Tolna Megyei Népújság, 1965. július (15. évfolyam, 153-179. szám)
1965-07-17 / 167. szám
4 toi>7S Megyei népújság 19BS. július ri. Otthoni hétköznap A grábóci szociális otthonban, az árnyas fák alatt ugyanúgy kialakult a kártyaparti — körül a bíbicek népes csoportjával — mint más napokon. Mások a nyugágyakban könyv- újságolvasásba merültek. A szakácsnők az ebéd főzéséhez láttak, és a vezetőség is a megszokott mederben intézte az ügyeket. Bonyhádról megérkezett dr. Hegedűs Ádém főorvos, hogy megtartsa a szokásos rendelést, a betegek vizsgálatát. Mégis, ez a hét egy kicsit másiként kezdődött, mint a többi. A megszokottnál több gonddal... Egyrészt azért, mert hozzá kell látni az aratáshoz. No, persze, nem száz holdakról van szó, csupán három hold árpához. De fel kell mérni még utólag ismét, hogy a gondozottak közül kit lehet, kit szabad dolgozni engedni. Mert itt a munka csupán azért van, hogy kitöltse az idejét azoknak, akik nem tudnak tétlenül meglenni. Másrészt meg, mert néhány napra jószerint fénekesitől fel kell fordítani az otthont. Jönnek a festőik, festik a szobáikat, folyosókat bútorokat. Erre az időre a gondozottak egy részét haza kell engedni szabadságra, más részüket elhelyezni a szomszédos otthonokban. Azokat pedig, akik itt maradnak, állandóan vándoroil- tatni kell, ahogyan a festők szobáról szobára haladnak. — Mivel elsősorban egészség- ügyi intézmény vagyunk, a rendszeres tatarozásra sokkalta jobban szükség van, mint másutt — mondja a könyvelő. — Most ezúttal erre az eddigieknél is több energiát fordítunk. Eddig a szobák csak a szokásos festést kapták, most viszont a falak olyan lábazatot kapnak, amelyet rendszeresen mosni lehet, ahogyan az egészségügyi előírások megkövetelik. Érdekes, a könyvelő is, s az otthon többi vezetői is azt kérik, ne említsük a nevüket. Azzal indokolják; nem a nevük a lényeges, hanem az a munka, amellyel az elhagyott otthon helyett másik, igazi otthont akarnak teremteni az ötvenegynéhány lakának. Sokszor nehéz a helyzetük, mert különböző fórumokon gyakran felemlegetik az elődök hibáját. Amiről ők egyáltalán nem tehetnek, sőt, azon fáradoznak, hogy azokat mielőbb helyrehozzák, pótolják. S ennek ott vannak a külső, látható jelei is. A konyha egyre gyarapodó felszerelése, a bútorzat, a röntgengép a heti háromszori orvosi vizsgálathoz és az egyre terebélyesedő, szépülő park. És mennyi fáradságba telik, amíg a rózsák, különféle virágíok meg- gyökarelsednek, virulnak a terméketlen agyagtalajon. Mutatják az új pavilon mögötti kopár partot, amelyből még ezután varázsolnak virágöskertet. Az új raktár- épületet, amelyet saját erőből emeltek, és amelyet még ruharaktárral bővítenék. Mutatják a raktárkészletet; vajat, sajtot, húsfélét, a saját maguk készítette befőtteket, amellyel télen teszik változatosabbá az étrendet. Az étrend. 1- Az egyetlen, ahol nem kötelező a takarékoskodás, ahol az utoisó fillérig ka kell meríteni a keretet. Tizennégy forint a napi étkezési norma. A vasárnapi ebéd például tejfeles pap- riikáscsirke volt. A reggeli fél liter kávé, vagy kakaó, vajjal, sajttal, vagy szalámival. A vacsora főtt sonka kolbász, teával. De nem is volt az otthon gondozottal közt egy sem, aki az ellátásra panaszkodott volna. — Nekem például sok is — mondja egy termetes, nyolcvankilenc éves bácsi, aki arról panaszkodik. hogy hiába, amikor valaki felett így eljárnak az évek, előveszik különböző bajok. Nem tud már úgy dolgozni, mint régen, és amikor tétlenül kell tölteni a napot, az étvágy sem olyan minit azelőtt. Jó annak, aki jobban tel