Tolna Megyei Népújság, 1965. július (15. évfolyam, 153-179. szám)
1965-07-04 / 156. szám
6 s~ í GARAI GABOR: . MAJAKOVSZKIJHOZ Ki hirdetted, hogy „nem merni: halál" lazíts fel, légy velem, ha szívem — dolga bár robbanások időzítése volna — mint metronóm mutatója kocog türelmesen, s nincs vágya, dühe sem, csak méricskél jót-rosszat, jobbra-balra biccentve, s vissza — Ind ulat Radarja, ádáz keltő, vezéreld szent haragra lent-szálló énekem! Ne dekázzam igazát a hazugnak, ki magának kapar csak, s másra tol bűnt, színlelést; ki erkölcsről papol, és veszteget, s előnyért élre rugtat, ki parancsra hisz, árul, öl, ha épp kell. de önként csak csörgő haszonra kémlel, mit semlegesen besöpörhet; ki meghurcolhat igaz szeretőket, mert gyönyört kéz alatt ad, vesz, cserél; ki számlát nyújt be mindenért, s oly gőgösre és pohosra dagad, hogy láttán a hétköznapi halandók, e gyarlók s türelmesek szelíd ajkai közt a jófalat is megkeseredik! Be legyek lángja a hűségeseknek, a holnapért fölbátorult seregnek, mely, bár tegnap gáncsokba botol, ma, csalókon s csüggedőkön átnyomulva itt árad, itt sokasodik, és embermód eszmélni ihlet: fél-boldogsággal már nem alkuszik meg, a Mindenség szüretjét fölvirrasztó nyarat hoz, hát nem tapad kicsiny bálvány-javakhoz — testet így ád a hitnek, s tisztulni kényszerít, mint lúg a vásznat, hogy ne vallják, vállaljak soha mást, csa! egy-élű szót, emberséges fegyelmet s szigorú munkát: örömet a szemnek, szív vigaszát, ha szenved, — és csak halált feledtető szerelmet és csak tömegből felnövő hatalmat, s békességet csak milljomod-magamnak. Ö, költők bátra, add hogy tenni merjem a jót, s győzzem a rosszat, — , lásd, konok bu. keserű mámor s kacér gyilok kísért szenvedélyed váltson meg engem! Vagy essem el — ha élni nem tudok — egy álmaimhoz méltó ütközetben. V. Korlinszkij: Egy kis félreértés Az ellenőrző bizottság váratlanul toppant be. Elsőként a házfelügyelő közölte ezt az aggasztó hírt. Saját szemével látta, amint a látogatók a föfeljáró felé indultak és saját fülével hallotta, hogy a hetedik emeletre szándékoznak felmenni. A lakáshivatal vezetője belesápadt a hírbe. A hetedik emeleten a vízcsapokból egyáltalán nem folyt a víz, annál inkább két lakószoba meny- nyezetén, mert alaposan beázott a plafon. S mindezen felül a padlásfeljárónál még mindig ott púposodon az építéskor ösz- szeszedett tűzrevaló hulladék garmadája. Az öreg házfelügyelő ingajáratként loholf a bejárat és az iroda között. Minden bejelentése közelebb vitte a katasztrófához a lakáshivatal főnökét ... A bizottság a feljárathoz érkezett. A bizottság beszállt a liftbe. A bizottság megnyomta a hetes számú gombot. A főnök agyában egy szempillantás alatt megszületett az elhatározás: a kapcsolóhoz ugrott s a lift a bizottsággal együtt két emelet között azonnal megállt. Aztán a hátsó bejáraton szerszámokkal felszerelt alakok szaladtak be. S a hetedik emelet arculata a megrökönyödött lakók szemeláttára hirtelen megváltozott. A víz q csapokból kezdett csöpögni és nem a mennyezetről. A dolog leginkább az érzékenyebb lelkű lakókat hatotta meg. Küldtek is egy levelet a városi végrehajtó bizottsághoz, s kérték, hogy állítsanak bronzszobrot a lakáshivatal vezetőjének. 