éves leányok; közülük 8 610 000 dolgozik a különböző vállalatoknál, mint elárusító, telefonkezelő, ruhatervező, tolmács, szállodai alkalmazott, stb. Ott vannak mindenütt, a vonatokon, a pályaudvarokon, az üzletházakban és a kávéházakban. Mindent ők csinálnak, az ő munkájukon alapulnak a legfontosabb iparágak: a gépgyárak, a műszergyárak, a fényképészeti, rádió-, tranzisztor- és óraüzemek, stb. Rengetegen vannak és több mint 50 órát dől. goznak hetenkint. De az üzletházak és gyárak tulajdonosai nemcsak a szép szemükért alkalmazzák őket, hanem főként azért, mert munkabérük a férfiakénak mindössze 43 százalékát teszi ki. No meg azért is, mert Japánban a bérrendszer nem a képzettségen, hanem a munkában töltött éveken alapul. A leányok tehát két szempontból is eszményi dolgozók: jó munkaerők és „olcsók”. A japán vállalatok havi 10—15 000 jenért (legkedvezőbb átszámítás mellett 140—200 frankért) kitűnő munkaerőt kapnak heti 50 órára. Érthető módon arra állították be üzemeiket, hogy évente mindennap 24 órán át dolgozzanak.

Japán ilyen módszerekkel biztosítja magának a harmadik helyet — az Egyesült Államok és Nagy-Britannia mögött a „természetes textiláruk” és a másodikat a műrostok terén.

A Matsushita villamossági és elektronikai vállalat — különböző neveken — 120 országba exportálja áruját. Igazgatója a világ leggazdagabb emberei közé tartozik; legutóbb büszkén jelentette ki, hogy jelszava a lehető legegyszerűbb: „A legjobb termékek világviszonylatban, a legalacsonyabb árakon”. Ez kétségkívül így is van De azt már nem teszi hozzá, hogy ez nyilvánvalóan csak azért lehetséges, mert ő fizeti világviszonylatban a lehető legalacsonyabb béreket.

összebarátkoztam a Sohyo szak- szervezet egyik fiatal vezetőjével. A Sohyo több mint négymillió japán munkást tömörít soraiban, s elkeseredett harcot vív a munkásság helyzetének javításáért ebben az országban, amelyben nem ismerik el a munkásság sztrájkjogát, ahol a tulajdonosok maguk döntenek az alkalmazottak felvételéről és elbocsátásáról, s ahol a szakszervezetek képviselőit minden lehető ürüggyel elbocsátják, üldözik és letartóztatják. Emlékezhetünk a vasutasok esetére, akiket a tulajdonosoknak sikerült halálra ítéltetni valamilyen állítólagos műhiba miatt; emlékezhetünk arra, hogy 1962-ben Chikuho-medencében egycsapásra 30 000 bányászt bocsátottak el.

Bár japán barátom egész életén át az igazságtalanság és a kizsákmányolás ellen harcolt, a

japán illem előírásaihoz híven egyetlen panasszót sem ejtett hazájának rendszerére. Ellenkezőleg testvéri fogadtatásban részesített, megkínált a családi asztalnál tempurával (olajos sült) és saké- val, a japán borral, 6 mintha mosolyával is azt akarta volna bizonyítani, hogy Japánban minden a legszebb rendben van. De távozáskor átnyújtotta a Sohyo harcos röpirataát.

Ezekből megtudtam, hogy a japán munkások átlagbére — azonos munkáért — kilencedrésze az amerikaiakénak. Éveken át tartó kegyetlen harc árán sikerült biztosítani a minimális munkabért, amely mindössze 150 jen naponta. 1960-ban 430 000 munkanélküli volt Japánban, de 3 160 000 volt azok száma, akiknek munkabére nem érte el a havi 5000 jent 70 (frank). Ez azt jelenti, hogy a dolgozók egyharmada nem keresi meg a létminimumot: ugyanakkor 40 százalékuk alkalmaztatása nem állandó. Japán a tőkésvilág negyedik hatalmasságának mondja magát, de míg az amerikaiak 95 kiló húst esznek fejenként és évenként, a franciák 74-ét, a németek 57-et, a japánok mindössze hat kilót, s míg az Egyesült Államokban három lakosnak van egy gépkocsija. Franciaországban nyolc, Németországban tíz lakosra jut egy, Japánban 327-re.

Az úgynevezett szabad világ negyedik hatalmassága nem elég gazdag ahhoz, hogy kenyeret adjon a munkanélkülieknek, szabadságot a dolgozóknak és megszervezze a társadalombiztosítást! Nem csoda hogy a sztrájkjogot sem adja meg nekik.

MIT LÁTTAM HIROSIMÁBAN?