tudja magát találni. Mint az a szabó, aki naponta egy-két órán keresztül javítgatja az otthon ruházatát vagy társaiét... Vagy az, aki kertészkedik, virágokat ültet és időről időre elhódít néhány négyzet- métert a gazt termő oldalból. Egy másik gyermekjátékokat, kis kocsikat farag meglepő kézügyességgel. Vannak, akiknek életedeme volt a munka, amíg a betegség le nem döntötte a lábukról. Vannak másmilyen emberek is. De ez itt nem lényeges. A szeretetet, a gondoskodást mindenki számára egyforma mértékkel mérik. S aki. ami csak itt van, mindenki, és minden értük van. Ezt lépten nyomon érezheti az otthon ötven- egynéhány lakója. Bí. Munkában a felmérőcsoport Az ár levonulása wtán megkezdik a Báta feletti hét & féb kilométeres gátszakasz megerősítését, mivei az elmúlt hetekben üt volt a legnehezebb megakadályozni a töltésszakadást. Az egész Tolna megyei szakaszon, heteken keresztül Üt volt a legnagyobb a különbség a megáradt Duna vízszintje és a mentett oldal talajszintje között, ez elérte helyenként az öt métert is. A töltést — tizenhét és félmillió forintos költséggel — meg- szélesilik. Öt méter széles töltéskoronát alakítanak ki a mentett oidali rézsűt pedig egészen enyhe lejtésűre, 5ti hajlásúra képezik ki. összesen több, mint negyedmillió köbméter földet építenek be A munkákkal még az év vége előtt eí kell készülni, hogy egy kora tavasszal bekövetkező jeges ármz esetén már a jelenleginél sokkal nagyobb legyen a biztonság. Most a felméröcsoport dolgozik a töltésen, hogy az adatok birtokában minél előbb elkészülhessenek a kivitelezési tervek. 12. A kocsmáros felállt, újabb vendégek jöttek. Egy feltúrt galléros, kockás inges férfi odament a vitatkozókhoz. — Drasztvujtye! Még ma is vitatkoztok? Nem únjátok? Egy hete nem tudjátok eldönteni, melyikteké legyen a csaj. Míg ti itt marakodtok, jön a negyedik és elviszi... Lehet, hogy én, vagy más, aki hihetőbb mesét tud a szépasszony férjéről... A lányképű ránézett: — Tűnjön el, apuskám! Ter- hemre van a társasága. A kockásinges vigyorgott, s leült egy másik asztalhoz. A Satnya utána nézett: — Igaza van neki. Mit ma- rakszunk? Döntse el a szerencse, ki próbálkozzon előbb? Később aztán mindegyikünk sorra kerül. Elvégre sok férfi részére elég egy nő, nem igaz? A lányosképű elvörösödött. Halkan beszélt, de látszott rajta, hogy nehezein türtőzteti magát. — Nem! A nő az enyém! Ha muszáj, feleségül veszem, de se nektek, se másnak nem engedem át! Értitek?! — Ez komoly dolog, Báró! Én nem engedek a jussomból — mordult fel dühösen a bikanyakú. — Mondom, vessük ki kockán! Csak nem fogunk ügyet csinálni egy ilyen kis rmgyóból... — Fogd a pofád, mert megke- serülöd! — sziszegte a lányos képű. Közben minden széket elfoglaltak. A söntés előtt is ácsorop- tak. Hangos beszéd, nevetés töltötte be a helyiséget. Sűrű füst gomolygott a légypettyes villany- égő körül. A kocsmáros fürge kézzel töltögette a poharakat, szedte a pénzt, mégsem győzte kielégíteni a szomjas torkokat. Beszólt a tolóablakon: — Kész a vacsora? Sok a vendég. Jöjjön ki segíteni! Testhez simuló, fekete ruhában, pici fehér köténykébem, vállig érő, szőke hajjal, megjelent a nő. Akiért a vita dúlt. Egy pillanatra csend lett. Minden szem rátapadt. Még a nőknek is elállt a szavuk. — Az istenit, de szép ez ja lány! — sóhajtott valaki. Többen hangosan nevettek. Mintha megfényesedett volna a kopott, füstös helyiség, amerre ment könnyű lépteivel, komoly, fehér arcával. Szűziesen összezárt, piros ajkait mintha férficsók soha nem érte volna. Lázas, fény. ben égő szemei végigkutattak