Tolna Megyei Népújság, 1965. július (15. évfolyam, 153-179. szám)
1965-07-18 / 168. szám
4 TÖLVÄ MEGYEI VEPÜJSÄG — 1965. július 18. Az első fecskék ^esettel — emberközelben... Műteremlátogatáson Ujváry Lajos festőművésznél Beruházási, városfejlesztési rendszabályaink, gyakorlatunk — érthetően — állandóan az érdeklődés középpontjában áll. A legkülönfélébb helyeslő és nem helyeslő nézetek forognak közszájon, tény, hogy egyik-másik gyakorlatunk helyett már régóta jobbat kellett volna alkalmaznunk. Egyik tervező ismerősöm például külföldi útjáról hazajövet a következőképpen érvelt: — Bejártam az NDK-t. Ott már rájöttek, hol lehet százezreket és milliókat megtakarítani, hol kezdődik az ésszerűség. Ott is sokat építenek, de a kivitelezés nem az alapásással, alapbetonozással, falazással kezdődik, mint nálunk, hanem útépítéssel. Ha kijelölnek egy új lakótelepet, mindenekelőtt megépítik oda az utat, hogy aztán könnyen, fele eröv.el, fele költséggel odahordhassák a közművesítéshez szükséges anyagot. Elkészítik a legfontosabb kommunális beruházásokat: megépítik a villany- és vízvezetéket. Ekkor már üzemeltetni tudják különösebb ideiglenes jellegű, de annál költségesebb ideiglenes vezeték nélkül a villanymotorokat, az építkezésekhez nem kell lovas kocsikkal hordatni messziről a vizet és a jó úton fele költséggel helyszínre szállítható az épületek sok, nagy súlyú anyaga is. Sajnos, igazat kell adnom ismerősömnek, mert nálunk még általános, hogy komolyabb építkezés kezdődik valahol, de megközelíteni legfeljebb „madárháton” lehet könnyű szerrel: a járművek éviekéinek a kátyúkban, telik az idő, fogy az üzemanyag, közben az erőlködéstől fele idő alatt elhasználódnak a motorok, — hogy egyebet ne is említsünk. Városunkban, Szekszárdon is éppen eleget vitáztunk ezen. Ám most végre megjelent az első fecske. A Kadarka utca fölött, a Klapka György utcától délre — tavaly még művelték e területet —, új lakótelepet képeznek ki. Ennek a létesítése azonban már az ésszerűség jegyében, útépítéssel kezdődött. A kubikosok, lánctalpas földgyaluk már hetek óta dolgoznak, erőlködnek a hegyoldalban, s megjelentek már a kőszállító teherautók és a motoros henger is. így tehát szemünk láttára készül a kövesút, ott, ahol háznak még ugyan nyoma sincs, de éppen az út jóvoltából fele erővel tudnak majd építkezni. Reméljük, ez az első fecske nem lesz egyben az utolsó is! Ezzel kapcsolatos a másik „első fecske” is. Az itteni domboldalon az OTP saját beruházású társasházakat építtet. Ilyen társasház Tolna megyében még nem épült, ezek lesznek az elsők. Ennek a lényege az, hogy az OTP saját keretéből megépítteti a társasházakat, s a munkálatok befejezése előtt közvetlenül értékesíti, adja el. Jelentkezést ugyan már most elfogadnak az egyes lakásokra, de a döntésre, eladásra csak az építkezés befejezése előtt kerül sor. összesen hét épületből álló tömb épül itt, 56 lakással. A lakások egy, másfél, két és fél, három szobásak lesznek, teljes összkomforttal, beépített bútorokkal. Építésüket még a nyár végén megkezdik, s az első épületekbe egy év múlva költözhetnek be a tulajdonosok. B. F. A műterembe egy alkalommal amerikai hölgyvendég érkezett. Hosszasan és elmélyülten tanulmányozta a képeket, sokáig ácsorgott félrehajtott fejjel egy-, egy vászon előtt, bólogatott, hümmögött, aztán faggatni kezdte a művészt, hogy „modern” dolgokkal foglalkozik-e? A másnapi, megismétlő látogatás előtt Újvári Lajos néhány farostlemezlapot erősített az állványokra, és minden különös ter- vezgetés nélkül színekkel zsúfolta tele azokat. Lilák, sárgák pompáztak egymás mellett, elszabadult, kusza vonalak, és megvadult idomok töltötték be a teret. A vendég ujjongott, brávózott és legteljesebb tetszését fejezte ki... Csak a művész mosolygott csendesen. Erre az esetre visszaemlékezve így vélekedik: „Alighanem a modern művészetek körül tobzódó sznobizmussal találkoztam ez alkalommal. A nonfiguratív művészet jogosságát és eredményeit el kell ismerni, de épp ez a tréfa is bizonyítja, hogy milyen lehetőségei vannak ezen a téren a sarlatánságnak, a szélhámosságnak. Nem