4 óra, 22 perc és 5 másodperc múlva a helyreállítás befejeződött. A főnök elégedetten kapcsolta be az áramot. A lift megremegett és lassan elindult felfelé... Másnap mégis elbocsátották állásából a lakáshivatal főnökét. A bizottság ugyanis a lift működését ellenőrizte. Fordította: BARATE ROZÁLIA Ionesco ürügyén A míg tilalmas nyugati gyü- mölcs volt, sóvárogva gondoltunk arra, hogy ez is hozzáférhetetlen számunkra, s most, amikor itt van előttünk, magyarul, vagy az idegennyelvű könyvesboltokban eredetiben is, csalódást érzünk és csodálkozást: csalódást Ionesco miatt és csodálkozást az akkori művelődési politikán. Ámde Ionesco, s vele ! együtt valamennyi Kafka-követő ! divat, s álmélkodva olvassuk, I hogy volt esztendő, amikor több lonescot játszottak, mint Moli- ere-t. Az ízlésekről nincs mit vitatkozni, s aki elzárkózik a for- I radalmian új elől, önmagát zárja | ki a megismerés élményéből. Ám ! itt valami másról van szó, s ma- | tad a Voltaire-i megbotránkozta- ' tás ebben a formában teljesen | üres és meddő szándéka. Mert I végül nem is botránkozunk meg, ' a modern dráma, ami az „ab- ! szúrd színház” névvel kérkedik, tulajdonképpen még a botninko- zás sovány örömét sem ígéri. Corneille még azért védekezett támadóival szemben, hogy drámáiban nem tartotta be Ariszto- [ telész szabályát, a hely és idő egysége szempontjából. Azóta i ilyen aggályokon messze túljutot- | tunk, épp Corneille szavait iga- ! zolva: Mivel művészet van> van- j nak szabályok is, de az, hogy melyek ezek a szabályok, már nem ilyen kétségtelen. Valóban nehéz lenne bármilyen irodalmi szabálygyűjteményt is összeállítani, az irodalom célja azonban Homérosztól, vagy az óegyiptomi földműves panaszától napjainkig nem változott: ábrázolni, elmondani akar valamit, azzal a félreérthetetlen szándékkal, hogy az olvasónak úgy mutassa be hősét, hogy abban az ismereten túl is maradjon valami emlék. A modern művészetben sok mindenre van példa: gondoljunk Baudelaire vagy Rimbaud próza verseire, Mallarmé búj káló szimbólumaira, Richard Strauss vagy Bartók muzsikájára, Kafka regényeire, vagy azokra a kétségtelen eredményekre, amiket a modern dráma elért, s amelyek ■gyancsak felforgatták Arisztote- ’ész elméletét. Ám a Kafka-követők tekintélyes része nem a szabály, hanem az értelem ellen lázad, s ha feltételezzük is, hogy ezek a halandzsaszövegek épp az élet vagy értelem céltalanságát akarják ábrázolni, olyan eszközökkel teszik, amelyek maguk válnak értelmetlenné. Már Nietzsche beszélt, (bár bizonyos szempontból más értelemben), a minden érték átértékeléséről, — nos, ha valaki a világ mai irodalmi termését vizsgálja, tömegével talál olyan munkákat, amelyek nemcsak átértékelnek, hanem tagadnak is minden értéket. Mert lehet-e egy drámát ilyen kifordított, értelmetlen kijelentésekre felépíteni: Az autó száguld, de a szakácsnő jobban főz, vagy: Inkább lássak mezőn madarat, mint zoknit talicskában (Ionesco). Ügy látszik azonban, az értelmetlenségnek is van tömegvonzása: az eféle drámák manapság világsikert jelentenek, s