A lap mottója:

A Japánba látogató külföldi turisták tájékoztatására nagy számban kiadott útikalauzok és prospektusok viszonylag nem sokat beszélnek a beltenger partján fekvő Hirosimáról, pedig ez a nagyváros joggal híres folyóinak és tengerpartjainak szépségéről. A tengerpart közelében fekszik a szent sziget, Hiyajima amelynek vörös temploma mintha a tengerből emelkedne ki...

(Folytatjuk)

1965. július i;

gyermekeket, kiszeseKei, kérjük a segítségüket. így aztán nem volt nagyoob kavaró aas. A fiatalság fogadta a katonaival, munkáséi öaet a kapuban, oaavezették őket a néne re; teKiielyenez,..

Egyik öregasszony a paalasra felvitt szekrényben lapult, masiK a kiürített búzásnomoarban, nar- madik a vetett ágyban rejtozKö- dött. Maguk az unokák mutatták, meg, hová bújtak el. Volt olyan, ölben kellett kihurcolni a tener- autóra, jajongott, hogy a maga iábán egy lépést se, mintha vesztőhelyre vinnék! —

Az iskolaigazgató kissé teker- vényes példázatokat mond még, s neveket sorol; nemcsak a gátak mögötti lapályon, az emberek gondolkodásában is vannak feltörő buzgárok, szidták Pestet, a fővárost, amelynek védelmében — úgy vélik — át akarják szakítani a szigeti gátakat. S őket elviszik erővel a faluból, mikor nem hagyták el harminc esztendeje. — Nohát tudja ...

Á férfinép a gátakon maradt. Az öregeket, gyermekeket, asszonyokat áthozták a vizen, ide a leányfalusi üdülőkbe. Az öregasszonyok az első két napon a szökést szervezték, utasították a férfiakat, hol, mit lehetne menteni még. Nem voltak hajlandók tizenkét forintot fizetni, az üdülőbeli tartásért, mivel azt is meg_ mondták, aki nem fizet, az állam vendége... Furcsa, hogy két nap múltán éppen itt nyugodtak meg a nénék ... Lent vannak a parton egy másik üdülőben, de feljárnak ide az unokákhoz... mert a hegyekről messze el lehet látni. Belátni a fél szigetet, mind a két kiürített falut. S számba- vehetik, mennyi a nép a gátakon, hogyan vonul gépekkel a katonaság, a rengeteg dömper, autó hordja a követ, homokot.

Jót tett, hogy a hatóság szervezte meg a folyamatos eperszedést a buzgáros földeken, de ott voltak a teherautók készenlétben, ha áttör az áradat, menekítik az asszonyokat. így aztán néhány nap múlva maguk a nénék jelentkeztek, hogy fizetni akarnak a tartásért, nem kívánják igyen ... Noha tizenkét forintért valójában ingyen van. A vejek, fiák innen járnak a gyárba. A falvakban csak őrség maradt. S mindenki más a gátakon. Nézze csak ... jönnek már ebéd utáni látogatásra! — Az igazgató lemutatott az árnyas fasorba.

Egymást bevárva, pihengetve jöttek felfelé a hegyre a feketeruhás, falusi öregasszonyok, kémlelték az áradást, meg a felhős eget.

— Énrám nem haragszanak már, amiért az unokákat felbíztattam, mutassák meg, hol rejtőzködnek ... Úgy tesznek, mintha csak azért bújtak volna el, hogy megtudják, valóban akkora-e a veszély? Innen látni, hogy fojtják el a derékig sáros katonák az új buzgárokat. S nem jut eszébe senkinek, hogy átszakítsa a gátakat, látják már! Az unokákkal nézik a tv műsorát s arra bizto- gatnak engem, fogalmazzak egy levelet a Kormánynak, köszönik a gondoskodást s hogy védik a gátat a kiürített falvakat.

Jöttek a pihegő nénék, arcukon nyári barnaság, árnyékolják fátyolos szemüket, hogy jobban belássanak a szigetre. Aztán fehér köpönyeges felszolgálók kakaót hoznak és kalácsot — felkészültek már a vendégek fogadására. Egyik néne kezében a Rádió és Televízió műsorfüzete. Azt böngészi.

S az iskolaigazgató iratokat rendezget. A sziget a honfoglaló Megyer törzs birtoka volt — Pócs_ megyer, Kánosztásmegyer bizonyítja — a Bolgár nevezetű, azóta eltűnt faluba pedig Szvatop- luk udvari nénét telepítették a Gellérthegy déli lejtőjéről, lévén ez Árpád személyes intézkedése. Nem merem az igazgatónak ajánlani, hogy a messze múlt helyett a jelenről írjon könyvet.

A szigeten dömperek vonulnak I a aát mögött, úgy tűnik derékig i vízben mozognak a kő-teherrel.^