hihetek az élmény- és gondolatnélküli képzőművészetben, mert erre nem is illik a művészet szó. Nehéz ezeket megfogalmazni, de azt hiszem, a kvalitáson kívül az emberhez való közelség is döntő az ítélkezésben”. Egy pár évvel ezelőtti kiállításra emlékezünk ezután. A szekszárdi múzeumban mutatkozott be ekkor Újvári Lajos, majd pedig ugyanezt az anyagot, a gyerekkori emlékektől oly kedves Hőgyészen állította ki a művész. Képeket idézünk: az Esti beszélgetés-t, a Krumpliszedők-et az Egyedül és a Zsuzsa szoptat címűeket. Valamennyi — a fel nem soroltak is — egy kifejezést húznak alá az előbb elmondottakból: „emberhez való közelség”. És akik ezt a kiállítást látták, minden bizonnyal készségesen bizonyítják. Ez a kiállítás nem első volt a sorban. Az előzmények között ott vannak a főiskolás évek Poór Bertalan, Szőnyi István neves és kedves tanárok útbaigazításai. Tanároskodás a Képző- és Ipar- művészeti Gimnáziumban és a különböző tárlatokon való egy- egy bemutatkozás után az első gyűjteményes kiállítás 1953-ban, a Fényes Adolf-teremben. Bemutatkozás ugyanez évben Párizsban és jó néhány alkotás utazása Bulgáriában, Egyiptomban, Kínában, az NDK-ban, Finnországban, a Szovjetunióban, Lengyelországban. Az élményeket zsúfoló utazások Bécsben, a Szovjetunióban, újra Bécsben, Lengyelországban, Romániában és a legutóbbi nagy turné Németországon, Hollandián, Svájcon keresztül Olaszországba. Néhány fénykép az 1960-as kiállítás megnyitóját idézi a Csókgalériában. Művészbarátok, írók, festők, szobrászok arca villan elő, és köztük rokonokat keresünk. Más fényképek azóta hosz- szú útra kelt festményeket örökítettek meg, amelyek ma már szinte kinyomozhatatlan távolságokban díszítik egy-egy lakás, hivatali helyiség falait. Elmaradhatatlan kérdés a tervekről való faggatózás. Egy kis vállvonás a válasz, meg a következő: „Legfeljebb azokról tudnék beszélni, amelyeken most dolgozom. De ezek is inkább beszéljenek majd elkészültükkel önmagukról. A távolabbi tervekről nemigen tudnék beszélni, nem is hiszem, hogy a művészetben hosszú távra lehet programot kitűzni. Ezekről tetszetősen nyilatkozni talán nem is ízléses. Valahogy úgy érzem magam, mintha egy költőtől kérdeznék meg, milyen verseket fog írni a jövőben? Hát lehet erre pontosan válaszolni? Találkozásoktól, élményektől, gondolatoktól, tehát az örök modelltől, az embertől függ”. A műteremszobában lassan sötétedik. Odakint kigyúlnak a város fényei és a hatodik emeleti műteremlakásba csak tompán szűrődik fel a körtéri forgalom zaja. A körbefutó könyvespolcok és a festőállványok csak az ablak előtti teret hagyják szabadon. Innen a magasból játékszernek tűnnek a villamosok, amint csikorogva forgolódnak a téren. Az emberek is egészen aprók, távoliak, de a szem még- egyszer körbefut a csendes beszélgetés alatt a kifeszített vásznakon és a távolságok elvesztik az értelmüket — az emberek itt érintő, ölelő közelben vannak. VÉGH MIKLÓS Az asszony az asztal előtt állt. Kezében tálca, színültig telt poharakkal. Egy pillanatig dermed- ten nézte a katonaruhás férfit. Majd hirtelen felsikcrltott. Ledobta az asztalra a tálcát. S a katona nyakába vetette magát. — István ... A szőrös, rettenetes ököl már lendületben volt. A kés lesújtott. Az asszony szép, tejszínű nyakából kibuggyant a vér... A lányosképű összerándult, s mint a párduc, rávetette magát a bikanyakúra. Az asztal felborult, székek repültek a falhoz. Az italozók gyűrűjében vadul, földre zuhanva küzdött egymással a két ember. Az asszony feje az ura vállán nyugodott. Á karcsú, könnyű test egyszerre elnehezedett. István szorosan magához ölelte. Érezte, hogy valami meleg, ragadós nedvesség áztatja a karját. Emi drága vére folyt végig rajta. Csak most eszmélt: felesége megsebesült ... Lassan, vigyázva az ölébe emelte. A szőke fej lehanyatlott. A fehér arc hámuszürke lett. A nagy szürke szemekre hályog borult.. Valaki széket tolt alá. Leült: Alig jött hang a torkára: — Orvost! — lihegte. Emi szeme kitisztult. A vérte- len száj mosolyra húzódott. — Drágám, visszajöttél.. . hozzám ... Az árva fecske az eresz