a zsúfolt helyiségen. A katona — a kályha melletti sarokban, kissé felemelkedett ültéből, aztán visszaesett. Két kezét a szemére szorította. A vállai megrándultak. A vitatkozók elhallgattak, a szemük követte a nő minden mozdulatát. Az asztalukhoz ért. — Három féldecit legyen szíves, kezeit csókolom — mondta finomkodó udvariassággal a bikanyakú. A lányosképű beletúrt ideges ujjaival a hajába. Rajongva nézett az asszonyra. — Maga mindennap szebb. .. Az asszony mosolygott..: — Igazán? Mindig attól félek, hogy a férjem majd nem talál szépnek, ha megjön. Nem hallottak semmi hírt a most érkezett foglyokról? Megígérték, hogy érdeklődnek. Engem Lajos bácsi még az utcára sem enged. Magam csinálok mindent, Panni néni beteg! — Dehogynem hallottam, tündénkéin! Dél óta várom magát, hogy elmondhassam, — vigyorgott a bikanyakú, nagy nikotin- foltos fogait mutogatva; — Ö! — tette a kezét a szívére az asszony — tudtam, hogy ma történik valami... Megálmodtam .;. Istenem és most nincs időm. Nagyon sietek. Ha végeztem, visszajövök. Rózsaszín pír festette meg az arcát A söntéshez sietett. Leadta a rendelést A lányosképű megszólalt — Ide figyelj, Mackó! Nem engedem, hogy átverd az asszonyt. Megtiltom, érted! A bikanyákú vérere®, gyűlölködő tekintetével a lányosképűre meredt: — Báró! Neked elment az eszed! Kis hülye! Te tiltasz meg nekem valamit?! — Vessünk kockát és ne legyen vita, — ajánlotta a nyisz- lett fickó. — Jó! Ide a kockát, — mondta sötéten a lányosképű. A bikanyakú egy kis, fekete fa. kockát és egy bádogpoharat halászott elő a zsebéből. — Ki kezdi? — Majd én! — szólt mohón a vékonydongájú. Bal tenyerével befedte a pohár száját, miközben jobbjával alaposan megrázta. Izgatottan, lélegzetfojtón lesték az asztalra fordított kocka pontjait. — Három! A lányosképű következett. Sápadtan, félig húnyt szemmel ráz. ta a kockát. Minden idegszálát megfeszítve meredt a bádogpo- hárna, majd hirtelen az asztalra vetette. — öt! A bikanyakú mogorván nyúlt a kockáért. Vastag, ügyetlen ujjai közül kicsúszott a kis fadarab. Leesett a földre. Nehézkesen lehajolt érte. Felvette. Néhány pillanat múlva a bádogpo bárból csörrenve hullt az asztalra. — Hat! — kiáltott diadalmasén. Nyertem! — Sietős mozdulattal a kockáéit nyúlt- A ®- nyosképű hosszú Ujjai elkapták a csuklóját — Piszkos csalói Add ide a kockát! Látni akarom! A bikamyakú felhördült — Ereszd el a kezem és menj a fenébe! A nő az enyém« — Mutasd a kockát, átkozott! Ujjai acélpántként feszültek a szőrös ökölre. Másik kezével kifordította a vastag ujjakat A kocka az asztalra hullt. A lányosképű szemed szikráztak a dühtől; — Gazember! Kicserélted a kockát Amivel te dobtál, hamis. Mindegyik oldala hatos. Hordd el az irhádat, ha jót akarsz! A bikanyakú, behemót óriás és a lányos képű, karcsú fiú farkas, szemet nézett egymással. Az asztalok mellett csend lett. Mindenki a két vitázót figyelte. Cáak a kis, vékony dongájú fickó nem zavartatta magát Ügyet sem vetett rá, hogy társai gyilkos düh- vei méregetik egymást. Felhörpintette az erős italt. Az óriáshoz fordult: — Mackó! Tedd el a kést! Nem érdemes egy lotyóért az. A mondatot nem fejezhette be. A kályha mellől a katona felugrott. S ököllel a fickó wgyorgó képébe vágott. Az ütéstől kissé felemelkedett, aztán szédülten zuhant székestől a szomszédos asztal alá. A bikanyakú még fel sem ocsúdott, s már az ő állán is csattant egy hatalmas ökölcsapás. Miás ember összeesett volna. A behemót óriás azonban csak megrázta a fejét. Elbődült, s vérben forgó szemekkel lökte ki maga alól a széket. (Folytatjuk)