az ember nem is tudja, az írók vagy az olvasók és színház- látogatók kiábrándultságát csodálja-e jobban. A folyamat ott kezdődött, amit dekadenciával, a fin de siecle kiábrándultságával jelöl az irodalomtörténet, s ami vitathatatlanul magában hordja egy szellemi válság jeleit. Az első világháború s az azt követő bizonytalanság, amely fölé Spengler elmélete vetett árnyékot, tovább mélyítette a szakadékot modern és hagyományos között, egyaránt növelve a kultúráért érzett felelősséget (József Attila, Valery, Babits) és felelőtlenséget (Tzara). S közben megjelent Amerika is, vegyes értékekkel: Steinbeck maradandó realizmusával, a Hemingway-di- vattal, az Európa-megszállott Thorton Wilderrel, s mellettük azokkal, akik valamilyen formában tudatosan akartaik szakítani Európával, mint az újnaturalista Sinclair Lewis, vagy a hagyományos ellen amerikai formában lázadó Dos Passos. Ebből a kaleidoszkóp-tarkaságból csak egy lépés a Kafka-utánzók értelemellenes lázadása. A bomló kapitalizmus, az elképzelhető háború réme, miközben a második világháború s?!:3i sem hegedtek még be, s mindenhez egy olyan technikai halacirs, amely minden évben új meglepetésekkel szolgál, vitathatatlanul felbontja a régi fogalmi értékeket. S a reakció, amivel mindezt fogadjuk, sem egyforma; Auden, a kiváló angol költő ,,az aggodalom koráról” beszél, egy amerikai pszichológus. Cl. E. Benda pedig a „szeretetlenség” korát, emlegeti. Kockázatos dolog egyetlen jelzővel illetni egy kort, főleg annyira bonyolultan összetett kort, mint a miénk, az azonban kétségtelen, hogy a művészet, amikor ezt a szövevényt akarja ábrázolni, nem éri be a hagyományos formákkal. A divat azonban egyre veszélyesebb partok felé sodorja az ízlést, főleg amikor a modernkedés is kitenyészti a maga sznobizmusát. Napjaink művészete így lesz kétarcú: a valóban előrevivő avantgárd mellett a Beckettek és Iones. cok is a kor áldására áhítoznak. Az ihlet mindig ekvivalens a korral, belőle fakad, azt fejezi ki. Nem is lehet másként, akár igenli, akár elutasítja korát. Csak az alkotás valódi ihletből fakadjon, a kifejezés kényszeréből, amiről Rilke azt tanácsolja, csak akkor írj, ha úgy érzed, belehalnál, ha nem írhatnád meg. Á Kafka-utánzók legtöbbje azonban egyetlen ötletből indul ki, ezt variálja, s nem is a kort akarja kifejezni, legfeljebb saját életérzését, megspékelve egy félreértett egzisztencializmus reménytelenségével. Valóban ilyen kilátástalan világban élnénk? Talán soha sem volt olyan szükség az eszmék tisztázására, az igazság felmutatására, mint napjainkban, s ez önmagában is megszabja az írástudók feladatát és felelősségét.- Itt pedig az Ionescok — bármily elnéző is velük kritikánk — legfeljebb kórtünetként léphetnek porondra, de még arra is alkalmatlanok, hogy „a modern polgári-kispolgári lét értelmetlenségét, torzságát” kifejezzék, ahogv egy újabb magyar kiadásban oly szépen körülírva olvashatjuk. Csányi László H. Barta Lajos: UZiNH Táncol a bála, mint vén medve. Körülötte öt ember. — Kutyanehéz! — szusszant az egyik, és öklével a négymázsás gyapottömbre üt. A másik a nadrágjához ejti a kezét: — Álljunk