alatt..: én voltam ... és most... te leszel. De nincs meg a fészek... az élet kegyetlen ... nagyon szeretlek .... Az orvos megérkezett a mentőkkel. A behemót test ott feküdt, elnyúlva a padlón. A lányosképű a falnak dőlve zokogott. Az orvos Emi pulzusát kereste. Gyors kötéssel látta el a sebet. — Még él! Mehetünk! István felállt, ölében az eszméletlen asszonnyal az ajtó felé tartott. A tömeg némán nyitott utat neki. * Az őrkalyibában, a kis vaskályha tetején egy horpadt alumínium csajkában már félig elforrt a teavíz. A két szovjet katona észre sem vette. A magyart figyelték, aki lehorgasztott fejjel meredt maga elé. A fiatal, szőke orosz törte meg a csendet: — A másik... az orosz asz- szony ... bizonyosan vár... — Nem .. . nem vár ... — Nem bízol benne? Hiszen szeretett... A magyar arca megrándult. Rekedt, mély volt a hangja. Alig értették a szavait. — Szonja ... hősi halált halt. Légiharcban. Azt sem tudom hol, merre. Még egy szál virágot sem vihettem a sírjára. — Sokat szenvedtél, testvér! Megértelek ... nekem is volt valakim, akit nagyon szerettem. S én is elveszítettem... De azért élni kell.. s _ . A fekete szovjet katona bólintott: — Igazad van, Szerjózsa! Minden bajt, bánatot elmos az idő. Élni kell! Zsebébe nyúlt. Egy kopott rézmasinát és egy bádogdóznit halászott elő a köpenyzsebéből. Jókora darab újságpapírba mahor- kát szórt, s megsodorta. Rágyújtott A magyar fáradt arcán halo- vány mosoly játszott. .. — Kaphatnék egy cigarettát...? A szőke orosz felugrott. Kirúgta maga alól a széket: — Most már bízom benned, testvér: Elhiszem, hogy élni akarsz. .. ! A magyar hosszasan tűnődve nézte az imbolygó dohányfüstöt. — Élni, hogyan? Hiszen halott itt minden ... A szőke orosz felállt. Széles vállai megfeszültek a rávetett köpeny alatt. — Mérnök vagy! Dolgozhatsz! Nemsokára megindul az ólet... — Mikor? A szovjet katona izmos karjával a levegőbe suhintott. Mosolygott. Kivillantak erős, egészséges fogai: — Vesznoj! Kogda lasztocski prilitájut... A magyar felemelte a fejét. Tenyerével hátrasimította nedves, csapzott haját. Hosszan bámult ki az őrbódé arasznyi ablakán. Halk, rekedtes hangon mormolta maga elé az orosz katona szavait: — Tavaszra! Mikorra a fecskék vissztémek... A három férfi sokáig szótlanul, gondolataiba merülve nézett maga elé. A hosszú, suta csendbe halk, sistergő hang vegyült. A kályha tetején, a horpadt csajkában elforrt a teavíz. Notórius bűnöző a paksi járásbíróság előtt Bajai János csávolyi lakost már egy másik ügyből eredő előzetes letartóztatás kapcsán a börtönből állították elő tárgyalásra a paksi járásbíróságra. De ennek előtte is többször összeütközésbe került a törvényekkel. 1957-ben Baján ítélték el 2 évre, majd ugyanitt 1963-ban ismét 2 évre. Mindez nem használt, azóta is közveszélyes munkakerülő életmódot folytatott. Ezért is került előzetes letartóztatásba. Közben derült ki, hogy más is van a rovásán, így került most bíróság elé. Ez év februárjában Bajai Dunaújvárosba igyekezett, hogy ott munkát vállaljon. De csak Duna- földvárig jutott. Itt leszállt, s hogy néhány éjszakát eltölthessen szállás után nézett. Bajai alkalmi ismerőseivel eljutott Móricz József dunaföldvári lakoshoz, ahol aziránt érdeklődött, hogy a szomszéd Szabó Já- nosné tud-e szállást adni neki. Igenlő választ nem kapott, s Sza- bónéval sem tudott beszélni, mert nem volt otthon. Bajai így Mó- riczéknál maradt, s iszogattak, beszélgettek. Megérkezett közben Szabóné. Bajai mindjárt átment hozzá, és amikor visszatért, elmondta: a lakást elintéztem. Ezután még egy fél liter bort kért és eladó cementet, meszet kínált eladásra Móricz Józsefnek. Móriczot a cement nem érdekelte, de a mész igen. Meg is állapodták, hogy Bajai nemsokára 120 kilót szállít Móricz lakására kilónként 1 forintért. Előlegként 100 forintot kért és kapott Bajai. Miután katonakönyvét biztosítékként hátra , hagyta Bajai eltávozott, s mivel mésszel nem rendelkezett, nem is látták többet. A bíróság — tudósítónk híradása szerint — a büntetett előéletű Bajai Jánost nem jogerősen, 8 ónapi szabadságvesztéssel súj- ' tóttá. (Vége.)