kicsit, erőt kell szedni. A bála a gyárudvaron mozdulatlan áll. Öregember — kis bibircsók az orrán — hüvelykujjával törli a szájára ragadt port, és azt mondja: — Hát pihenjünk. Az öreg a hűsre jön és kezet ad. Érzem tenyere récéit. A raktárépületnél két fiú birkózik. Döngetik egymást és nevetnek: a kedvük feszül. Hangjuk végigmegy az udvaron. — Jó nekik — mondja az öreg. — Kölykök még... Az évek, mint a morzsák, elperegnek, és azt mondják: hohó! ötven vagy, öreg. Rámnéz fáradtan. — Bizony, így van ez, öcsém, A fiatalság elmegy, az emléke marad. Sokat mesélhetnék, teleírhatnád a világ összes papírját. Alumínium dóznit kattint, vágott dohányból kövér cigarettát sodor. — Húsz évvel ezelőtt megdöglött a lovam. Akkor, nagyon szomorú voltam, azt mondtam: jobb lett volna pusztulni vele. Ma meg örülök, hogy így történt..; — Rámnéz: — Kacifántos észjárás, ugye?... Szívja a dohányt, cuppogva, mintha pipát szívna. Sötét szemében szelíd a mosoly. — Hát, tudd meg öcsém, annak a lónak a hitemet köszönhetem. Megélénkül, beleint a levegőbe: — Na, vedd elő a plajbászt. Elbeszélek mindent. Süt a nap, és folyik a szó, szépen, lassan: — Falun voltam . .. Nyolcévi szolgálás után kiborítottam a szalmazsákot, az istálló kövére hullottak a dugott pengők. Megszámoltam, százötven volt. A tenyerembe fogtam és megmutattam a teheneknek: „Látjátok, gazdag vagyok, lovat veszek a vásáron”. A kis motyómat a hátamra vetettem és megcsókoltam őket. Akkoriban nem ismertem jobb embert az állatoknál. — A vásáron kevés volt a ló, és magas az ár:.. A tér szélén egy cigány állt, gebével. Na, mondom, fel lehet ezt hizlalni, ha olcsón adja. .. Alkuba kezdtem. — „Kétszáz az utolsó ár” — mondta a cigány. „Kehes ez! Száznál eg.v garassal se többet” — így én. Végül fizettem két deci bort meg százhúsz pengőt és enyém volt a gebe. — Bérbe kaptam néhány holdat. Két napig minden ment simán, de a harmadik napon felbukott a gebe. Mondtam neki: „Ne, te, ne! A fene beléd. Állj fél!” De az csak nem mozdult. Azt hittem, hogy fáradt, de nem. Egyszercsak láttam, hogy női, női a hasa, aztán rúg egyet és kész. Fogtam az ásót, eltemettem. Ágat tűztem a dombra, aztán jónapot... — Átkoztam még az anyámat is, hogy világra hozott. Annyit sem mondtam senkinek, hogy befellegzett, megindultam haza az apámhoz. Kétlábú vonaton. — Éjjel a faluvégi szalmaboglyából, ahol aludtam, csendőr ráncigáit elő. Ö! Hogy fújod,:t volna fel a gebe helyett. Ordított: „Maga miért szökött meg?! A Hódy úr feljelentette. Szerződést csináltak, maga meg tesz a földre!” „Megdöglött a lovam” — mondtam. Végül, mert parancs volt rá, bekísért az őrszobára. — Egész reggelig, míg feljött a nap, jegyzőkönyvet csináltak, meg paragrafusokat mondtak a fülembe. — Két hét zárka után, a járási szolgabíróságon elítéltek. Vagy fizetek négyszáz pengő kártérítést — mert ha később vetnek, rosszabb lesz a termés —, vagy leülöm a büntetést. Mivel fizetni nem tudtam, ezt mondtam: „Leülöm.” Gondoltam: pihenek egy kicsit és passz ... A Napba néz, a kalapja szélén, mintha karima lenne, fehér haja csillog. — A börtönben nem volt nevem, 112-es, így hívott az őr. De
